Szeretem az ilyen formátumú, vékony novellásköteteket, rövid történetekkel. Felütni a tartalomjegyzéknél, kikeresni a legizgalmasabbnak ígérkezőt cím alapján, és ha jó, akkor azt az egyet olvasni egymás után többször. Persze bizonyos időközökkel és különböző helyeken. Igen, és mikor már majdhogynem kívülről tudom, csak akkor keresni ki a következőt és ugyanígy járni el, ha hagyja.

Jelen esetben más a helyzet, van egy határidő, amit nagyjából azért illik betartani legalább először, aztán van egy szerzői útvonal, amit szintén végig kéne járni, hátha az élmények egymásutániságában rejlik a többlet, némi plusz, vagy akármi más.

Az első darab, a Személyi Figyelő zseniális írás. A címszereplő hétköznapi embereket figyel, akik, ha ügyes, akkor nem is veszik észre, hogy körülöttük van, adott esetben viszont elő tud bújni a rejtekvákuumból. A harmadik szereplő, a megfigyelő megfigyelője, arra vigyáz, hogy ellenőrzöttje, betartsa a szabályokat, jelen esetben, azt, hogy ne kötődjön a második szereplőhöz érzelmileg. Bár a nyelvezet inkább visszafogott, mint színes, megvan minden, ami kell egy történethez, érdekfeszítő alaphelyzet, jó figurák, ügyes narratíva, ami emocionálisan bevonja az olvasót is, tehát izgul és a végén a ravasz csattanón csettint. Ezzel sikerült a szerzőnek olyan magasra a lécet, hogy ezután csak huszonegyedikre sikerül azt megugrania, az ezt követő történetekből rendre hiányzik valamelyik komponens, amivel az első, most kontrollműként kezelt novella bírt.

Mítoszok, történelem – áll alcímként az első ciklus elején. És mintha pont ez nem menne a ciklus többi darabjában az írónak: a történelem főleg közelmúltjából kiragadott történetek mitizálása, egyszerűségük mások számára is varázslatossá tétele. Hogy mesék legyenek és mágikusak. Valahogy mindig megbillennek. A Vitéz lélek a maga puritán realizmusával kevésnek tűnik ma, haddnenevezzemmeg elődök ismeretében, a kötet – és egyben ciklus-címadóban gyengének bizonyul az ún. mitizálás, az így már hiába biztos történetvezetés mellett. Az Autós sokat ígérő sztorija, pedig közhelybe ájul. Ezt lehetne ellensúlyozni, egy erős elbeszélői hanggal, vagy azzal, hogy az olvasót érdekelté tenné a történetekben, hogy ő is játsszon, hogy ha nincs csattanó, akkor ne kitöltetlen hely maradjon, hanem mondjuk nagybetűs motivált Hiány.

A második ciklus, a nem túl szellemes Lézengő Writter címet viseli. Aztán mégis a kötet ebbe, azaz a második felébe sorolt novellák okoznak több örömöt. Azt mondjuk nem értem, hogy a Bérolvasó Sebestyén története miért nem az előző részbe került, már csak azért, mert az előzőekhez hasonlóan jó ötletből sehova visz, meg tematikailag is inkább odaátra kéredzkedik.

A szerzőnek sokkal jobban mennek ezek a mindennapi történetek, meg háztáji tragédiák. A párkapcsolatos történetek élőbeszéd-imitáló narrációja, az Aki befestette című művészlét-fricskája, a ciklus-címadó nyelvi kalandja stb. egy sokkal ügyesebb írót mutatnak, mint a könyv első fele. Igaz van egy-két gyengébb írás ezek közt is. A Kávém történetének fokalizációs játéka például egyenesen ciki, de végül minden helyre kerül. Az utolsó történetben a kontrollnovella összes erénye bent van, megdobva immár egy kétségkívül szellemes hanggal, valamint bejön az előbb említett novellában bukót okozó írói fogás is. Itt bebizonyítja NKZs, hogy nem csak az életből másolt helyzeteket tudja jól kezelni nyelvileg, hanem távolabb kerülve tőle is meg tud állni a lábán, és el tudja meséltetni akár az örök rókával is, hogy kell minden egyes kisgyerek előtt végigasszisztálnia a három királyfi történetét.