Négyen voltunk a klón-lányok: számunkat csuklónkra erősített műanyag szalagokra írták fekete filccel. Hajnali hatkor ébresztettek, akkor vért vettek tőlünk és húgy-mintát. Utána friss, hátul gombolható, szinte átlátszó köpenybe öltöztettek. Én voltam a Negyedik, mindig. A Harmadik sosem szólalt meg, hiába faggatta a magas, sápadt, szemüveges és olajarcú férfi.

Reggeli után sétáltunk a hatalmas kertben, ahol fenyők és tölgyek nőttek. Oly keveset tudtunk a növényekről és bogarakról, de azt hiszem, szerettük őket. Az olajarcú férfi utána faggatni kezdett.

-Mire emlékszik a múltjából? Mondjon el mindent, egyetlen emlékfoszlányt, bármit, ami eszébe jut… kérem.

Szinte már könyörgött szegény, szinte már sajnáltam. Nem nagyon értette, hogy azért vagyunk Négyen, mert nincs múltunk, és a jelenünket pedig ők írják, és azt értelmezni pofonegyszerű számukra. Néha mondtunk neki ezt-azt, hogy békét hagyjon egy időre:

-Voltak férfiak… megcsaltak, átvertek… voltak anyák és apák, akik megcsaltak és átvertek… voltak emberek…

Délután ismét séta következett. Odaléptem a Másodikhoz, és megfogtam száraz, eres kezét. Olyan fiatal volt, mintha magamat láttam volna. Ezért különítettek el minket, a klónokat: éveink száma alig érte el a harmincat.

-Láttam egyszer egy kutyát – mondtam neki, – öreg volt már, félig süket és vak. Kint és bent lakott egyszerre, de a kertben már eltéved, össze-vissza verte a koponyáját mindenbe. Ha bent volt, felugrott az apa ágyára, és ha teljesen egyedül maradt, torka szakadtából ugatni kezdett, ugatta a sötétet, ami körülvette. Ilyenek vagyunk mi is.

Estefelé megkaptuk a nyugtatókat, infiúziókon keresztül.

-Ma megint keveset evett – mondta a nővér. – Olyan vékony már, mint a nádszál.

A kertben megfogtam az Első kezét, és azt mondtam neki:

-Láttam egyszer egy lányt, szakaszott olyan volt, mint te. Pont olyan sovány. Szegény, annyira gyűlölte, ha soványnak nevezték, hogy mindig bőghetnékje támadt olyankor. De amikor sírt, csak még soványabb lett, és csak fogyott és fogyott, mert egyre sírt. Aztán egy napon szerelmes lett, beleszeretett egy fiúba, akinek sörhasa volt. Sokat kacagtak, de a fiú egyszer azt mondta a lánynak: visszafogyasztom a sörhasam, ha te felhízlalod magad. A lány enni kezdett – csak evett, evett, zabált és zabált, sok vitamint is, hogy legyen étvágya. Negyvenkét kilóról sikerült felhízlalnia magát hatvanra. Egy nap a fiú, olyan váratlanul, ahogy autóbalesetben meghal egy gyermek, elküldte a lányt a fenébe. A lány ott maradt egyedül a világban, hájasan és rondán. De akkor már hiába sírt, nem fogyott többé, hanem minden egyes könnycseppel egyre dagadtabb lett…

Néha az őrületbe kergettük egymást, de akkor sokat kacagtunk. Párnákat hajigáltunk egymás fejéhez, meg ilyesmik. Aztán jöttek a nővérek, hogy lefogjanak és beinjekciózzanak, akkor még többet röhögtünk. És aztán eláradt az ereinkben az a hihetetlenül megnyugtató érzés, ahogy a gondolatok szétfoszlanak, megszűnnek ok-okozati kapcsolatban állani egymással, és nincs más, csak a jelen, néhány felkarcolt terv a jövőre nézve egy fekete táblára, mint egy sírfelirat, és minden renbde jött.

-Maga tele volt zúzódásokkal, amikor idehozták… bántotta valaki? – faggatott az orvos.

-Igen – válaszoltam, mert én voltam tán a legbeszédesebb. – Én magam bántottam saját magamat.

-És miért tette ezt magával?

Szívesen mondtam volna neki, hogy azért, mert nem akartam lenni, mert nem tudtam úgy tekinteni magamra, mint aki valaki. De ez már számomra is bonyolult, úgyhogy a legegyszerűbb választ adtam:

-Mert meg akartam halni.

Néha annyira felidegesítettek a faggatózásaikkal, hogy csapkodni és ordibálni kezdtem. Akkor lefogtak, én belenéztem süket tekintetükbe, amiből olyan élettelen élni-akarás sugárzott, hogy kirázott a hideg tőle. Ők vajon miért akarják?! Mert itt vagyok a kezükben, önként ajánlottam magam, mint klónt, kísérleti alanyt, hogy csináljanak, csináljanak, csináljanak meg engem, gyurmázzanak belőlem valamit, ha már így tartja kedvük. Hallottam persze, hogy ezért pénzt is kapnak, és némelyiknek még családja is van.

