Lang Ádám összes bejegyzése

Bejegyzések

2010 húsz legjobb popdala

Hozzászólás most!

 

A popzenében úgy tűnik minden rendben volt idén is, hiszen nagyon nehéz volt OBJEKTÍVEN összeválogatni, és főleg sorrendbe állítani az év húsz legjobb dalát. Lássuk, mik is azok!

 

(A címükre kattintva meghallgathatóak a dalok.)

 

20. Japandroids: Younger Us – Erről a kanadai duóról már többször is leírtuk, azaz leírtam, hogy képtelenek közömbös kislemezt készíteni. Idén normális lemezt nem is adtak ki. De minek is, úgyis mindenki csak a slágereiket hallgatná, nem?

 

19. Four Tet: She Likes To Fight – A Four Tet név alatt nyomuló Kieran Hebden az év legjobb lazítós, lélektáncoltató lemezét készítette el. A There Is Love In You-ról több szám is lehetne a listán, de a szempont egyike volt, hogy egy előadó csak egy projekttel és egy dallal szerepelhet, úgyhogy ez a minihímnusz maradt csak.

 

18. Wavves: Baseball Cards – A tavalyi év hülyegyereke idénre kisebbfajta celebbé vált. Ehhez az is kellett, hogy az új lemez is letisztultabb legyen, ami nem tett túl jót Nathan dalainak, viszont az olyan, Animal Collective-et idéző dalok, mint ezek, egyszerre meglepők tőle és jók is.

 

17. Selena Gomez: Sick Of You – Selena nem túl érdekes énekesnő, dalai meg aztán tényleg hagynak kívánnivalót maguk után, ez a dal viszont jobban sikerült, mint Rihanna bármelyik idei dala, pedig azok közt is vannak szuperek.

 

16. Vaselines: It Wasn’t All Duran Duran – Kurt Cobain kedvenc zenekara húsz év kihagyás után csinált egy vicces és okosan reflektált comeback-lemezt, hogy miután szép lassan legendává váltak, elbúcsúzzanak a közönségtől. Ez a dal random választás volt a Sex With An X-ről, aki ismeri a Vaselinest, az tudja, hogy ők csak slágereket írnak.

 

15. La Sera: Never Come Around – Kate Goodman elsőszámú zenekarát, a Vivian Girls-öt én nem szerettem annyira, mint azt szokás volt egy-két éve, ez elől a fülbemászó dal elől, azonban nincs menekvés, ahogy a klipben Kate elől se.

 

14. Salem: King Night – 2010 egyik legnépszerűbb új stílusa a witch house volt. A világhálót ellepő rengeteg ijesztgetős hangulatú dubos, kásás szerzeményből ez volt az egyetlen megjegyezhető dal. Már ezért megérte!

 

13. Dom: Living In America – A Dom nevű zenekarnak idén csak egy minialbuma jelent meg Sun Bronzed Greek Gods címmel, ha jövőre egy lemezt teleraknak ilyen fogós dalokkal, mint ez, akkor senki se fogja azt kérdezni, hogy mi az, hogy Dom!?!?!?

12. Kaivosurma: Eteenpain – Finn „dadaista” hardcore punk. Kihagytam valamit?

11. Piresian Beach: Never Fear – Magyarország legkúlabb csajának másik dalai szoktak a kedvencek lenni, az ÚjNautilushoz közel állók azonban egyértelműen állítják, hogy ez a borús-sejtelmes dal a legjobb idén a „frusztráció és unalom” témában.

10. PVT: Window – A PVT egy felejthető zenekar Ausztráliából, idei lemezüket se ajánlom senkinek, ez az absztrakt hatású, valószínűtlen dal azonban nem maradhat le innen. Az év talán leginkább alulértékelt dala. Idén amúgy ez alapján neveztem meg a chillcore-t mint sose volt, sose lesz stílust.

 

9. Dávila 666: Y Me Pregunto – Szuperslágeres garázs rock Puerto Ricóból. Idén csak egy ötszámos EP-t adtak ki, de arról bármelyik dalt nyugodt szívvel beválogattam volna ide. Ősszel Magyarországon is felléptek, ahol úgy tolták el a kedvemért ezt a számot, hogy az új szólógitáros csak széttárt karokkal állt, mert ezt még nem tanulta meg.

