Plath

 

Ebből a távlatból – madár? hangya? – minden szava

oly mértékű hazugság, hogy röhej.

Elárvult elárultságom patetikus mázzal zárja egybe

a burát – a lámpa zizegett majd felrobbant,

a szilánkok az arcomba és a szemembe fúródtak egy íróasztalnál.

Tagoláshoz sosem értettem, csak törmelékhez,

de hogy egészben lássam, ami eredendően az,

csak látásunk szilánkos,

és egyébként is fordítva látunk mindent,

ez komoly erőltetés volt,

zubbony-,

neki meg undorító kényszer-,

amit nem tapaszthatott egybe kötés-lényegük,

hogy én még nem vagyok bura,

ő meg már nem üveg:

közös magányunk én fikcionálom,

ő pedig undorodik tőlem és gyászom

soha nem hatja meg.

Ahogy már engem sem – patetikus szilánkok a szemben, de azért

egész vagyok. Ha más nem.

 

 

 

 

Old

 

 

 

Ő az a part, ahonnan elindulok, nem ahova beérek.

Nem rév, és nem is kikötő, hanem egy stég, a rajt.

Kioldom a kötelet, legalábbis így képzelem, mert

valódi csomót nem oldottam még soha meg.

Ő az a part, ahonnan elindulok. Nem érek révbe nála.

A tó fölött vihar készülődik, felhők sűrűsödnek, a víz

hideg és kába. Elképzelem, mi van alatta. A vízben.

Ő az a part, csak egy stég, a rajt, a csomó helye,

de csomó már nincs, hiszen elvileg

megoldottam. –

Azt hittem, jó helyen vagyok nála. Kába

fejem a vízbe merítem:

 

milyen hülye voltam,

te jó ég, milyen hülye voltam:

viharjelzők örök szemfényvesztése.

Ebben az elsiklásban pedig van valami ősi, naiv és kegyetlen,

Valami örök, apadhatatlan kötődés

Választott mesteremhez.

 

 

 

Nem emeltem

 

Éreztem, hogy árnyék vetül rám. Nem hallottam semmit.

Csukva volt a szemem, zárt ajkak.

Éreztem bőrömön, hogy az árnyék komoly és figyel.

Mint egy barna kutya a sarokból. Oldanám pórázát,

de elszabadulna a pokol. A barna kutya engem okol.

Akolban kéne szunnyadnia, helyette engem figyel a pokol.

Nem hallottam semmit. Nem emeltem fel fejem. Nem nyitottam ki

a szemem.

A barna kutya tekintete elvándorol rólam.

 

 

 

Golyó

 

mindennap szorosabban zárult rá a csend

nap óra perc kicseng

napórával mérte már az időt

naphoz viszonyított fekvőt-kelőt

bedőltem majdnem ennek én is

de szavai idővel hamisak csengtek

sültkrumpliszagban tengtek-lengtek

órái mint golyóbisok

nézem én is bóbiskolok

szavainak nem volt súlya

nem álltak össze egy nagy tömbbé

vakon nem bízom benne többé

kiszolgáltatottsága mindnyájunké