Lang Ádám összes bejegyzése

Az óriási nagy különbség – Crystal Castles Bécsben

 

November 13-án Bécs egyik leghangulatosabb klubjában, a Flexben lépett fel a kanadai Crystal Castles, ami nekem soha se volt a kedvenc zenekarom, inkább csak úgy sejtettem, hogy van benne valami plusz, koncerten viszont rájöttem arra, hogy mi a zenekar megfejtése. Elmesélem!

 

A 2008-as címnélküli bemutatkozó lemezével elég valószínűtlennek tűnő, nagy népszerűségre tett szert a CC, annak ellenére, hogy a szaksajtó nem volt különösebben elragadtatva a lemeztől. Oké, nem adtak rá rossz osztályzatokat, de inkább csak egy színfoltnak tekintették, ami jó, hogy van, de ha nem lenne, se dőlne össze a világ. Emellett, lefogadom, a zenekar rajongói is többet beszéltek a zenekarról, mint amennyit hallgatták az idegesítően pityegő, hangpixelekre tördelt, zajos-agresszív elektro-punk dalaikat. Tehát, a néhány melodikusabb dal, vagy részlet ellenére is, inkább egyfajta performansz jellege volt a dolognak, amit jól jellemez az is, hogy a lemez legnagyobb slágere, az Alice Practice úgy született, hogy a lemezfelvételkor az egyik technikus véletlen, vagy direkt – nem tudom, de mindegy is – felvette az énekesnőnek, Alice Glass-nak a hangpróbáját.

 

Az idén megjelent, szintén cím nélküli[1] második lemez a duónak egy sokkal letisztultabb arcát mutatta. A Crystal Castles ahelyett, hogy megvárta volna, hogy kultuszstátuszba kerüljenek, és majd valaki rájuk hivatkozva learassa a babérjaikat, csinált egy olyan már-már konvencionális tánclemezt, amire mintha (többek között) saját első lemezük is hatott volna. Az első lemez dalaihoz közelebb álló darabok vagy momentumok, mint mondjuk a másfél perces Doe Deer itt már csak átkötőkként, vagy dalrészekként szerepelnek, ellenpontozva az olyan tökéletes klubslágereket, mint az elvágyódó, csudaszép Celestica, vagy feldobva az olyan elektro-közhelyeket, mint pölö a Baptism. Ugyanakkor az a megközelítés is helytálló lehet, hogy technikai oldalon jelöljük ki a fordulópontot, mivel könnyen lehet, hogy ha az első lemezt hasonló hangszerelési filozófiával vették volna fel, mint a másodikat, akkor közel nem lenne akkora különbség a két korong között.

 

Az már rögtön jó ómen volt koncert előtt, hogy a nyilvánvalóan túl kicsi Flexbe szervezték meg. Az, hogy kisebb helyeken jobb koncertek, vagy bulik vannak, mint nagyobbakon, az a Crystal Castles esetében még esetleg azzal a közhellyel alátámasztható lenne, hogy „ezek az új, nem profi körülmények közt, hanem hálószobában felkészülő zenekarok számára ideálisabbak a kicsi, intim helyek.” Szerintem egyszerűen arról van szó, hogy a Flexhez hasonló 200-300 férőhelyes klubok az ideálisak bármilyen koncertre. Nem sok olyan nagy koncertre emlékszem, azok közül, amiken voltam, ami egy kis klubban ne tudott volna jobb lenni. Leszámítva egy esős Cure-koncertet, meg néhány naplementés esetet, csak a Sigur Rós jut eszembe. Ők viszont, meg kell hagyni, önerőből igényelték a teret.

 