 

8. Black Milk: Keep Goin – Kanye West agyonhype-olt lemezénél sokkal jobb dolgok is történtek a hip-hop világában. A Black Milk jogosan nagyképű Album Of Yearje nálam a legjobb raplemez 2010-ben.

 

7. MIA: XXXO – Ezt a dalt még az előtt lehetett tiszta szívből megszeretni, hogy kiderült volna, hogy MIA egy hisztis sztárocska, nem pedig az az alulról jövő sri lanka-i lány aki volt, vagy akinek hittük. Ezt a dalt azonban nem tudtam megutálni, és szerintem igazából senkise.

 

6. Crystal Fighters: At Home – A baszk zenei hagyományokat tánczenével keverő csapatnak a legjobb pillanata a Plage című dal utolsó refrénje előtti átvezető rész, mint dal, azonban a hangulatos At Home a legjobb.

 

5. Nika & Rory: I’m Not Going Anywhere – Nincs megkapóbb a szomorú tánczenénél. Ennél a dalnál műfajában pedig csak egy jobb volt idén, mindjárt jön az is!

 

4. Former Ghosts: New Orleans – Ez szintén egy nagyon jó idegesen fátyolos szám, egy nagyon közepes elektropop-lemezről. Klippel együtt az év egyik legütősebb audio-vizuális élménye. Szép nihil.

 

3. Belle And Sebastian: I Didn’t See It Coming – A mára kultikussá vált twee pop zenekar hosszabb pauza után jelentkezett idén új lemezzel. A Write About Love-tól nem ájultak el a kritikusok, pedig nincs vele semmi baj, még az év harmadik legjobb dala is rajt van.

 

2. Shining: The Madness And The Damage Done – A Shining egy nem túl izgalmas jazz-zenekarnak indult, aztán valahogy átcsúsztak a sötét oldalra, és idén csináltak egy olyan metállemezt, amire nem tudtam azt mondani, hogy ugyan, ez nem az én világom. (Az énekes, ha lenne olyan listánk, akkor az év legmenőbb férfija lenne.)

 

1. Robyn: Dancing On My Own – Az idei év Robyné volt: kiadott három szuper minialbumot, majd év végén összegyúrt belőle egy válogatást, ami jobb, mint egy Madonna-besztof. Robyn idén ugyan nem volt olyan előremutató, mint az előző évtized közepén, mégis ez a szívszorító dal lesz az, amire harminc év múlva elváltan, ráncosan is lehet majd táncolni.

Bejegyzések

Könyv, E-könyv, vagy a csudába az egésszel?

Hozzászólás most!

 

Egyes mediológusok szerint korunk művészetei közül a zene követi le leginkább a (társadalmi – de ugyan, milyen más lenne) élet változásait, és ennyiben – egyfajta kísérleti nyúlként – előrejelzést nyújthat a többi művészeti ágnak is. A zenének ez a fajta gyors reakciókészsége az internet térhódításakor hatványozott mértékben mutatkozott meg. A zene melletti másik legnépszerűbb művészeti ág, a film például szinte semmi hasznot nem tudott húzni az internetből. A youtube-ot a pusztán a médium adta lehetőségeket élvező amatőrök lepték el, ahelyett, hogy – teszem azt – a rövidfilmet sikerült volna felfuttatni vele. Emellett a filmkánon se hiszem, hogy túlságosan nagy mértékben átrendeződött volna. Hiába lehet szinte minden filmet pár kattintással elérni, az emberek ennek ellenére szinte ugyanazokat a filmeket nézik, mint az internet felfutása előtt.

 

A zeneipar ugyan, a filmiparhoz hasonlóan, megsínylette ezeket a változásokat, maga a zene azonban elég sokat nyert vele. Az előző évtizedben felfutó zenekarok nagy része, a kilencvenes években valószínűleg nem vihette volna többre regionális ismertségnél. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden zenekar egyenlő eséllyel indul; vannak véleményformáló központi egységek, mint ahogy az internet valamennyi szegmensében. A tendenciák viszont mindenképpen eltolódtak. Ma többfajta zenét hallgatnak az emberek, a globális, mindenki által ismert szupersztárok pedig egyre ritkábban bukkannak fel. Utóbbira talán Lady Gaga lehet az egyetlen példa az utóbbi időkből.

