A legerősebb hullám, igen (Patrick de Mela: Fordított)

A gazdagok szebbek. Magasabbak, finomabbak, erősebbek. Nem vetnek, nem aratnak, nem hajladoznak. Nemcsak válogatott csemegékkel etetik őket gyerekkorukban, hanem szép szavakkal és megbecsüléssel. Ha a szokás megtörne, és egy parasztkunyhóban mégis egy szép, sudár lány nevelkedne, akkor a gazdagok magukhoz veszik ágyasnak, szakácsnőnek, feleségnek. Ezek a szép lányok aztán szép gyerekeket szülnek, majd sudár, szép fickókat nevelnek, akik aztán szemlét tartanak a szegények kertjeiben.

Isten igazságos. Hitet tesz az övéi mellett.

A szépsége miatt látszik minden hatalom örökérvényűnek.

Az Óvatos Hajó hercegnőjét viszont senki sem nevezte volna királyi szépségnek. Púpos kis törpe volt, aki felhúzott térdekkel az ágyán visítozott: hercegnő vagyok, nehogy a közelembe gyertek! Ne gyertek, ne merjetek…! Ne-gyertek, mert-akkor-én-kikaparom, mert-akkor-én-megátkozom… ne-gyertek-ide-mert-akkor-meglátjátok… mert-akkor-nektek…!

Rioldának és Sjönnek először esze ágában sem volt közelebb jönni. Csak lassan jöttek rá, hogy ez a kislány annyira beteg, hogy segítség nélkül nem is tud lábra állni. De nem is a csúf kis vakarcs miatt fészkelték be ide magukat, hanem mert a kis hajó tele volt élelemmel: liszt, szárított hal a ládákban, mazsolaszőlő a kosarakban, méz a csuprokban, a polcokon öregasszonyosra fonnyadt körték és almák.

Nézd, Sjön! Egy alma még öregen éretlen. De érzed, milyen délutáni íze van a körtéknek? A húsuk is már zölden is kásásabb, érettebb. A hajót, ahova betolakodtak, ők nevezték el Óvatos Hajónak, mert olyan szürke volt, olyan kicsike, mintha szertefoszlani akarna a hullámverésben.

Pedig nem hajó volt, hanem egy vízen ringatózó, ravaszul elrejtett gyerekkoporsó.

De ki rejtette el ilyen ügyesen? És ki hagyta itt ezt az óbégató szerencsétlent?

Sjön nem törte a fejét ilyesmin. De ha már befészkelték magukat ide, akkor kötelességük a szegény lányt végighallgatni. Rámosolyogni, megigazítani az ágyát, akár friss vizet hozni. Mit számít, hogy mit fecseg? Lehet, hogy őrült, akit a szülei rejtettek el, vagy itthagyták ezen furcsa hajón, rábízva őt a sorsra vagy a parton portyázó idegenekre.

De az ír nyelv itt is utolérte Rioldát. Ahogy a lány siránkozását hallgatta, a gyerekkorban hallott szavak megint megteltek értelemmel. Minden kilencedik hullám én vagyok, rikoltozta a hercegnő. Először nevetségesnek tűnt, később egy dallam töredékének, de mikor a lány kilencedszer ismételte meg, akkor már rémlett, hogy valamikor úgy hallotta, mindig a tenger kilencedik hulláma a legerősebb. Hogy felejthette el? Élt egyszer egy Cliodna nevű istennő, aki beleszeretett egy fürtös fiúba, de csak addig szerethette, míg a tengeristen vissza nem kergette őt a tenger mélyére egy irtózatosan nagy hullámmal. Talán épp a kilencedikkel.

Hát nem az emlékezet a legkülönösebb? Elvesz, visszaad… elvesz, visszaad…

– Nézzétek, jön a kilencedik! Ez a legerősebb! – sikoltozta a lány, és a véres takarót az ölére húzta.

– Fáj valamid? – kérdezte Sjön félénken.