Mivel a beígért HEALTH helyett a nem túl izgalmas Male Bonding lett az előzenekar, ezért direkt később érkeztünk, nehogy kizökkentsenek a tökéletes passzból. A körülményeknek hála, mire – épp időben – odaértünk, már mindenki a színpad előtt tömörült, így sorbaállás nélkül tudtunk italt kérni. Aztán irány előre. A színpadkép olyan volt, mintha egy kivetítő lenne az egész. A folyamatos vibrálásban balra Ethan Kath csuklyás sziluettje látszott, ahogy matatott a gépein, jobbra Alice Glass ugrált, hátul lévő dobosból pedig csak a két magasan lévő cint láttam és ennyi. Állítólag Alice be szokott ugrani a közönséghez, most azonban ilyen nem volt, és valahogy nem is hiányzott, különben nem annyira működne a kivetítő metafora, és a mögötte lévő, megsejtetett ridegség. A megszólalás egyértelműen a második album teltebb hangzását idézte, az első lemez vékonyabb, billegő dalai élőben domináns basszust kaptak, aminek az lett a következménye, hogy ha lett volna olyan, aki először hallja a CC-t, annak egy masszának tűnhetett volna az egész. A monoton partyhangulat mellett azonban elég nagy érzelmi amplitúdót bejárnak Alice kiabálásai/éneke, a szilánk karcosságától, a kristály tisztaságáig ahhoz, hogy egy legyintéssel el lehessen intézni a dolgot. És ezzel el is érkeztünk a kristály kastély nyitjához – ami csak élőben működik igazán. A Crystal Castlesben az a legjobb, hogy a frusztrációt és unalmat valahogy egyensúlyba tudja hozni a tánczenével, amit – mivel befogadó nélkül, ugye, mű sincs – az tesz teljessé, hogy párszáz problémás fiatal egymást átizzadva végigugrál, mert ez nem is annyira nekik, – talán még egy thankyou se volt – hanem inkább róluk szól. És ez kibaszott nagy különbség.


[1] Nekem tetszik ez az önfelülíró gesztus.

Lapszemle: Nagyítás

 

A rosseb tudja mi történt velem. Az biztos, hogy Dávila 666, Belle & Sebastian és Robyn dalokat váltogattam a hegeli tézis – antitézis – szintézis elvén. Az első az ördögöt jelenti, ami benne van mindenkiben, a második azt, amikor az ördög alszik és mi azt hisszük, hogy eltűnt örökre, a harmadik pedig azt, hogy beláttuk az ördög a bizonyosság, hogy van Isten, és táncba megyünk vele, mert ez és ilyen az élet. Hát így váltogattam a számokat, próbálgatva, hogy valami ötlet csak kisül belőle, amikor eszembe jutott az a késő tavaszi délután, amikor húgommal kizártuk magunkat.

 

Eddig mindig társult valami nyomosztó érzés ahhoz a naphoz, nem tudom, hogy a Nagyítás miatt volt-e, amit jobb híján olvasni kényszerültem, vagy csak egyszerűen azért, mert kizártam magam. De hát végül is annyi helyről ki vagyunk zárva, hogy csakis a Nagyítás miatt lehetett – gondoltam. Aztán valami megmagyarázhatatlan okból hiányozni kezdett az a nap. Gondoltam, kizárom magam, amíg még van honnan, veszek egy Nagyítást, aztán talán jön majd húgom és Morris is. Január óta nem sokat mutatkozik, május óta pedig talán nem is láttam. Az első újságosbódénál meg is álltam:

 

          Szépjónapot! – mondtam, be se nézve a kis lyukon – egy jó friss Nagyítást adjon! – Meg kell találni mindenkivel a közös hangot, ami általában azt jelenti, hogy pont olyan hülyének tettetjük magunkat, mint amilyennek a másikat gondoljuk. Meg se várom, hogy a taxis feldobja, hogy milyen meleg van, vagy, hogy baszná meg a kurva anyját, hogy esik, ahogy beszállok, egyből úgy kezdem, hogy óh, milyen meleg van, vagy, hogy baszná meg a kurva anyját, hogy esik. – bámulatos, milyen kevéssel le lehet venni a lábukról az embereket.

          Nincs.

          Akkor egy Kurucinfó lesz! – feleltem továbbra is viccelődve, közben az embereket nézegettem. Kurva jó ez a csak az egyik oldalon felnyírt haj. Néha van úgy, hogy a saját csapdájába esik az ember, ilyenkor jobb, ha következetesek maradunk, mert nagyon kényelmetlen lelepleződni, hogy az első poén csak ilyen megtévesztőnek volt szánva.

          Az sincs.

          Ugyan, ne csinálja már, ide azt a Nagyítást!

          Nincs és nem is lesz. – mondta a sötétből. Lehajoltam, és benéztem a bódéba, de semmit se láttam, csak annyit, – ha ezt még látásnak lehet nevezni, – hogy kurva sötét volt bent. Úgy tűnt, ez nem az a jó kedélyűen idegesítő fajta, úgyhogy én is visszavettem a humorból:

          És miért nincs?

          ÉS van. – mondja. Bazdmeg, gondolom.

          Mi-ért nincs Na-gyí-tás? – pontosítok.

          Megszűnt.

          Wow. Tényleg? És hogy-hogy, ha kérdezhetem?