 

Az internet megjelenésekor használt monitorok még nem voltak alkalmasak hosszabb szövegek egyhuzamban történő olvasására, ezért a könyvbiznisz tovább meg tudott maradni a régi, kézzel fogható médiumánál. Lassan azonban az úgynevezett e-book-olvasók tömegesen is elérhetővé válnak. Jelenleg hozzávetőlegesen harminc ezer forintba kerül a legolcsóbb ilyen kütyü, de a jövő karácsonyának könnyen lehet, hogy ez lesz a slágercikke. Nem tartom kizártnak, hogy a viszont eladók versenyének köszönhetően egy éven belül 20.000 forint alá menjen az áruk.

 

A legnagyobb és legsúlyosabb kérdés az, hogy ha kinyílik Pandora szelencéje, és bárki által ingyen hozzáférhetőek lesznek a könyvek, amit az e-olvasón a könyvnél semmivel sem megerőltetőbben lehet majd olvasni, akkor ki fog az irodalomért pénzt adni? Zenészek esetében koncertekkel elég jól ki lehet egyenlíteni a dolgot, lévén többen hallgatják, és így többen is adnak pénzt koncertjegyre – mondván, itt fizetik ki az előadót. A film és az irodalom esetében azonban problémásabb a dolog. De még a filmnél is megvan a mozi részéről az a technikai előny, amit otthon bajos behozni. Ezzel szemben a könyv a borító és a könyvszag romantikáján kívül nem sok mindent tud nyújtani egy e-olvasóhoz képest, amire tulajdonképpen végtelen számú szöveg feltölthető.

 

Kevésbé súlyos, de érdekes kérdés a fentiek következménye is. Ha az emberek nem fizetnek könyvekért, akkor a kiadók jó része meg fog szűnni, és ezzel kiesik a kánonból egy fontos szűrő, ugyanis az, hogy milyen kiadónál jelent, vagy jelenhetett meg egy könyv, az nagyban befolyásolta az utóéletét is. A kiadók kiesésével a kritikának értékelődhet fel a szerepe. Hogy egy Alföld típusú folyóirat, vagy, teszem azt, az index.hu könyves blogja lesz az irányadó, vagy kettő ilyesmi egyszerre, az kérdés. (Szerintem egyetemen kívül az Alföld nem is irányadó. A tudomány keze már nem nagyon ér el a középiskolákig, oktatási intézményen kívül pedig majdhogynem esélytelen.)

 

A fentiekből kiindulva még csomó érdekes részletkérdés feltehető lenne, a legfontosabb, ami talán nem is részletkérdés, az az, hogy ki ad majd enni az irodalmároknak? (Azt senki se mondja, hogy valaki is fog akár ötszáz forintot adni valamiért, ami kevesebb macerával, több személyes adat-biztonsággal ingyen is elérhető.) Felülről, állami támogatással döntetjük el, hogy ki író és ki dilettáns műkedvelő? Reklámokkal nyomjuk tele az ingyen elérhető e-bookokat? Vagy mindjárt egyfajta Hamvast követő szemlélettel azt mondjuk, hogy az újságírók legyenek napjaink irodalmárai? De akkor meg, srácok, mi a fenének e-book?

Bejegyzések

A Gyönyörű Hülyeség (Kanye West: My Beautiful Dark Twisted Fantasy)

Hozzászólás most!

 

A popzenének az internethez köthető mediális fordulatával két domináns tendencia lett megfigyelhető. Egyrészt a kínálat bőségének köszönhetően sokkal kevesebb produkció tud globális ismertségre szert tenni, másrészt viszont a – szintén a netnek köszönhető -egyidejűségnek köszönhetően mára már alig van olyan élő tagokkal rendelkező zenekar, aki ne állt volna újra össze, vagy legalább pletyka szintjén ne került volna szóba egy reunió. Kicsi, érdekes, tizenöt perces új zenekarokra nagyon nagy lett az igény, és ez szinte már odáig fokozódott, hogy csomó előadónak mire megjelenik az első lemeze, már rég nem számít trendinek, vagy relevánsnak. Egy-egy a régi értelemben vett világslágert még el lehet érni, az Istenek közé az Olümposzra feljutni azonban majdhogynem lehetetlenné vált, talán Lady Gaga az egyetlen, akinek az új évezredben ez egyértelműen sikerült.