–Tudja, mi az, hogy szerelem?

Most érzem, ahogy szétárad az ereimben, a testemben az a hihetetlenül puha, megnyugtató, égi érzés. Távolról hallom, hogy ordít valaki, és azt mondják: „meghalt, meghalt”! Mielőtt álomba zuhannék, elmosolyodom. A Harmadikat én öltem meg, egy olyan esős és lehangoló novemberi napon, amikor nem mehettünk ki a kertbe sétálni. Megfogtam a kezét, aztán nyiszatolni kezdtem a csuklóját, hogy spricceljen belőle a vér mindenfelé. Ő elmosolyodott, aztán befektettem egy kádba, ami tele volt finom, forró vízzel. A Harmadik volt a legidegesítőbb. Sosem mondott semmit.

–Tudja, mi az, hogy szeretet?

Már csak hárman maradtunk, az Első, a Második és én. Valamelyik olajképű azt mondta nekem, ez nem lesz így jó, komoran csóválta kopár képét, nem csak a vér miatt, ami elveszett, hanem a kísérlet szempontjából sem üdvös a páratlan szám. Akkor már vagy három napja feküdtem lekötözve, az ételpépet csövön keresztül juttatták le a torkomon.

-A szeretet…a szerelem… udorító kígyók – mondtam, és igyekeztem mosolyogni hozzá.

-Hogy érti ezt?

A Második, mondják, magával végzett: a saját két hüvelykujjával próbálta pépesre nyomni a szemeit, de csak fél szemére vakult meg.

-Rátapadnak az ember lelkére, és hidegek… kilátástalan suttogással benedvedzik az ember lelkét… arra kötelezik, hogy egy másik lélektől függjön, és mikor elszakad tőle a másik, a lélek magára marad, és beomlik, mint egy ócska bánya…

Tulajdonképpen már akkor terveztem szökésemet, mert kezdtem megerősödni valamiképp. A nővér továbbra is a fejét csóválta, hogy nem ettem eleget, és faggatatott, hogy miért nincs étvágyam. Erre nem tudtam mit mondani. Erőt gyűjtöttem? Akkor pont fordítva kellett volna, hogy működjön a dolog. Csak a fél szememmel láttam a világot, de tulajdonképpen elég is volt belőle ennyi. Tél közepén kiengedtek minket a kertbe, némán tapostuk a havat az Elsővel. Olyan gyengének tűnt, mint egy asszony, aki nemrégen hozta világra a gyermekét.

-A szeretet nem kígyó, hanem melegség – mondta az olajképű. – Elárad az emberben, átárad a másik felé. A szeretettel azt mondja az ember: azt akarom, hogy neked jó legyen, akár olyan áron is, hogy nekem rossz.

Némán tapostuk a havat, kesztyű volt a kezünkön. Az Első felé nyújtottam, de ő nem figyelt rám, hanem a földre szegezte a tekintetét. Akkor kicsit erőszakosan és határozottan érte nyúltam, de ő elkapta. Sosem hallottam még hangját.

-Én…szeretlek téged – mondtam neki, de oda se figyelt. – Hallod, szeretlek!

Csak a saját hangom visszhangzott a kertben.

-A lélek nem marad magára sosem – mondta az orvos. – Mindig van mellette valaki. A lélek a világmindenség. Főként, ha van múltja. Kérem, beszéljen a múltjáról, bármit: emlékfoszlányt, egy darabkát, egyetlen képet, egy hangot…

Érzem, hogy ordítok, hogy szinte kiszakad a torkomból a vér, és a hóra spriccel. Ott kell hagynom őt, pedig talán ő az egyetlen, akit igazán sajnálok! A saját gyomrába döfte bele azt a kést, amit még három nappal ezelőtt lopott el a konyhából. Hogy csinálta, mennyi kitartás kellett hozzá? De végigcsinálta. Rohanni kezdek. Távolról már észrevettek, talán valamelyik ablakból.

Közel a kijárat. Látom, ahogy az egyik bokor mögött, amit annyira megszerettem, egy luk tátong. De csak a fél szememmel látok, és ez most akadályoz. Meg tudom csinálni. Az összes meg tudta csinálni.

Beverem a fejem.

Vér szivárog a hóra.

Aztán jönnek a nővérek, hogy lefogjanak és beinjekciózzanak, akkor még többet röhögünk. És aztán elárad az ereinkben az a hihetetlenül megnyugtató érzés, ahogy a gondolatok szétfoszlanak, megszűnnek ok-okozati kapcsolatban állani egymással, és nincs más, csak a jelen, néhány felkarcolt terv a jövőre nézve egy fekete táblára, mint egy sírfelirat, és minden renbde jön. Még mielőtt végleg álomba merülnék, hallom, ahogy azt mondják: „meghalt, meghalt!” Szóval megtalálták az Első hulláját is a hóban.

-A lélek nem marad magára sosem – mondja az orvos. – Mindig van mellette valaki. A lélek a világmindenség. Főként, ha van múltja. Kérem, beszéljen a múltjáról, bármit: emlékfoszlányt, egy darabkát, egyetlen képet, egy hangot…