          Mert csak egy darab fogyott el belőle. Mássz be a lyukon!

          Morris?

          Mássz be!

Körülnéztem, meglepő módon tök üres volt az amúgy geci forgalmas utca, úgyhogy fogtam magam, és fejjel előre bemásztam az újságosbódéba.

 

          Nincs itt valami villany? – kérdezem, mire Morris meggyújtja az öngyújtóját, bevilágítva vele a Nagyítás-számok végtelen sorait, egy hatalmas raktár az egész. Morris arcán sebek, zakója alatt egy flitteres póló, nem akarom tudni, hogy honnan szerezte, de már meséli is, hogy poénból magához ölelt valakit egy buliban Mallorcán, jó szorosan, hogy ráijesszen, a lány meg csak a ruhájából kibújva tudott elmenekülni. A szájába tett egy Camelt, nekem meg dobott egy Viceroyt, és elkezdődik:

 

Mint egy macska, fekszik e

munkás e medencében, vendég

odakint a vihar előtti csend,

a vitorlák sószagú előgyásza,

idebent rossz álomkéső esti

zabálás után, a nyugalom

metaforája, a metaforák

csendes erőszaka, az üres

hűtő – teli has filozófiája,

az önlerabolt hon, hol a fel-

szín alatt az egy isten töri

magát szilánkokba, mert

csak metafora van sok, és

sok apró trianon, a meta-

metaforája az elveszett

családok elvesztésének és

majd megrepedezik lassan

e békésnek tetsző táj, hol

magok takarták el a havat,

s költők hitték néppé e bolyt.

És most e bolynépen kéri

számon sok nem költő, hogy

mivé lett-e nemzet, e Marsbéli

tájék, hogy nem olvas senki,

pedig munka sincs, jaj, csak

gyűlik, gyűlik raklapokon a

betű, mire világmagyar széles

birodalmat lehetne emelni, de

penész eszi, mert mi amott, hol

hajók állnak művészet, az itt

bűvészet, és ami ott élet, az itt

művészet, vagy nem egyszer hit

csupán, és csoda, hogy e kártya

vár, s nem csak eladósodásunk

megcinkelt jogalapja. Meghal itt

a betű, mert mi vagyunk a mű, az

csak élettelen ablak, és mi, mint

művek, nem kifelé, hanem befelé

nézünk, élünk, lépünk, egyedül,

mint pixelek, mik közt nincs és

nem is lesz organikus a kapcsolat,

e plazmaország diszkrécióját

meglátni nem látni, mert valós

e mű előtt a szerző lesz szöveg,

törve szét darabbá, pixellé. Zaj.

 

(A szöveg természetesen fikció, viszont a Nagyítás valóban megszűnt, valamikor 2010 szeptemberében. – LÁ)

Ahogy az óceán a kagylóban

 

 

 

 

 

Az Arcade Fire új lemeze, a Suburbs egy otthontól otthonig tartó végtelen road movie átfordítása a könnyűzenei formanyelvre. Számról számra haladva próbáljuk végigjárni a végigjárhatatlan utakat, bemutatva a 2010-es Év Lemezét.

 

 

 

  1. The Suburbs

 

A lemez nyitódala rögtön ott veszi fel a fonalat, ahol azt a zenekar első lemezének záródala vágta el. „Alice died / In the night / I’ve been learning to drive / My whole life / My whole life / I’ve been learning” – énekelte Régine Chassagne az In the back seatben, most pedig a zenekar magjának másik fele, Win Butler kezdi így az aktuális lemezen: „In the suburbs / I learned to drive / And you told me / I’d never survive / Grab your mother’s keys / we’re leaving.” A metaforika tehát a régi, a zene viszont meglepőn egyszerű, ez már nem a Funeral szürreáliába fokozott feszültsége, se a Neon Bible monumentális világkritikája. A Suburbs lötyögős melankóliájában már a múltra visszapillantó ember nyugalma a súlypont, akörül csilingel az egyszerű, repetatív zongoratéma is.

 

  1. Ready To Start

 

Mivel az első szám amolyan proustos „back in time”-nóta volt, igazából ez a lemez kezdődala, ahogy a koncerteken is ez a nyitódal. Két dolog jutott eszembe ezzel kapcsolatban. Az egyik a Goriot apónak az a jelenete, amikor Rastignac azt mondja, hogy „mi következünk”, a másik pedig az, hogy a finoman torzított basszusgitár épp úgy lüktet, ahogy akkor éreztem, és – na jó – még érzek most is, amikor belevágunk a haverokkal az éjszakába. Ez a két gondolat össze is foglalja a dal beavatás-metaforikájának két oldalát, amelyben észrevétlenül eljut a dal a tetőpontig, a lírai hős pedig odáig, hogy végre kimenjen a nagybetűs világba. („Now I’m ready to start / I would rather be wrong / Than live in the shadows of your song / My mind is open wide… And I’m sure you opened the door / To step out into the dark.”)