 

Az ügyes producerből jó arc rapperré, majd hisztis sztárrá váló Kanye West új albumával, a My Beautiful Dark Twisted Fantasyvel lényegében ebbe a felső ligába pályázik bekerülni egyfajta új Micheal Jacksonként, amiben az a nagyon mai vonás, hogy Kanye se énekelni, se táncolni nem tud, ráadásul rapelésben sincs túl nagy huzata, ezek mellé viszont hatalmas arca van. Irtó demagóg módon lerasszistázza Busht, farkáról készült fotókat küldözget nőknek, közben arról beszél, hogy az egész generációjának akar a szócsöve lenni. Az új lemezéhez – szintén Jackós párhuzamként – pedig egy 35 perces kisfilmet (Runaway) készített klip gyanánt. (IDE kattintva megtekinthető.) Nem akarok elveszni ilyen nemzet-karakterológiai közhelyekben, de Kanye West minden egyes gesztusa – innen a vén Európából – olcsónak és butának tűnik. Szerintem legfeljebb egy sztereotip módon leszűkített Amerikának lehet így a szócsöve. A figura relevanciájáról mindent elmond a Runawaynek az a részlete, amelyben az épp hazaérkező Kanye a főnixmadár-nőjét tévézni találja otthon, és rászól, hogy már megmondta, hogy ne higgyen a reklámoknak. Ezzel szemben, mondjuk, Lady Gaga egy sokkal árnyaltabb, ravaszabb, hozzáférhetetlenebb karakter.

 

A My Beautiful Dark Twisted Fantasy pontosan olyan lemez, amit ettől a megalomániás egyszerre nyitott, és korlátolt figurától várni lehet. Egyszerre akar kemény lenni és érzelmes, vicces és megható, személyes és globális. A Minden végül az lesz, amit Kanye magában megtalál, – ennyiből nagyon jó, az ironikusan értelmezhető lemezcím – mintha Kanye-n is rajta lenne az a szemellenző, ami példaképén Jackón is ott volt. A My Beautiful Dark Twisted Fantasy az ájuldozó kritikák ellenére nem egy katartikusan jó konceptlemez, mint az Arcade Fire Suburbse, de még csak magukra a dalokra se lehet azt mondani, hogy olyan hű, de frappánsak és kerekek lennének. Valahol a két út között veszik el a lemez, és bár ez az elveszés a lemez gyengesége, de mivel a produkció itt tényleg nem önmagában áll, hanem ott kezdődik, hogy volt egyszer Kanye West, ezért mégis ez a széthullás lesz az egész cécó sarokpontja, a Gyönyörű Faszság, hogy lehet ilyet is csinálni, és főleg, hogy van valaki, aki megtegye.

 

Egy sima névsorolvasással rá lehet jönni, hogy miért nem úgy jó a lemez, ahogy általában egy lemez jó szokott lenni. Van először is Kanye West, aki – lehet, csak belemagyarázom! – de valahogy nagyon producer ezen a lemezen, méghozzá kicsit olyan Michael Bay-esen. Jelszava: legyen rajt, minden, ami csak lehet. És ennek megfelelően van is egy csomó vendégzenész, vokálozik Rihanna, a Bon Iver-vezér, Justin Vernon, Kid Cudi, egy kicsit Alicia Keys és Elton John is, rappel Jay-Z, Pusha T, Reakwon ésatöbbi, ésatöbbi. Egyvalaki hiányzik, egy tiszta gondolkodású, klasszikus értelemben vett művész – nem, nem olyan, amilyen Kanye akar lenni – aki vagy átszűrte volna Kanye vízióit, cizellálta volna a giccsbe forduló felvágásokat; vagy egy igazi popzseni, mint mondjuk az Outkastos André 3000, aki dalokká gyúrta volna ezt a szétfolyó, csillogó masszát. Mert a MBDTF tele van csomó jó hangszeres megoldással, jó énektémákkal és – a posztmodernt a popzenében is élvezőknek szóló – tág horizontról gyűjtött idézetekkel (Aphex Twin, Gil-Scott Heron stb). Így viszont, hogy nincs a daloknak markáns karaktere, sokszor minden dinamikus illesztés nélkül jönnek a refrének, néhány hallgatás után a lemez elveszti a kezdeti érdekességét, és feleslegesen monotonná, unalmasan repetitívvé válik az egész.

