Tizenegy percem van, hogy elérjem a vonatot. Ha futok, menni fog. Természetesen futok. Kapkodok a kulcs után, nincs sehol. Tegnap én fűtöttem be, a kulcs talán a pinceajtóban maradt. Ott maradt. Kikapom a zárból, a kapu előtt rálépek valami puhára, szőrösre és ruganyosra: patkánytetem. Milyen ősi ösztönök dolgoznak a kutyákban? Futni kezdek, a földúton senki, lassan oszlik a hajnal, gyomromban ismerős, de haszontalan émelygés. Műtőasztal hidege a mellkasomban.

Valaki figyeli a testem. Talpam alatt bomlik szét az ősz, a patkányt nem tépték szét, viszont játszva végeztek vele, N. majd zacskóba lapátolja, be a kukába, igazából az erdőbe kéne vinni, mert a kertben újra és újra kiássák, újra és újra megrágják, újra és újra leteszik a lábam elé; valaha medvékre vadásztak falkákban, összehangolt támadási ceremóniával, mi nekik egy patkány. Mi a testemnek tizenegy hónap az örökkévalósághoz képest.

Van a termékeny nő, mondja B., csíkszája körül fölényes mosoly, a redőnyt nyáron leengedték, hogy a kis házba ne folyjon be a meleg, kérsz a sajtomból?, én meg báránymód bólogattam, és ettem abból, amit készített. Szavai méreggé erjedtek bennem, a sajtot kihánytam.

A vonaton nincs hely. Ha van, táskát raknak maguk mellé az öregasszonyok, és foglalják a plüssülést egy pár megállóval később felszálló barátnőjüknek, akivel aztán végigkároghatják a negyven percet. Érett tökök narancssárgállanak a földeken. Halloween-lámpát faragunk a lányommal, vagyis nagyrészt én forgatom a kést, a dísztök savanykás szaga felpuffad a konyhában. Egy pillanatra beugrik, ahogy, mint egy Frida Kahlo-képen, kibomlott hajjal és hálóingben lukacsosra szurkálom a méhemet; széttárt karokkal nézek arra, aki a képet nézi, mélyen belefúrom tekintetem az övébe: nő vagyok, halott nő egy üres bölcső mellett, tágra nyílt pupillákkal és balra húzódó vigyorral. A hasam döglött. A hasam üres, mint egy semmivel telt lufi; milyen élőlény az én hasam. A hasam olyan, mint egy lombikos üveg hasa, amiben kaján mágusok keverik az életet.

Tizenegy óra, míg egy napot nem-otthon töltök. B. a hetedik hónapig bejárt dolgozni, én lehet, hogy hetvenedik évemig fogok, folyamatosan. Egyre több ember zsúfolódik fel a vagonokba, a következő állomásnál már nem fér fel több; hova megy ez a vonat, mi a végállomása ezekkel az egymáshoz préselődött kabátokkal, hajakkal, szagokkal és indulatokkal. Ahol felszállok, fröccsentett mész a sínek között és a peronon. Mikor először láttam, az iszonytól szédülni kezdtem és ömlött a vér az orromból; előző nap a kertben gereblyéztem annak a hatalmas, haszontalan fának az ágait, amit még ősszel vágtunk ki, és akkor hallottam a mentő- és tűzoltóautók vijjogását. A fa azóta a kert elképesztő zugaiba reinkarnálódott, talán utolsó erőfeszítésből szórta szét a magvait, és bosszúból azokon a helyeken szökken szárba megdöbbentő gyorsasággal, amiket a leginkább ellenőrzésem alatt szeretnék tartani. A lányommal együtt szórjuk a magot a földbe, én ások kis gödröket, ő hint, a kutyák a kerítés mögül lesnek féltékenyen; a lányom haját két copfba fonom, a haja színe sötétbarna, szinte fekete és nagyon erős, mint az apjáé, a szeme viszont zöld, ahogy az enyém és az én apámé. A lányomnak még nincs neve. A peronra fröccsentett mész egy részegen a sínek közé tévedt néhai birkózó valamelyik testrészének bizonyos szöveteit takarja, a vasúti átjáró mellett eddig négy keresztet számoltam össze. Hogyan is várhatnánk el egy Intercitytől, hogy figyeljen a részegekre?

