A camera obscura az ember azon ősi törekvésének egyik legkorábbi, a fotográfia előfutáraként is emlegetett gesztusa, hogy a múlandót minél hitelesebben rögzítse az utókor számára. A 17. századra kis, doboz formájúvá redukálódott, lencsével ellátott és belül tükörrel rendelkező készülék lehetővé tette, hogy a rajzoló a valóság hiteles, dobozba szüremlő képét megalkothassa. A dobozban létrejövő kép még nem rögzített: a rögzítéshez az ember mint rajzoló tevékenysége szervesen hozzájárult. A kép a doboz belső falán fordított és színes: ahhoz, hogy az emberi tekintet „megérthesse”, meg kell fordítani és – a rögzítéshez – le kell rajzolni. Pontosítani kell. Mert a dobozban lévő kép sosem lehet tökéletesen éles sem.

 

A camera obscura felelevenítése nem csupán azért indokolt, mert Mezei Gábor 2012-ben megjelent első kötete, a függelék. ábécé-sorrendre felfűzött verscímei között az egyik az obscura. nevet viseli, hanem mert az eszköz technikai analógiája hozzásegíthet minket a versek mélyebb értelmezéséhez. Már a kötet külső megjelenése (a borítón Michelangelo Buonarotti: Vázlat Ádámhoz című vöröskréta rajza látható) előhívja a biblikus motívumokból szőtt alaphangulatot, melybe aztán a súlyosan nominális, félkövérrel tovább súlyozott verscímek beágyazódnak. A hangulatot egy olyan hiányosság árnyalja, amely már a kötetcímből kiindulva feltűnhet: egyrészt hiányzik a szöveg, a tudományos vagy irodalmi írásmű, melyhez hozzátartozik a függelék, a kapcsolódó fejezet, amely egy könyv jobb megértéséhez, a történet hátteréül szolgáló alapinformációk mélyítéséhez segíti hozzá a befogadót. Másrészt betűk is hiányoznak ebből az ábécéből; a kihagyott betűk helyén üres oszlopok találhatók, melyek a meg nem írt versek kötetbeli hiányát érzékeltetik.

 

A hiány tartalmilag is megjelenik, hiszen már az első vers az egyedüllétet, Ádám árvaságát idézi: „egyedül sétálgat az utcán az utolsó ember./ ágyékán fügefalevél. benyit egy otthagyott / lakásba. nincs a fogason a kabátja.” (árva.) A következő versben a pár női alakja tűnik fel, szintén magányosan: „a kórtetem nyálkás és / üres. kinyitom a második fejezetnél. / körbeállnak a látogatók. Ádám sehol.” (báb.) Ahogyan később tovább körvonalazódik, a magány a másik fél hiányában mutatkozik meg leginkább, és ez generálja a magányosság érzetének mint létproblémának a  kihangsúlyozódását.

 

A kötet egyetlen írásjelet használ, de azt feltűnően sűrűn: a pontot. Használja ezt minden helyett, mintegy redukálva a vers szavai által gerjeszthető emóciókat, a lendületet, a ritmust: a pontozás a sok, polifonikus kép helyett egyetlen, blokkolt ritmust hoz létre, paradox módon egyetlen szaggatott, életre mechanikusan szomjazó lélegzetvétel analógiájára. A blokkok a címekben és jelentésükben is fellelhetők: sok a merev, kép-szerű, vagy legalábbis stagnáló állapotot jelző szó, pl. báb, jelen, kép, kóma, maszk, memento, passzív, pause, stop.

 

A különböző versek nem csak önmagukban szaggatottak, hanem egymástól is látványos távolságokra-közelségekre helyezkednek el; a félelem., a kád., a rend. és a végszó. címmel ellátott szövegek még a nagy „szövegmagányban” is nagyobb magányban állnak egyedül, a többi verstől elválasztottan, függőleges és látszólag véletlenszerűen húzott vonalak között. Mindezen jellegzetességek – a pont gyakori, szöveget szaggató alkalmazása és a versek egymáshoz való viszonya, vizuális elrendezésük – Mezei kísérletének formai vetületei. Kérdés viszont, hogy a forma mennyire megy a tartalom kárára, és hogy a versek mennyire állják meg a helyüket önmagukban, mennyire kidolgozottak, mennyire élvezhetők. Bár vannak kiemelkedően szép, intenzív képeket megjelenítő versek (pl. öreg., űr.), bizonyos esetekben az erőltetettség érzése keletkezhet az olvasóban, mintha az éppen felvillantott képnek vagy a címének jelenléte nem lenne annyira indokolt.