 

Én azt mondom, egyszer mindenkinek meg kell hallgatni a My Beautiful Dark Fantasyt, egyrészt mert 2010 egyik emblematikus lemeze lett azzal, hogy a Pitchfork hosszú idő után épp erre adott 10.0-át, másrészt pedig azért, mert ilyen nagy vállalkozás akkor is érdekes, ha nem sikerül beteljesíteni.

Bejegyzések

Az irónia mint a mítosztalan korok bűvszere

Hozzászólás most!

1.

 Mircea Eliade szerint a deszakralizált világ modern embere mindennapi cselekedeteiben őrzi a vallásos ember viselkedésének nyomait, még ha ezek a nyomok meg is vannak fosztva szakrális jellegüktől. A modern ember „lesüllyedt” rítusai közt említi a babonákat, tabukat, az idő olvasás által történő megszakítását, a hollywoodi filmek mitikus motívumait (beavatás, jó és rossz harca), a házavató bulikat, újévi mulatságokat, a születésnap és egyéb évfordulók megünneplését.

A „homo religiosus”, ha látszólag visszahúzódóan is, része a modern embernek.[1] A modern ember, „homo religiosus” voltából kifolyólag, kényszeresen megtöri az általa lineárisként elismert profán időt azzal, hogy cselekedeteiben ismétlődő struktúrákat mutat.[2] Az ismétlődés iskolapéldájának Eliade is az évfordulót tartja, ami mindig a kezdetekre irányítja a figyelmet. Ennek az az oka, hogy a modern ember idő- és ezzel összefüggésben térbeliségét jórészt a naprendszerünk érzékelése határozza meg.[3] Plessner az Érzékek antropológiájában arról beszél, hogy az emberi érzékek egysége az érzékelés mellett a tudomány, tudományos felfedezések által kitárult világgal szembeni szemellenzőként is funkcionál.[4]  A végtelenség érzékelhetetlensége és felfoghatatlansága miatt az ember idő- és térérzékelése a Földnek a Nap és a maga tengelye körüli körforgásának, valamint a Hold Föld körüli mozgásának tapasztalata szerint strukturálódik. Emellett az ember akár a mindennapi élet szintjén is örökösen megismétli ezt a középpontkijelölést (otthonhoz képest való tájékozódás, patriotizmus stb.). A naprendszeren (vagy a bolygón, a földrészen, az országon, a városon, az otthonon, a hálószobán vagy akár a bőr által lehatárolt testen) kívül eső terek a meg nem szentelt terek analógiájára, félelmet keltő ismeretlenként jelennek meg. Ez, talán nem is olyan távolról, kapcsolatban van a nyelv bizonytalanságával is.

Eliade így a nietzschei örök visszatérés gondolatához jut el.[5] Olvasatomban ez a körkörösségre épülő idő a mozdulatlan, egyidejűségben lévő szent idő és a profán, lineáris idő közti átmenetként gondolható el. Ennek a kettősségnek az antropológiai eredete az, hogy „az ember az a hely, ahol a természet és a szellem szembetalálja magát egymással.”[6] Tehát az embernek egyszerre sajátjai az ösztönösen ismétlődő, valamint az időben és térben reflektált cselekvések. Az Eliade által interpretált örök visszatérés elméletéhez hasonlóan, de annál szisztematikusabban dolgozza fel Koselleck az idő mibenlétét érintő problémát. Ő három fajta időrétegtípust különít el: 1. egyszeriségek rétege, linearitás; 2. körkörösen ismétlődő időrétegek, rekurzivitás, amit Koselleck a nyelv és a világban való eligazodás feltételének tart; 3. egyénen és generáción túlmutató időrétegek.[7] Az ember időtapasztalata ebből az első kettőt fedi le, valamint a nem-egyidejűség egyidejűsége tapasztalatán keresztül információkat tud szerezni azokról az időkről, amelyeket ő nem él meg.[8] A lineáris időnek tehát van „lefolyása”, viszont körkörösen elképzelhető mozgásával folyamatosan visszatér a látszólagos eredethez, ami persze a profán idő lineáris volta miatt már mégsem ugyanaz. Ez az eltávolodás teszi lehetővé a mítosz megszületését. Hiszen, ahogy Bíró Yvett is rámutat:

