Van egy levendulapárnám.

Anélkül, hogy bárkit is provokálni akarnék: fehér alapon lila pöttyök vannak rajta. Egy nénitől vettem részegen egy aluljáróban.

Hogy jobban tudjak aludni.

Tudok is, azóta sokkal jobban, és egyre többet. Nem insomnia, de gyakran csak úgy lefekszem egy padra, a fejem alá gyűrök egy ruhadarabot, mondjuk egy pulcsit, és rettenetesen mély hasadékba zuhanok. Mindig megnyugvással tölt el a remény, hogy nincs visszatérés. De mindig van visszatérés.

A párnára teszem a levendulát, pont az orrom elé.

A kutyák a gazdák itt-ott hagyott használt zoknijait, cipőit szokták így szagolgatni: kinyújtott nyakkal bele ebbe a jellegzetes szagba, ami olyan, mint egy simogatás. Bár múlik, ahogy az álom elhatalmasodik, ahogy az álom beleszivárog és elmos, ahogy az álom valami kimondhatatlanba és megragadhatatlanba von, ahogy az álom kinyírja a tudatot.

Szóval a szag, az illat: múlik.

Fordított arányossággal azzal, ahogy az alvás: nyílik.

MONDHATNÁD, HOGY ENNEK SEMMI ÉRTELME, ÉS TELJESEN IGAZAD LENNE. DE TÉGED CSAK ÉN TALÁLTALAK KI, TE ÁLTALAM LÉTEZEL, ÉS MIVEL:

ÉN MÁR NEM AKAROK LÉTEZNI SOKÁIG, ÍGY TE SE FOGSZ. FOGD HÁT BE A POFÁD, KÉRLEK.

Néha el akarnék indulni, de valamilyen apróság mindig visszatart: ez, az, amaz. Ilyen-olyan panaszok az embertársak részéről, akikhez pedig semmi közöm. Felmegyek a MÁV honlapjára, és minél messzebbre induló, így időben is később érkező vonatokat kutatok. A Volánnál is vannak ilyen kedvezményes utazások.

Felszállnék egy járatra, leszállnék a járatról, és egyszerűen elfelejtenék visszaszállni rá.

Rám sem emlékezne aztán senki, ami nem is volna baj, ez semmiképp sem elvárás, elvégre milyen elvárásaim is lehetnének nekem másokkal szemben, mikor magammal szemben sincsenek. Leülnék a tükör elé, és az a másik, aki benne megjelenne, megemelné a kalapot üdvözlete jeléül. De itt senkiben nincs alázat, főként pedig magamban nincs.

A GŐG A ZSÍRSZÖVETEKBEN RAKTÁROZÓDIK, ÉS ITT MINDENKI ELKÉPESZTŐEN HÁJAS.

Még a kutyám is az. Én valahogy nem tudok hízni. De ez nem azt jelenti, hogy nem vagyok gőgös.

A gőg tart vissza? Nem hiszem. Talán pont az, ami arra sarkall, hogy elhúzzak innen végre, véglegesen. Hogy finoman szólva “fügét mutassak”, és valahogy tovább éljen bennem, ami méltóság és élet.

Ez mind a levendulától van, talán. Amióta megvettem a nénitől részegen, akinek nem voltak fogai (már a néninek), és aki ordibált velem, meg alkudozott, én meg megaláztam szegényt, mert csak 1000-esem volt, de ő vagy 2000-ért akarta volna árulni a csomagot, mert ez egy egész szett kérlek, van egy nagyobb párna (azzal alszom), meg vagy nyolc kisebb (azokat teszem a ruháim közé, a táskámba), szóval én megaláztam őt, de talán ő az egyetlen ezen az egész világon, aki valami valóban jót tett velem, és azóta változott meg az életem, legalábbis ezt olyan könnyű mondani így:

“…AZÓTA VÁLTOZOTT MEG AZ ÉLETEM…”,

mert ez így kellően sablonos, mi meg kellően gőgösek vagyunk, hogy olyatán fontosságot tulajdonítsunk saját szaros kis életünknek, amikben vannak események, amiket piedesztálra emelve logikai kapcsolatot létrehozván közöttük, mások szájába tömjük a baromságainkat.

ŐK MEG BEKAJÁLJÁK.

A kutyám a cipőm mellé hajított zokniba tolja az orrát, és így alszik el. Én a levendula felé nyújtom a nyakam, és nyugodtan állíthatom: e között a két gesztus között – ahogy a kutya, az a szelíd és jó állat, és ahogy én, ez a nem szelíd és nem jó állat, kinyújtózunk valami felé, hogy aztán megszűnjünk pár szentséges órára, létezni -, semmi, de semmi különbség nincsen.

Talán annyi, hogy ő, mármint a kutyám, nem gőgös.

Szóval tojok a világra, fügét mutatok neki etc., és elmegyek innen hamarosan, de elébb még meghallgatom embertársaim panaszait, akikhez semmi közöm nincsen amúgy, és az ez-az-amaz még visszatart. Azért kijegyzetelem az időpontokat, a vonatokét és a buszokét, amik messzi, messzi, rohadt messzi, gatyarohasztóan meleg és elképesztően más, tehát ÉRTED?, MÁS

(MÁS, MÁS, MÁS!!!!!!!!!)

helyekre vinnének, ha végre eldönteném, hogy elidnulok, és felszállnék végre rájuk.