A választ Sjön talán semmilyen nyelven nem értette volna, hiszen nem szokott fájni semmije sem. De vizet hozott, megigazgatta a takaróit, és együttérző arcot vágott a közelében – lehetnél persze hálásabb, gondolta, de ha nem vagy, az se számít. A lány szitkozódott, ha a közelébe mentek, Sjönt azzal vádolta, hogy nem hallja tőle a tengert, Rioldát, a szukát meg hogy ellopja tőle az álmait.

Talán fertőző beteg lenne? Vagy egy arisztokrata lány, akit rábíztak a hullámokra, mert az udvarban már nem bírták látni a szenvedéseit? A hercegnők mind szépek, mert ha nem, átadják őket a felejtésnek – hol gyengéden, hol kegyetlenül. Kishúgunk tizenöt évesen a tündérek nyomába eredt…azóta hírét sem hallottuk szegénykének… Mert mit is lehet tenni egy túl hosszan, túl fájdalmasan haldokló, fiatal hercegnővel? A hárfa a sarokban, a virágdíszek az ágy körül jól illettek egy hercegi udvar kifinomult kegyetlenségéhez. Ha a bárka a nyílt tengeren ringatózik, Riolda elfogadja, kifinomult, titkos kivégzést lát. De ezt a hajót emberi kéz rögzítette a sziklákhoz – talán egy olyan emberé, aki egyszer még – dolga végeztével – vissza akar ide térni. És mit keres egy tizenkét-tizenhárom éves ír lány Normandiában? A második vagy harmadik nap megpróbálta a lányt hercegi csemetéknek kijáró tisztelettel kifaggatni: ha-nem-haragszol-mondd-meg…, de a lány tovább átkozódott, mintha a szüleit agóniájában sem akarná elárulni.

Mintha mindenkit el akarna árulni, szép sorban mindenkit, de nem a szüleit.

Mit is mondanak a halálról a keresztények? A szenvedés nemesíti a lelket: van egy halhatatlan részünk (talán épp a szeretet), amely ilyenkor megpróbáltatik. Az írek szerint szerelemhez hasonló vágyak sodornak ide-oda minket – a haldoklás pedig nem más, mint mikor a madár megtalálja a saját ritmusát, a saját légáramát, és többé nem tér vissza.

Egy, kettő, három, négy, öt… Sjönnel éjszakánként felváltva számolgatták a görcsöket.

Ám ez a lány még a hűsége ellenére sem hasonlított semmiféle mesebeli tündérkirálynőre, akinek a csókjaiból versek vagy madarak lettek. Csúnya volt és gonosz, nem várt semmit és senkit, és talán már meg is feledkezett azokról, akik meg akartak róla feledkezni. Mondom, ne gyere közel, mert miszlikbe, mert cafrangokba… Mondom, ne gyere közel… Ne gyere közel, ne lélegezz, te csak egy szolga vagy… Azt parancsolom, hogy többé ne nézzetek egymásra…

Riolda és Sjön már régesrég otthagyta volna, ha nem lett volna nagy kincs a tető a fejük fölött és a liszt a ládákban. De hát nem rabolhatjuk ki, és utána nem hagyhatjuk ebek harmincadjára, mert annyira undok, annyira kibírhatatlan, vélte Sjön. Így aztán éjjel-nappal hallgatták, ahogy megátkozza Írország összes királyát, ahogy a görcsök közben az összes név egyetlen sipítássá, egyetlen fájdalmas hullámmá olvad össze: Ochenondionlyndanaomgren… Orchenondionlyndanaomgren…

– Nem tehet róla – mondta Sjön. – Beteg szegényke.

De a megtagadott-megátkozott nevek mégis beragyogták ezt a régi tündérvilágot. A hősök elbuknak, a csókjaikból madarak lesznek, a madarakból álmok, melyek aztán megint királylányokat lepnek meg – szép, egészséges lányokat, apuka-anyuka egyetlenjeit. Ám ezek a csodás történetek túl messze voltak, hogy bármit is jelentsenek. Összeverték és megerőszakolták?, töprengett Riolda. Vagy elvetélt csak? Ahhoz még túl fiatal. Olyan lassan, olyan gyötrelmesen haldoklott, hogy Riolda már biztos volt benne, fekély vagy daganat emészti.