„A mitológiák, csakúgy, mint az értelmezésükre – vagy inkább kétségbevonásukra – szolgáló ellenmitológiák, az idő termékei. Talán éppen mert olyan nagy a becsvágyuk az egyetemesre, válik nyilvánvalóvá, mennyire az idő bélyegét viselik; érvényességük paradoxon módon, változásukkal, hangsúlyaik módosulásával is mérhető.”[9]

Bíró az idézett szövegben egy nézőpont-áthelyezést hajt végre; a mítosz homályos eredete helyett, a mítoszértelmezések felé irányítja a figyelmet, hiszen ezeknek az értelmezéseknek a dominanciája hitelesítheti a mítosz (elérhetetlen) eredetét. A mítosz recepciótörténetét vizsgáló Blumenberg szerint a rítus eredete törvényszerűen megelőzi magát a mítoszt,[10] amit mindig prosopopeia vagy katakrézis folyamatán keresztül antropomorf alakok töltenek ki.[11] Ezzel a metaforikus lépéssel a mítosz két kategóriája, a rettenet és a költészet közül[12] rögtön a költészet kerül „lépéselőnybe”, vagy domináns pozícióba, így előre, a mítosz struktúrájába kódolja a félelmet keltő eredet történetekké oldódását.[13] A mítosz recepciója, a struktúrafogalomhoz[14] hasonlóan metaforák (és metonímiák) története. Blumenbergnél a rítus, mint a mítosz recepciója kerül kiemelt helyre, sőt arra is rámutat, hogy maga a mítosztalanítás is újrametaforizálás által történik,[15] így mint mítosz újrateremtés értelmezhető. Ez a metaforikus recepció tulajdonképpen a produkcióval válik egyenértékűvé, a metaforát megalapozó hasonlóság mellett a különbség is beépül, ezáltal az „új kezdet” mindig eltakarja az azt „megelőző kezdetet”. Az imént körvonalazott tényállást írja le Derrida is az el-különböződés (différance) fogalmával. Értelmezésében rámutat, hogy a görög eredetű szó a latin nyelvben történt jelentésmegoszláson keresztül kettős jelentéssel épült be a francia nyelvbe. Egyik jelentése: nem identikus, más(nak lenni), felismerhető(nek lenni), stb., a másik pedig temporizáció, mint elhalasztani, halogatni, elodázni, ami egyszerre temporalizáció, időben-létre jövés és espacement, térben-elhelyezés.[16] Az el-különböződés fogalmát Derrida a nietzschei ugyanazzal azonosítja, ami a különböződés és az örök visszatérésben rejlő ismétlődés azonossága. Ebben a soha jelen nem lévő el-különböződésben, mint nyelv előtti kategóriában van kódolva a történelem dekonstrukciója.[17]

Mivel annak az eredete, amit ma művészetnek tartunk, szintén a rítusra vezethető vissza, ezért érdemes kitérni az irodalom egyidejűségének mibenlétére is. Gadamer a játék fogalmából kiindulva Eliadehoz hasonlóan a profán időn kívüli létként képzeli el az olvasást. Gadamer a művészettapasztalat antropológiai alapjának a játék és a szimbólum mellett az ünnepet tartja. Az ünnep idejét megállított időként képzeli el, amely nem esik szét pillanatokra, tehát nélkülözi a hétköznapi értelemben vett linearitást. A szerző hermeneutikai filozófiája szerint a mű létmódjának, hasonlóan az ünnep létmódjához, csak a visszatérésben van léte, ezért elmondhatjuk, hogy az eredet hiányában minden megismerés eredetiként hozza létre az egyidejűséget, bizonyos értelemben megszüntetve a közvetítést. A gadameri értelemben a szimbólum által jelenvalóvá tett műalkotásban való teljes feloldódás (magunkon-kívül-lét) jelenti a művészet megvalósulását, a heideggeri értelemben elgondolt jelenvaló-létét.[18]

