„Faszom se tudja már mit vártunk tőle.
Talán semmit. Talán mindent. De sokat, az biztos.
És az, amitől sokat vársz, az mindig olyan,
hogy nem okozhat csalódást.
Legalábbis többnyire nem.”

Big Daddy L. Tequila-vér

Klikk – kattant a lámpa, anya megkeresi a fejem a párnák közt – reggel van szülinapos, ébresztő! – és egy jóreggeltpuszit ad a jóéjtpuszi még frissnek tűnő helyére. Na, igen – bújok vissza a párnák közé – úgyse lesz ajándék estig, mert bátyám csak akkor ér haza az osztálykirándulásról, ahova tegnap ment. Hódmezővásárhelyre. Háromszáz kilométerre. Csak a hajnali lámpafényre emlékszem – klikk. Végül a konyhából, a készülő tízórais-szendvicsek mellől érkező biztatás megteszi a hatását és már a fürdőszobában sikálom a fogaimat – ó, a francba – köpöm ki gyorsan a mentolos-habos nyálat – ma is elcsesztem a kakaómat. Annyit mondják, hogy így vigyázz a fogaidra, meg úgy vigyázz a fogaidra, aztán mi a vége a nagy buzgalomnak? Tejfogak kihullanak úgyis, a kakaó meg mentolos lesz a fogkrémtől – mert ilyen fáradtan nem lehet ügyelni a sorrendre. De korrigálni lehet, amíg összerakom a táskám, addig csak-csak enyhül a mentol. Első két óra rajz – stimmel. Környezetismeret – elolvasva, füzet mehet a táskába. Mateklecke – óra előtt, füzet be. GI Joe, meg a hülye mozdulatlan katona pedig mellé – zipzár be, aztán ki – tolltartó ki nem maradhat, aztán újra behúz. De jó lenne még egy GI Joe! Ezzel a mozdulatlannal nem lehet játszani. Kimegyek a konyhába, kakaót szó nélkül egy levegővételre megiszom, csak kicsit mentolos, de így is nagyon jó, csigát meg majd útközben, anya, már késésben vagyok, ígérem, jó leszek! Puszi, puszi. Liftben csak a gombokat húzogatom ki – erre csak én figyelek az egész lépcsőházban. Mire hazaérek az egész össze-vissza lesz – melyik mennyire van kilazulva, vagy mi. Közben a csigát majszolom – Csóklom, csóklom. Üdvözlöm a házmesternét elhaló intonációval két falat közt. Ki az utcára. Tescóig bezúzom a csigát, bent megnézem a Nemzeti Sportban az olasz bajnokság eredményeit, befújom magam a legdrágább sprével (fekete Harley Davidson), aztán ki. Jó lenne egy BMX is, vagy legalább egy gördeszka, sokkal előbb odaérhetnék vele az iskolába. Azért így is odaérek valahogy, többiek már várnak. Teniszlabdával focizunk, a kapu két szembeállított pad. Kálmánnal vagyok, a Balasi meg az Élővel, közben megbeszéljük a Seria A eredményeit. Azért Del Piero tegnap is lőtt kettőt – aztán bevágom a teniszlabdát úgy a kapuba, hogy azt a bokorból kell kiszedniük, köpök egyet, majd Kálmánnal zúzunk a sorakozóba. Beállunk a végére, aztán bevonulunk az iskolába. (Még nem sejtem, hogy milyen katonás is ez.) Jó lenne egy Juve-mez is! Egész nap azon agyalok, hogy miért van az, hogy mindenki kérhet ajándékot, csak nekem jut mindig meglepetés. Aztán az is milyen meglepetés… Na, mindegy. Órák amúgy konfliktus-mentesen lemennek, környezetből majdnem felelek, de szerencsére észrevette, hogy születésnapom van, így aztán továbblapozott a naplóban, pedig egyszer, mondom, átolvastam. Jobb a béke. Hazamegyek ebédre, mert a menzán nem vagyok hajlandó enni. Utána le a játszótérre – ismét foci kicsit nagyobban – kézilabdapálya, Winner-labda, Del Piero vagyok tornacsukában. Jó lenne egy csuka is. (Ekkor még nem tudom, milyen menő is lesz majd a tornaciő pár év múlva.) Szétfutom magam, lövök kettőt én is, aztán irány haza. Zuhany, család már állva vár, mikor jövök ki, a szobámból fehéringben, mellettük egy meglehetősen nagy doboz, meg egy torta gyertyákkal, elfújom, közben kattog a fényképezőgép, Klikk-klikk. Á, basszus, miért nem a pályán fényképeztek. Na, ajándéknyitás – minimális adrenalin. Kinyitom, közben klikk-klikk… Másnap megyek, többiek már várnak, Old Spice illatom van. Na, aztán mit kaptál? Egy lovat, bazmeg – mondom, aztán elkezdjük a játékot.