A hatalmas fa, amit kivágtunk, tulajdonképpen beárnyékolta az egész kertet, így esélye sem volt a diófának; a mandulafa levelein hájas, zöldhátú legyek dongtak, a homokban fáradtan burjánzott a gaz, mire a kert végébe értem az irtással, kezdhettem elölről. A lányom, akinek nincs neve, a gyorsan cseperedő napraforgó fölé hajol, és titokban, amikor nem látom, letép egy levelet. Este kiülünk az erkélyre, és mikor már alszik, zamatos irsait kortyolgatunk az apjával.

B.-t összesen tizenegyszer láttam eddig; előszörre barátságos volt és terhes. Másodszorra magunkra hagytak, és egymás szájából kapkodtuk a szavakat. Talán ötödszörre jelent meg először az a fölényes mosoly a szája körül: a nő anya. A nő anya. A NŐ ANYA.

Nincs jogom, hogy üljek a vonaton. Még páran felpréselődnek, üveges tekintettel meredeznek a kabátba húzott élőhalottak. Egy fiatal lány mellettem hirtelen elájul, de annyian vannak körülötte, hogy nem veri szét a fejét semmiben. Azonnal helyet adnak neki, kólával itatják. Kertemben, a homokos talajon, csak a madárbogyófa inkarnációi szaporodnak, a gaz és az akác. Hétvégén kapkodva gazolok és gereblyézek, mintha valami százéves lemaradást próbálnék bepótolni, igyekszem nem arra a tizenegy órára gondolni, amit nem itthon töltök. A madárbogyófa ága rendkívül rugalmas, és gyakorlatilag kitéphetetlen, ha egyszer már meggyökeresedett. Az akáccal is ugyanez van; nem tudom kiásni, így tőből vágom le, viszont legkésőbb másfél hónap múlva, három-négy friss oldalhajtással szaporodik tovább, megállíthatatlanul. Néha már szégyellem magam eszelős irtási hadjárataim után.

Egy pillanatra elkapom a lány tekintetét: kissé bamba, de mintha valami titoknak határozottan örülne. A mellette ülő nőből ömlik a szó, hamarosan a saját lábtörésének történetét ecseteli. A lány bamba mosollyal fordul felé, mintha neki mondhatnának akármit: most, az ájulás után, már bárminek örül.

Zuglónál, a pénztár előtt, általában reggel nyolctól este nyolcig, áll egy férfi, csendes bolond. Nyitja és csukja az ajtót, mintha a király terme előtt teljesítene szolgálatot. Néha, jó időben, a sapkáját is leveszi. A lányom imádja ezt a történetet, naponta legalább ötször elmesélteti velem. Részletes személyleírást követel tőlem, és néha, főleg esténként, azt kéri, hogy suttogjam el a másik befejezést. Azt, ami nem jó. Nem jó, de szép.

A lányom másik kedvenc meséje a varázslós. A hasam, kezdem mindig, és a semmivel telt lufira mutatok, egészen olyan, mint egy lombikos üveg alja, na, abban keverik fehér ruhás, jó mágusok az életet. Milyen az a mágus, kérdezi a lányom. Hát jó, mondom neki. De pontosan milyen, kérdezi, és éhes szemekkel fürkész. És akkor részletes személyleírást adok.

Néha, esténként, a lányom azt kéri, hogy suttogjam el neki a másik befejezést. Azt, ami arról szól, hogy az egyik mágus, aki nagyon jó, de kicsit még kezdő a varázslat mesterségében, egyszer véletlenül leejt egy üveget. Akkor megáll az idő. A szilánkok ezerfelé szórják az erős laboratóriumi lámpák fényét, és a hideg padlón megcsillan valami. Olyan fénye van, mint a te szemednek, mondom a lányomnak, és ilyenkor mindig megcirógatom az arcát. Szóval, mondom tovább, az a csillanás a hideg padlón, egy élet lett volna, amolyan szivárványszínű, tökéletes, pulzáló gömb; és ekkor jövök én. Lehajolok, a tenyereim közé veszem a csodát, és megbocsájtok a jó mágusnak. Még intünk egymásnak, ahogy hálóingben, bomlott hajjal kisétálok a laborból, és téged pedig, mondom a lányomnak, és még egyszer megcirógatom az arcát, hazaviszlek, és soha, soha, soha nem térünk vissza ide többé.

 

 

(Illusztráció: Gill)