Blumenberg szerint a hellének is csak a rítus idején, a dal által hitték a mítoszt, azaz, akkor énekelték, amikor már igazán nem hitték.[19] Így tulajdonképpen a mítosszal kezdődik az emberfeletti hatalmak elűzése.[20] Eliade szerint „a mítosz fő funkciója, hogy megadja minden rítus és minden lényeges emberi ténykedés (táplálkozás, szexualitás, munka, nevelés) példaadó modelljét. (…) A mitikus hőshöz nem kegyért és segítségért könyörgött, hanem azonosította magát vele (…) Az isteni példaképek e pontos ismétlésének kettős hatása van: az ember, amikor az isteneket utánozza, helyet biztosít magának a szentben, s ez által a valóságban, mivel a mítoszban csak a szent az igazán valóságos; másfelől, a példaszerű isteni tettek szakadatlan újramegjelenítésével megszentelik a világot. (…) Csak annyiban ismeri el magát valóságos embernek, amennyiben az isteneket és a mitikus ősöket utánozza” [21] Az iménti Eliade-kollázs utolsó mondata a mítosz talán elsődleges funkcióját, identitást nyújtó képességét írja le.

Oldalak: 1 2 3
Bejegyzések

Amerika Tar Sándorja (Raymond Carver: Kezdők)

Hozzászólás most!

 

Tök megörültem, amikor megtudtam, hogy a Magvető egy háromkötetes sorozatban kiadja az amerikai minimalizmus egyik legjobb írójának, Raymond Carvernek a prózai életművét. Eddig csak egy válogatáskötet volt hozzáférhető Carvertől magyar nyelven, úgyhogy akár azt is lehetne mondani, hogy hiánypótló kiadványról van szó. Persze, ez a hiánypótlás kifejezés óvatosan kezelendő, amolyan irodalomkritikai túlzásként. Én nem ismerek senkit, akinek hiányzott volna egy Carver-összes magyarul, sőt, én magam is, amikor pár éve elolvastam a Carver-válogatást, és mást nem találtam tőle könyvtárban, simán belenyugodtam, hogy ez van, lehet mást is olvasni.

 

Carverrel általában a posztmodern irodalom ellenségei szoktak bezzegelni, hogy lám-lám, csak lehet a csehovi és hemingwayi értelemben „normális” prózát írni az ezredvégen is. Amire a pluralitást sokszor csak hirdető „textuális” iskolák azzal jöttek, hogy Carvernél nem sok irodalmiság van, meg úgy általában legyintettek a minimalizmusra, mert látszólag nem passzolt az ő irodalomról alkotott elképzeléseikhez. Abádi Nagy Zoltánnak ’94-ben jelent meg egy monográfiája a minimalizmusról (Az amerikai minimalista próza, Argumentum, 1994), amiben – annak ellenére, hogy benne is megvan a tüske a posztmodern irányába – elég jól letisztázza a minimalizmus irodalomtörténeti helyét. A minimalizmust a posztmodernre adott válaszként kezeli, ami amellett, hogy fenntartja a posztmodern filozófiák tapasztalatait, az absztrakttá váló én helyére rehabilitálja a “hús-vér” embert. Ehhez volt szükséges az elbeszélői szólamnak a realista elbeszélő-ideál felé történő eltolására.

 

Nekem az a véleményem, hogy a totálisan önreflexív posztmodern irodalom után már tényleg csak „visszalépésekre” van lehetőség, (feltéve persze, hogy ha az irodalmat meg akarjuk tartani jelenlegi mediális keretei között). Ennek bizonyítéka, hogy a posztmodern lassan olyan hosszúra nyúlik, mint anno olyan korstílusok, mint a barokk, vagy a romantika. Most már az olvasással, még ha úgymond posztmodern szövegről van is szó, mindig együtt fog járni egyfajta nosztalgia, hogy volt már ez. Az irodalomnak, arra, hogy az élet szerves része maradhasson, és ne csak valami régi fétistárgy, könnyen lehet, hogy vissza kell társadalmializálódnia, és arról kell beszélnie, amit az emberek nap mint nap tapasztalnak a saját bőrükön.