A királylányok, az igaziak persze közel se mennének egy ilyen orrfacsaró bűzben kínlódó teremtésekhez. Mert ennek a lánynak mintha penge lett volna a szájában, ha enni nem is tudott, harapni akart, sérteni, vágni, marcangolni. – Gyere ide! – parancsolt Rioldára. – Gyere, kutya, ha mondom! – Riolda rámeredt Sjönre, aztán odalopakodott – Te nem vagy ember, hiába pislogsz! Te-nem-vagy-ember-látom-a-szemeden. Corchenondionlyndanaomgrenda…

Neki csak a ködből vett istennevek maradtak, és ez a két véletlenül idetévedt fiatal.

Ködből vett nevek? Riolda kétségbeesetten ébredt rá, hogy az ő sejtjeit és emlékeit mintha ugyanabból a fonálból sodorták volna, mint a haldoklóét. No de mi ebben különleges?, kérdezné Sjön. Te is ír vagy. Ugyan mért ne ismernéd az összes tengerparton dülöngélő, nyavalyás ír istent! És ő túlságosan zavart lenne, hogy megmagyarázza, mennyire nem igazságos, hogy a rég halott királyokra jobban emlékszik, mint a szüleire.

És mi értelme is lenne őt nyaggatni ezzel? Sjön megrántaná a vállát, aztán odamenne az ágyhoz, és megigazgatná a lány takaróit. Ő pedig ott maradna az ablaknál, és számolgatná, hogy a partnak csapódó hullámok közül melyik lehet a kilencedik.

De honnan kezdje el a számolást? Nem a legeslegelső hullámot kéne megtalálni? Már csak az igazság és a pontosság okán… Mert a sok tengerparton számolgató-himbálózó-dülöngélő ír hercegnő története közt felismerte a saját nevét és sorsát is – Bandemag lányáét, Rioldáét, akit nevelőapja és egy krónikás rabolt el egy névtelen szigetről. Talán örökölte volna a múltját valakitől? Vagy mindennap elindulnak a lányok, ugyanúgy ahogy ő, ugyanazokkal a szigetekről? De hát a nőkkel mindig ugyanaz történik: férj… gyerekek…, álom… ébredés…

De egy valami nem történhet meg velük soha. Nem lehetnek csúnyák, büdösek, nem rághatják a körmüket, nem tapadhat csomókban a hajuk, nem szitkozódhatnak, nem átkozódhatnak, nem mondhatják azt egy másik nőnek, kutya vagy, ne gyere közelebb. De Riolda már megértette, mért háborúzik ez a lány velük és az emlékezettel. Hogy a saját szüleit védje..

Ne- merj-pislogni! Ne-merj-lélegezni-mellettem! Egyedül akarok átlépni a sötétségbe.

De a töménytelen szitok, a rengeteg ismétlés és ez az alvilági bűz Rioldát megőrjítette. Nem lenne jobb ezt a rettenetes, óbégató teremtést bedobni a tengerbe? Egyszer s mindenkorra… Odadobni a hullámoknak? Vagy csak egyetlen egy hullámnak, a kilencediknek? Aztán összeszedni a mogyorót, mazsolát, a liszt maradékát, és visszatérni a szárazföldre. De minek is a szárazföld, ha itt van ez az ügyesen felszerelt hajó? Riolda és Sjön szeretik egymást. A szépeké a jövő.

Egy ütés a fejre nem lenne ajándék?

Hát-nem-megmondtam-hogy-ne-gyere-közelebb!

A lányt most már csak Sjön szogálta ki, mert Riolda nem mert az ágyhoz közelíteni. A fal mellé húzódva próbált hol egy negyedórát, hol egy félórácskát, hol egy rövidebb, hol egy hosszabb hullámot túlélni, már amennyit a borzalmas görcsök engedtek. De legalább ez a szenvedéstől prüszkölő lány nem fertőző beteg. De nem fertőző-e az olyan szenvedés, mikor az ember azt fontolgatja, hogy ugatva, négykézlábra ereszkedve megfojtja a másikat? Amikor egy daganat, egyetlen daganat rabja lesz három ember? Egy-kettő-három… Egy-kettő-három-négy…

Sjön félálomban felemelte a kezét. – Ne tedd!