 

  1. Modern Man

 

A Modern Man a lemez talán legegyszerűbb és legfurább dala egyszerre. Egyrészt tipikus két és fél perces könnyed poszt-punk dalnak tűnik, közben dupla olyan hosszú. Másrészt meg van egy fura billenés a ritmikájában, nem tudom, hogy a modern emberi lét ürességéről szóló dalnak az a sora, hogy: „Like a record that’s skipping … And the clock keeps ticking” mennyire direkten kacsint vissza a zenére úgy, hogy közben a témából se esik ki, mindenesetre nem ez az egyetlen momentuma a Suburbsnek, amikor a zene és a szöveg fúziós összejátékba keveredik.

 

  1. Rococo

 

Az Arcade Fire-t szokás a furán csengő barokk pop kategóriába sorolni, ezért nem is értettem, hogy miféle vicc lehet az, hogy az Arcade Fire csinál egy Rococo című számot? Meg egyáltalán mi az a Rococo??? Végül, a számot végighallgatva se jutottam többre, legfeljebb annyira, hogy valami nagyon idegen dolgok történnek kint: „(The modern kids) using great big worlds that they don’t understand / The say: Rococo, rococo…” majd „Oh my dear god what is that horrible song they’re singing” – majd a refrénnél egy horrorfilmes hangeffektel felállítja a dal az ember hátán a szőrt. Amúgy az album látszólagos csupaszsága ellenére, szinte valamennyi dalban van valami elektronikus disszonancia, vagy akár csak szimpla kieg. Érdekes, hogy ezek a egyszerű elektronikus hangok mennyire kompatibilisek a mitologikus témákkal. A Knife új lemezében, a Tomorrow, In Yearben is az a legérdekesebb, hogy mennyire (kultúr)ember-előttiként tud megmutatkozni az elektronika. Erről F. Kittler és jónéhány nálam avatottabb ember biztos sokat tudna mesélni, de most jöjjön a következő szám, végre Régine énekével.

 

  1. Empty Room

 

Az Arcade Fire-t elsősorban Régine és Win párosa határozza meg. Több kritikus is megemlítette, hogy az főleg új lemezen, mintha Régine el lenne nyomva párjával szemben. Való igaz, hogy Win énekel a lemez majd 90%-án, azonban Régine kapta a két legütősebb dalt, valamint koncerten is ő az, akire nem vonatkozik az aktuális uniformis. Mert érdekes módon, az Arcade Firenél minden albumhoz tartozik egy színpadi kompozíció is. Az első album idején, lévén az ősök elvesztéséről szólt a dal, a tagok még utoljára felvették az ünneplő, azaz alkalmi ruhájukat, a Neon Bible idején már neonszínű csíkokkal díszített fekete ruhákban hirdették tanaikat. Most pedig a lemezborító égboltjához hozzáöltözve, rózsaszín és kék mintás ruhákban lépnek fel, ami hol kockás ing, hol átmenetes megoldással nyomott póló, valamint szinte valamennyi tagnak fel van nyírva a haja. Ez a hegedűs lánynak rettentő jól áll, Winnek mondjuk kevésbé, – mint a Neon Bible idején viselt Adys megoldás, – de ő a vezér, így neki példát kell mutatni. Egyedül Régine az, akire nem vonatkoznak ezek a szabályok, aki flitteres, csilli-villi ruhában mosolyoghatja végig a koncert azon részeit, amíg Win énekel. Az aktuális színpadkép tulajdonképpen két elemből áll, egy autósmozi-vászonból, ami egyszerre a múlt és kivetítőként annak színrevivője is, másrészt pedig egy focistadionok világításához használt lámpa is teljesít a kivetítőhöz hasonlóan kétirányú szolgálatot: egyszerre, mint fétistárgy, és mint használati eszköz – mint lámpa – szerepel. Ja, igen, a dal! Az Empthy Room a lemez talán legpörgősebb darabja, sodró hegedűkkel, hermeneutikailag korrekt és gyermekien bájos refrénnel.