 

Carvernél Abádi Nagy épp ezt a tendenciát emelte ki, míg a posztmodern a szöveg irodalma volt, addig a minimalizmus az elhallgatásé. Hamingway jéghegy-elve szerint szuperül megérthető Carver is. Carver sohasem a megfoghatatlan történést próbálja megragadni, hanem annak a maradékát, a poszt-ját írja le, így az irodalmiságot pedig a szövegen kívülre, valami társadalmi közösbe helyezi át. No, nem azt mondom, hogy ezt a posztmodern nem vette észre, és az csak valami absztrakt lufi lenne, egyszerűen annyit állítok, hogy Carvernél ez vezérelvvé vált. Ezzel tudta elérni, hogy novellái ne forduljanak közhelybe, és ezzel vissza tudta csempészni az irodalomba, ha egyáltalán kiesett volna, a posztmodern iróniai által idézőjelbe tett katarzist.

 

A Kezdők Carver első, kb másfél évtizedig érlelt kötetének novelláit gyűjti össze, ennek a hosszas felkészülésnek köszönhetően Carvernek nincs is igazából olyan klasszikusan bénázós első kötete, mint amilyen mondjuk Adynak volt a Versek, vagy a Még egyszer. A két oldalas Csak enyém című darabot leszámítva valamennyi novella tökéletesen ki van mérve. Precízen kiszámított merényletek ezek az olvasó ellen, itt nincs distancia, meg ironikus billegtetés, ha olvasod, magával ránt. Általában azt szokták hangsúlyozni, hogy Carver szereplői általában a társadalom alsóbb régióiból kerülnek ki. Hát nem tudom, vagy kurva jó világ lehetett Carver idejében Amerikában, vagy – és szerintem inkább ez van – Carvernél a jómódúbb szereplők is olyan sebzettnek, világbavetettnek tűnnek, hogy hajlamosak vagyunk őket valahova a társadalom alsóbb régióiba utalni. Carver novellái nem egy-egy szociális réteg világát tárják fel, hanem úgy általánosságban korunk emberi kapcsolatait, azok kiüresedését. Végigolvasva a Kezdőket, úgy érzem, hogy valóban hiánypótlás ez a könyv, még akkor is, ha a pótlás előbb volt, mint a hiány.

 

Végezetül pedig egy irodalomtörténeti érdekességre világítanék rá. Carver olvasása közben nekem csomószor eszembe jutott Tar Sándor is, akinek hasonló problémák vannak az irodalomtörténeti elhelyezésében, mint a minimalizmus esetében is történt. Tar, hasonlóképpen, mint Carver már beérett szerzőként jelentette meg első kötetét, aminek nem igen volt párja a ’80-as évek magyar irodalmában. A ’90-es években több kísérlet is született Tar bekategorizálására, a móriczi realizmus felől közelítők mellett megjelentek azok is, akik Tar novelláinak posztmodern vonásait emelték ki, de szintézisig egyik fejtegetés se jutott el.

 

Amikor a kilencvenes évek közepén megjelent a Carver-válogatás, a kötet megjelenését tető alá hozó Géher István arról beszélt, hogy bárcsak volna egy Carverünk, aki a szétesettséget költészetté képes fegyelmezni. Vicces módon épp akkor, a Mi utcánk megjelenésének idején volt leginkább téma Tar, aki szerintem éppen az volt a magyar irodalomban, akit Géher hiányolt. Tar az Abádi Nagy által ’94-ben leírt minimalizmus-fogalomnak annyiban eleget tesz, hogy ő is egy realista eszköztárral épített fel a posztmodern idején, egy releváns, Eszterházy által is megsüvegelt prózapoétikát. Tény, Tar lényegesen kevésbé volt fegyelmezett, és kevésbé írt reduktívan, mint a minimalista írók, és talán éppen a nem túl népszerű utolsó kötetében, az Alkuban jutott legközelebb a minimalizmushoz. Mindezek ellenére talán megfontolandó lenne Abádi Nagy elmélete felől újragondolni Tart. Persze, szükség erre sincs, de lehet, hogy ennek a körnek a megfutását is éppen az eredménye legitimálná.

Raymond Carver: Kezdők
Magvető, 2010. 2990 Ft.