A másnap lehűlő levegő enyhülést hozott. Egy kis időre magukra hagyták a párnái közt a beteget – a beteget és a daganatot, mert hiszen hetek óta együtt élltek összenőve-összeforrva, elválaszthatatlanul –, és elindultak a tiszta időben kagylókat keresni, és közben azt játszani, hogy egy boldog család fiataljai: van helyük és nevük, csak most egy ölelés erejéig megfeledkeznek róla. Egy boldog, jó családé, ahol senki sem ábrándozik agyonverésről, ahol, ha hétfőn beteg vagy, másnap minden bajt lerázol. Ahogy a tenger is nap mint nap, óráról órára… változatlanul…

És ez a boldog óra szabadította meg őket a haldoklótól. – Lehet, hogy mégiscsak jól számolt – motyogott Sjön, – végre utolérte a legeslegutolsó, a kilencedik. És ez a hullám már csak egy szép arcú, nyugodt gyereket hagyott az összemocskolt ágyon, aki olyan könnyen markolta a takaróit, mintha inteni akarna nekik.

De hát rendet kell csinálni. Felmosni, letörölgetni, kiszellőztetni. A halottat megfésülni, aztán a szárazföldön valami csendes, nyugodt zugot keresni. Nem kell mélyre ásni, járvány van, egy halottal több vagy kevesebb, ma nem számít. A fény erőre kap, kigyógyul a téli sápadtságból, és akkor Sjön és Riolda… végre valahára…

– Mit kerestek itt? – kérdezte egy parancsoláshoz szokott hang írül az ajtóból. – Mit akartok ti a szegény kislányomtól?

Riolda megpördült, és lassan-lassan végigmérte a sötét ragadozómadárhoz hasonló férfit. A hősök hőse, aki csak úgy betoppan, az a megjöttem-kicsim-csak-ne-pityeregj-fajta. Micsoda megkönnyebbülés! Mert még nem volt ideje bánatot színlelni, gondolta Riolda.

Pedig a férfi készült, igenis felkészült, hiszen az igazi ragadozók mindig figyelnek, mindig készülnek, mindig résen vannak. Talán már napok óta figyeli őket a sziklákról, és talán már el is készült a mondókájával. Mert ki hagyna magára egy ilyen édes-kicsi-lányt, ha nem lenne halaszthatatlan tennivalója! Míg a szegény lány, az a szegény-drága-kicsike betegeskedett, míg feldúlták a vidéket az arabok, a történelmi, sőt tragikus együttállások, ő Halix király fiának a nyomában járt… És rettenetesen, kimondhatatlanul sajnálja, hogy jobban nem siethetett.

De valamilyen ajándékkal tartozik a szolgálataikért, ez magától értető… természetesen

Háborúban persze az ilyen ajándékok csak jelképesek, de reméli, hogy azért elfogadják tőle, egy bajba jutott hercegtől ezt a csekélységet, ezt a kis kenyeret, és legalább a gesztust látják benne… Ilyen éhínségben ugyebár… Amely gesztus nem fejezheti ki tökéletes módon a háláját, de tekintettel a körülményekre… Hiszen a fele birodalmát is, minden önző szívfájdalom nélkül… Ám most szeretne a kislánya tetemével mielőbb útnak indulni….

– Itt az idő! – és próbálta Rioldát az ajtó felé tuszkolni.

Ne gyere kutya közeleb! Ne-merj-itt-lélegezni-mellettem!

A herceg szeme összeszűkült. Aztán gúnyosan elnevette magát, mert olyan kipróbált páncél volt az ő önbizalma és pimaszsága, hogy azt halott vagy egészséges suhancok nem törhették át. Se Sjön, se Riolda, se a kislánya.

– Talán a hajóra fáj a fogatok? Mondjátok meg!

Riolda még annyira sem alázta meg magát, hogy bólintson.

– Hát csalódni fogtok, gyermekeim. Lesz nemulass, én megígérem. Az új normann herceg mindjárt ideér a kíséretével.

Új normann herceg?

Riolda gúnyosan a szeme közé nevetett.