 

  1. City With No Children

 

Egy kritikában azt olvastam erről a dalról, hogy az Arcade Fire ezzel a dallal mutatta meg a Hold Steadynek, hogyan kell Springsteen-dalt írni. Habár azzal nem teljesen értek egyet, hogy az Arcade Fire erre a lemezre indie rock-zenekarból nagybetűs rock zenekarrá vált volna. Az azonban vitathatatlan, hogy az Arcade Fire annak ellenére, hogy kanadai zenekar, most egy springsteenesen amerikai lemezt készített. Arra talán a következő sorlemez adja meg a választ, hogy az Arcade Fire tényleg nagy rock zenekarrá egyszerűsödik, vagy pedig egyszerűen a lemez témája igényeli most épp ezt a megszólalást. Én az utóbbira teszek, szerintem ezt némiképp alá is támasztja az a megfigyelés, amiről a Modern Man kapcsán is írtam, miszerint a zene ezen a lemezen nem önmagáért olyan, amilyen, hanem egy nagyobb koncepciónak van alárendelve.

 

  1. Half Light I.
  2. Half Light II. (No Celebration)

 

Az Arcade Fire házi mitológiájának, az autós motívumok mellett talán legfontosabb ismérve a fény és sötétség szimbolikus ellentétpárja, vagy mint itt, az átmenete. Az első rész amolyan lírai felvezetése, szituálása a másodiknak, valamint az albumnak az egyetlen dala, amelyben Win és Régine duettet énekelnek. „Strange how the half light / Can make a place now / You can’t recognize me / And I can’t recognize you” – szól a dal legmegkapóbb része. Érdekes viszont, hogy koncerteken viszont csomó dal van, amit többé-kevésbé közösen énekelnek. Ez is alátámaszthatja azt, hogy Régine viszonylagos másodhegedűssége szintén a koncepció része, mintsem alulpreferáltság. A No Celebration alcímű második rész meglepő módon alátámasztja a zenekarnak azt a kijelentését, miszerint Neil Young mellett a Depeche Mode inspirálta őket a Subers dalainak megírása közben. Habár nem szeretem a Depeche Mode-ot, mégis örülök ennek az érintkezésnek, mert ami nekem kicsit visszásnak tűnik a DM nem egyszer prófétikus beütésű szintipopjában, az a Half Light epikus második felvonásában nagyon jól összeáll az otthonkeresés és/vagy az örök bolyongás himnuszává.

 

  1. Suburbian War

 

A lemez és az ouvre egyik központi darabja. A lemeznyitó Suburbsnek a kibontása, most az oldó zongoramotívum nélkül, sokkal zaklatottabban. Az album több dala mellett visszanyúl többek közt a Funeral lemezen lévő szomszéd-kvadrológia Tunnels című részéhez is. A zenekar metaforikus, mágikus realista tipológiája szerint, míg alszunk, az utak, amiket megtanultunk, felcserélődnek, a barátaink, akikkel a zene volt a közös pontunk (And now the music divides / Us into tribes), levágatják hajukat és soha többé nem látjuk őket. (You grew your hair so I grew mine … You cut your hair / We never saw you again).

 

  1. Month Of May

 

Májusban újra kezdjük, kántálja a zenekar eddigi legdühösebb száma, mert az élet újrakezdés. Just the punk’s not dead.

 

  1. Wasted Hours
  2. Deep Blue

 

Több helyen is olvastam, hogy a Suburbs legnagyobb hibája, hogy túl hosszú, több mint egy óra, és, hogy sokkal jobb lemez lehetett volna, ha néhány számot lehagynak róla. Sejtésem szerint a Sprawl I. és a Half Life I. felvezető dalok mellett ez a két dal közül kerülne ki az a lehagyandó néhány. Tény, hogy egyik sem az az echte kislemezdal, de mivel a Who Quadrophoniájával mérhető, minimum generációs konceptlemezről van szó, ezért nem úgy kell mérni, mint mondjuk egy Black Lips-cédét, aminek tényleg az a mércéje, hogy hány koncerten jól kiabálható szám található rajt. A Wasted Hours fontos dal itt, mivel – remek buszmetaforájával (We’re still kids in buses longing to be free) – a Month of May antitézise, és egyben út a Deep Blue bölcs szintéziséig. És rögtön itt ragadnám meg az alkalmat arra is, hogy egy bekezdésen belül megcáfoljam magam: a Deep Blue a szöveg témájából refrénné tett könnyed lalalalázásával igen is, lehetne kislemez.