 

Ha kicsit visszakanyarodunk a camera obscura-jelenséghez, fellelhetünk némi párhuzamot az említett képrögzítő eszköz és a szövegek működése között. A doboz oldalában megjelenő kép egyszeri, tünékeny; a rögzítéséhez ember kell. A versek ebből a szempontból tekinthetők mintegy egyszeri kísérleteknek, hogy a címben megjelenő kép által előhívott assszociációkat, jelen esetben a verstesteket, rögzítsék. A rögzítések olyan kísérletek, amelyeket az olvasónak, vagyis a kép szemlélőjének kell tovább-és lefordítani. A doboz azonban szelektál a valóságból; a rögzítő dönti el, mit akar megörökíteni, milyen szögben, milyen fényben. Mezei „doboza” egy biblikus, elhagyott, tág és pont ezért magányos térből képez mementókat.

 

A camera obscura. című vers a kötet körülbelüli tengelyében helyezkedik el, amelyben a megnyilatkozó a dobozon belülre pozicionálja magát:  „a camera obscura. miatt van / világos. ha ülsz a sötétben. olyan ijesztő / az. ahogy benéz a világ. azon a kis / lyukon.” A félelmet generáló helyzet mögött az attól a felelősségtől való menekülés egy kísérlete húzódhat meg, ami a képek megrajzolásával, az alkotás kényszerével jár : „olyan ijesztő / az. ahogy benéz a világ. azon a kis / lyukon. (…) túlontúl világos. ha elbújsz előle. / fordul is a sötét. mélyére utánad.” Ugyanakkor ha a fényt egy „magasabb” értelemmel, egy isteni létezővel kapcsoljuk össze, a menekülés és az elbújási vágy furcsa viszonyt tükröz a kinti, lerajzolásra és megörökítésre váró világgal.

 

A kötetben rengeteg olyan szó szerepel, amely az egyéniség önfelejtését vagy átalakulását idézi (pl. álom, báb, lárva, maszk, dublőr, kóma), ezzel hangsúlyozva a felelősséggel járó helyzettől való menekülés vágyát. Egymás mellé helyezett képekben rögzített folyamatos, épp ezért sehova se tartó, kauzalitás nélküli metamorfózis ez. Egy történet elmesélését ott hagyja abba a megnyilatkozó, ahol épp elkezdődne: „úgyhogy ennek ritmusa van sőt dallama. Szóval leteszed a tollat mert ez / már zene.” (kóma.) A camera obscura ugyanis nem tud kapcsolatot teremteni a jelenségek között, nem tudja összekötni a képeket, csak az adott pillanatot rögzíti.

 

Ebben a buja, folyton keletkező és folyton elmúló világban a megszólaló szüntelen váltogatja a helyzeteket, a testeket és a testen kívüli állapotokat, amikben tartózkodik: „egy egzotikus egysejtű. valahol a süket tengerfenéken. aki félig már mítosz. de még percenként megkettőződik. vagyis megöli magát. és ez lesz végül a megoldás.” (ún.) Az önmagából kilépni képtelen, az öngyilkosságokban már szinte kéjesen szerepjátszó, múlttalan egyéniség nemcsak egy emberi társsal való kapcsolatra képtelen, hanem a teremtőhöz fűződő viszonyából is magány keletkezik. Kérdés, hogy ez kinek – a teremtőnek, vagy a teremtettnek? – a hibája, illetve felelőssége. A teremtő üres tekintetként ábrázolódik:

 

ott van fent az égen. az üres / tekintet. ez a hideg kőváz. nem világít / most már. láthatod senkinek. a csak / magának túl. nehéz anyag saját. súlya / alatt görnyed. egyedül magába. zuhan / egyre folyton. befelé és így lesz. fekete / lyuk minden. (űr.)

 

   Ha pedig „fekete lyuk minden”, ami mindent magába nyel, nincs feloldozás, hiszen hiába vannak képek és fény és doboz és rajzoló, ha a befogadó által megpillantott kép űrt ábrázol, unalmat, magányt és egy vég nélküli keresési folyamatot.

 

Mezei Gábor: függelék. L’Harmattan, Budapest, 2012.