Veled is van úgy, hogy ha visszagondolsz egy helyre, akkor rögtön időjárást is rendelsz hozzá? Bármennyit is voltál ott? Az még rendben, hogy Barcelonában mindig nyár volt. Hogy ráégett a szemüveg vonala másodszor is az arcodra! Vagy, hogy Londonban úgy esett, mintha örök október lenne. Igen, amikor a hotel előtt vártam rád, mert azt ígérted, öt percen belül szerzel esernyőt, de tíz perc után se jöttél, hát leintettem egy taxit és abban vártalak tovább. Te persze megsértődtél.

Jó, ezek így rendben is vannak, de, hogy Győrben mindig április volt és hogy ott mindig vihar van, ijesztő, de tényleg. Legalábbis én így érzem. Szerinted is? Mindig vihar. Persze csak egyszer tapasztaltam a bőrömön. Emlékszel… Talán ezért. Vagy a magányos reggelek, amikor büszkeségből tán, de nem jöttél. És nem volt más, csak a város, a legdrágább hotelszoba ablakából, amire úgy szakadt rá az ég, mint a gramm kokain hajnalban a hófehér márványra. Szétválaszthatatlanul. Te meg kikapcsolva. Marad a hotelszoba. Legdrágább panoráma. Évszakok. És persze zene. Londonban Libertines, Párizsban Louise Attaque, New Yorkban PJ Harvey, Győrben Pozvakowski … De úgy is tudod, jobban ragaszkodtál ehhez, mint hozzám, aztán amikor nem voltál, mégis ezeket tettem fel, mert évszak kellett és hozzá zene. Ez úton térni vissza hozzád.

Aztán, mire a magányod legyőzte gőgödet, addigra mindig jött más. Férfiak, nők. Szeretők. A tétnélküliség. A mindennapkirálynő. Aztán üres éjszakák, magányos hajnalok. Bor. Nem veszed fel. Recepciós feltelefonál: délig. És elölről. És néha jöttél. A legrosszabbkor persze. Mert a leveleket elolvastad mindig, majd a kukába hajítottad, hogy többé nem! De akarva-akaratlanul visszaidézted őket, megannyiszor, metrón, villamoson, lefekvés előtt. És ha nem volt más, a büszkeség is lelepleződött és jöttél. Vihar. Hajnalban lelépsz. Olcsó hotel. Egyedül. Rövid. Vihar. Arra szoktam ilyenkor gondolni, amikor Párizsban vattacukrot ettünk az Eiffel-torony legtetején szakadó hóesésben. Még verset is írtál róla, mondjuk szar is lett, mint mindig. Na, ebben nem voltál jó, de mégis ezt erőltetted. Pedig annyi mindenben sokra vihetted volna. Mintha mindig más akartál volna lenni. Persze, én meg megint mást akartam tőled. Nem tudtam elmondani, és leírni se, de valami olyat, amitől igazán szerethetlek.

Mégis, mondd!, mit akartál tulajdonképpen? Mi kellett? A tudat, hogy csak a pénz a híja, hogy elérhess bárkit? Hogy te add a borravalót? Hogy te lehess felül? Hogy akkor fájjon, amikor te sértesz meg, hogy akkor sírjak, amikor vigasztalni akarsz? Tudom, mindig ezt kérdezem, és te a füled mögé teszed a cigit, mintha hatásszünetet tartanál, összeszeded a mondanivalód, és mintha betanultad volna, adod elő, nem mondod, előadod. Pedig nincs kamera te, seggfej! Kinek akarsz bizonyítani? Megalázod az összes kérdésemet, majd nagyvonalúan tüzet kérsz, mert soha nincsen nálad. Mert úgy is elvesztenéd – persze! Hagyjuk! Hagyjuk!

Itt, ahol élek szeptember van. Eszter két éves. Már csomó mindent tud. Most kis játékfigurák fürdetik egymást. Pancsikáznak – így mondja. Aztán ő fürdik. Majd puha törölközőbe tekerem és végigrepülünk a hallon, be a szobájába, amikor magasra emelem, akkor sikít, a szobájában landolunk. Puszit ad az összes plüssállatnak és mesét kér. Olvasok neki, pislog, ásít, a végére elalszik, de reggel mindig be kell fejezni. Mi lesz Malackával? – kapaszkodik a kiságy oldalába. Csipás tündér. És mindenben rám hasonlít. Tudod Jens, ez hiányzott belőled, a kék szemeid bogarában sohasem találtam meg magam, ahogy te sem az enyémben.

Mostanában sokat sétálunk lent a folyónál. Eszter gesztenyét gyűjt. A túlparton férfiak várják toporogva kedvesüket, hogy letudva mielőbb a sétát, mehessenek végre haza. Sokszor téged véllek felfedezni némelyikben. Nyugodt mélázást tettetnek a padon hátradőlve, hogyha átverték őket, vagy ha megjön a lány, úgy álnak ott a sárga levelek közt, gyűrt gallérral, mint egy film végén, hogy csók előtt a lány elmosolyodva igazítsa meg azt.

Hogy tényleg tökéletes legyen.