 

  1. We Used To Wait

 

Dinamikájában a 2004-es Rebellionhöz hasonló, ideges antihimnusz a rohanó világról, az örök várakozásról (sorbanállásról), tetőpontig játszva a Modern Manben elkezdett tematikát.

 

  1. Sprawl I. (Flatland)
  2. Sprawl II. (Mountains Beyond Mountains)

 

A Sprawl-dalok, a Half Light-dalok tipológiai párjai. A „sprawl” valami olyasmi átmeneti, slumos terület, ahol összeér az, amit mi külvárosnak és a kertvárosnak hívunk – az értelmező szótár szerint. A Half Lighthoz hasonlóan itt is egy lassú és egy szintipopos tempósabb dal van, de közben viszont a visszájára fordult minden. A nagyvilág a fényekben már sokkal kisebbnek tűnik, a plázák sorai már olyan természetesek, mint maga a természet, és már az elhagyott múltbéli otthon tűnik fel sötétnek, szemben azzal, amit a Ready To Startban és később a Half Lightban is láthattunk. („Living in the sprawl / Dead shopping malls rise like the mountains beyond mountains / And there’s no end in sight / I need the darkness, someone please cut the lights.”) És itt értünk körbe. Újra biciklin ülünk, és amikor a rendőr megkérdezi, hogy hova-hova ilyen későn, meg merre is lakunk, akkor nem tudunk válaszolni.

 

  1. Suburbs (Continued)

 

„Sometimes I can't believe it
I'm moving past the feeling
Sometimes I can't believe it
I'm moving past the feeling again”

 

Na ÉS?

 

 

 

(ÉS, LIV. évfolyam, 29. szám, 2010. július 23.)

 

Múltkor a Nagyítás című hetilapról írtunk egy rendhagyó recenziót, most pedig felsőbb utasításra az Élet és irodalomból szereztünk be egy példányt. Tettük ezt szigorúan a „politikai semlegesség” jegyében, és bizonyos értelemben paradigmán kívülről.

 

Azzal az előítélettel álltunk neki az átolvasásnak, hogy bizonyára értelmesebb, informatívabb lesz a Nagyításnál. Ezt az előnyt pedig majd nullázza a baloldali sajtóban mára simán Tradícióvá váló flegmázás, meg ilyen Tóta Wésen éleslátó okoskodás. Igazából sokat nem tévedtünk. Az előítéletünk finomításához annyit hozzátennék, hogy tuti van egy réteg, amelynek ez a lap jó, hogy van, hogy jár, hogy hivatkozhat rá – mégha számunkra úgy is tűnik, hogy az ÉS egy üresen kongó presztízsszimbólum és semmi több. Egy Index, vagy egy Origo napi követésével simán elérhető az az információmennyiség, amit az ÉS nyújt, a szépirodalmi részről pedig majd szólunk akkor, ha mindenki végigment a Disztojevszkij-összesen. Mélyebb elemzésbe pont azért nem is bocsátkoznék, mivel semmi közöm az egészhez. Ha az ÉS szerzőgárdája, vagy kedves olvasóközönsége úgy érzi, hogy szükség van bármiféle kritikára, önvizsgálatra majd talán megteszi, de ha nem, nekünk az se gond.

 

Végezetül, puszta közszolgálati jóindulatból két részt azért csak kiemelnék a lapból, ha már végignyálaztam. Az ÉS-ben van egy direktbe társadalmi rovat, az Agora. Ez az egy oldalas rovat két írást tartalmaz. Az elsőben Weinek Leonárd, Zugló polgármestere vezet elő egy Kanttal kitámasztott utópiát a politika feladatáról. Publicisztikájának lényege szerint a pártpolitikai határokat kellene feloldani, és ezután simán előtérbe lehetne állítani a közérdeket. Tehát, ha béke az égben, akkor béke lesz a földön is. Weinekkel szemben, mi Morrisszal azt állítjuk, hogy ezeknek a logocentrizmushoz kötődő, fenti rendettételt szorgalmazó elgondolásoknak lejárt az ideje. Már legalább száz éve. (Vö.: Husserl, Az európai tudományok válsága) A rovat másik darabja képviseli a mi álláspontunkat, ebben a konstruált oppozícióban. Mihály Amichay Éva Városnyi társasház című írásában, a logosz helyreállításának víziója helyett, egy decentralizált rendszert vázol fel. Kiindulópontja szerint a magyar adózási morál azért olyan, amilyen, mert az emberek nem látják, hogy mit kapnak a pénzükért, így az adó, ami elvileg egy közös alaphoz történő hozzájárulás lenne, pusztán sarcként tűnik fel. A szerző a társasházak modelljének városméretűre történő kitágításában látja a megoldást. Ahogy a társasház lakóközössége egymással történő kommunikáción keresztül eldönti, hogy mire van szüksége, úgy ez működhetne városi szinten is. Ezzel az elgondolással szemben két ellenvetést szokás csuklóból felhozni. 1. Drága. Válasz: ez hülyeség. Mindössze egy jól működő kommunikációs hálózat kiépítésére van szükség, ami interneten keresztül anyagi befektetést tulajdonképpen nem igényel. 2. Mi van akkor, ha az emberek nem tudják, hogy mi a jó nekik? Válasz: Ez szintén hülyeség. Ebben az esetben, nem a logosz-pozícióba helyezett Közakaratról van szó, amit csőcselék uralmaként is szokás emlegetni, hanem valós egyéni igényeken alapuló közvetlen, de legalábbis közvetlenebb – igen, alulról szerveződő – kommunikációról. És még ha, tegyük fel, rosszabbul is működik ez a rendszer, mint a centralizált, akkor is megmarad az embernek az a pótolhatlan érzése, hogy a maga ura lehet.

 

A másik említésre méltó dolog Szántó T. Gábor három verse volt. Ezekről nem is mondanék semmit, csak kalapemelésem jeléül bepötyögöm nektek az egyiket:

 

Tehát:

 

Szántó T. Gábor: Crotonia Park

 

A vallásos lányok péntek éjjel ülve alszanak.

Szombaton nem fésülködhetnek:

ha kitépik egyetlen szál hajukat,

megszentségtelenítik a szombatot.

Másrészt viszont, ha reggel súlba mennek,

nem lehetnek kócosak, hiszen a parkban,

ima után, sokan sétálnak. Nem lehet tudni,

mikor jön szembe valaki, ki megtetszik nekik,

s kinek, talán, ők is megtetszenek.

 

Felháborodva és irigykedve nézik

a költőket és költőnőket, kik a parkban,

a fűben, pokrócaikon heverésznek,

szendvicset esznek és fecsegnek,

dohányoznak és sört isznak, üvegből,

évődve nyúlnak egymás felé.

Bár jiddisül beszélnek és írnak,

gyanús alakok, szombatszegők.

 

Nyolcvan év múlva gondolok rájuk.

A Lower East Side-ot járom

térképpel kezemben: nyomkereső.

Bronxban nemigen maradt zsidó,

s már innen is továbbálltak:

Forrest Hills, Rego Park, Long Island,

Manhattan Epper East, Upper West.

 

Jiddisül már csak haszidok beszélnek

Boro Parkban és Williamsburgban,

a lányok péntek este ma is alszanak,

vagy kóser hajfixálót vesznek drága pénzért.

Jiddisül nem ír ma senki, legfeljebb szerződést,

számlát vagy kiközösítésről szóló határozatot.

Bronxban ma mások laknak, üres a Cratona Park.

 

 

Legvégül Zugló polgármesterének küldenénk EZT.

ÉS – haha – nyugodtan lehet Kantot olvasgatni, Zugló így is szerethető.

 

“We are Motörhead, we play rock and roll”

Nem tudom pontosan mi az irónia releváns definíciója, és hogy van-e egyáltalán ilyen. Mindenesetre az a fajta irónia ami a mai könnyűzenei kultúrát és úgy az egész posztmodern világot jellemzi, inkább valamiféle egyoldalú távolságtartásnak, önreflektált pózolásnak tűnik, amelynek köze nincs ahhoz az eldönthetetlen kétértelműséghez, ami pl. Kölcsey Vanitatum Vanitasának a sajátja. Arról aztán a faszom se mondja meg, hogy pesszimista, vagy a pesszimizmust fricskázza. Hogy miért nem? Mert az irónia nincs megjelölve se utalásokkal, se vastagkeretes szemüveggel, hogy „hékás, nehogy komolyan vedd, nem vagyok hülye, csak viccelek.” Éppen effelől a blogértelmiségi irónia-értelmezés felől szokták azt mondani a Motörhead nevű zenekarról, hogy rajtuk nem fog az irónia. Persze, ezt úgy gondolják, hogy a Motörheadnek köze nincs az iróniához. Ha-ha-ha! Pedig dehogynem, a Motörhead maga az irónia.

 

A ’45-ös születésű Lemmy Kilmister, a zenekar motörja tűzközelben élte át a rock and roll eddigi ötvenakárhány évét. A Fehércsíkláz című önéletrajzi izéjében viccesen jegyzi meg, hogy ő még élt 8-9 évet úgy, hogy nem volt olyan, hogy rock and roll. Tíz évesen azonban még látta élőben Buddy Hollyt, és a korszakból a másik nagy kedvencemről, Eddie Cochranről is csak annak halálos autóbalesete miatt maradt le. Állandó hétköznapi munkája sohasem volt, a Motörhead ’75-ös megalakítása előtt élte a háború utáni fiatalok aranyéletét, gitározott pár ismeretlen bandábanban és a némiképpen ismertebb Hawkwind nevű pszichedelikus zenekarban. Utóbbinak köszönhetően szerepelt az NME címlapján is, annak ellenére, hogy nem ő volt a zenekar frontembere, vagy ahogy ő írta, ez nem is az ő zenekara volt. Lemmy idén szenteste lesz 65 éves, a zenekarnak már annyi jubileuma volt, hogy felesleges is megemlíteni, hogy éppen 35. éve működik megállás nélkül, folymatosan turnén vannak és az is természetes, hogy szeptemberben jön a 21. stúdióalbum.

 

Oké, rendben – mondod, de hol van ebben az irónia? Igen, bár gondolhatnád, e azért jogos a kérdés. Mára rock and roll korai nagy zenekarai és alakjai egytől-egyig feloszlottak, meghaltak, van hosszabb-rövidebb szünet után lehiggadva nosztalgia-turnékból csodásan éldegélnek. Ha lehet hinni a Pina nevű zenekarnak, akkor még maga Johnny Rotten is az Alpokba jár síelni, Ozzyt pedig szerintem te is láttad a tévében, és a sort még hosszan lehetne folytatni. Egyedül Lemmy maradt meg, mint egy élő monolit. Nála a magánélet és a nyilvánosság közt elmosódik a különbség, valahogy úgy, ahogy a metasztárként aposztrofált Lady Gaga is próbálja igazgatni a maga pályaívét. Lemmy esetében nem beszélhetünk egy hosszúra nyúlt fiatalkorról, sem pedig egy a múltjából élő öregemberről. Vele szemben megválaszolhatatlan a kérdés, hogy ezt most a komolyan gondolja, vagy sem. Vagy komolyan vesz, egy általánosan komolytalannak elfogadott életet? Passz.

 

Bár szokták a zenekart a motoros szubkultúrákhoz kapcsolni, de igazából a Motörhead, – ami amúgy a speedfreak szinonímája az angol szlengben, nem pedig valami motoros dialektusból kiemelt terminus – szóval a Motörhead inkább pusztán csak a rock and roll-életérzés esszenciája, minden sallang nélkül. Ugyanígy műfajilag is elhelyezhetetlen a zenekar. A metáltól a punkig, sok egymással is ellentétben álló műfaj képviselőinek egyaránt fontos hivatkozási pont a Motörhead. A Hegyaljás koncert előtt  – amiről mindjárt szó lesz – például látni lehetett a Pozvakowski és a néhai Böiler zenekarok tagjait, valamint ha a tankcsapdás Lukács Laci és Ganxsta Zolee nem épp az EFOTT-on szaroztak volna, akkor ők is a VIP-ben rázták volna az öklüket. Csak, hogy pár hazai példát említsek. Bár a rock and roll műfajilag az ötvenes évek rockzenéjét jelöli, amihez viszonyítva a Motörhead inkább heavy metál, a Motörhead mégis annyira origó-pozícióba keveredett az évtizedek alatt, hogy úgy öleli fel az egész rocktörténelmet, hogy annak egyetlen vonulatának se volt igazán emblematikus zenekara. Ahogy a Motörhead Lemmy, – mert az évek során lecserélődő emberek is csak őt körvonalazták, – úgy a Lemmy a rock and roll, mert eddig csak róla nem bizonyosodott be, hogy nélküle is működik ez a csodálatos dolog.

 

Döntse el mindenki magában, hogy ezt most komoly, vagy sem:

 

Killed by Death

 

A zenekar Hegyaljás fellépésén természetesen semmi nem történt, ami ne történne meg minden egyes Motörhead-show-n. Kiáll a zenekar a színpadra, Lemmy bemutatkozik: „We are Motörhead, we play rock and roll.” Majd jönnek a számok egyenletesen minden évtizedből, szinte valahány albumról előkerül egy-egy darab. Féltávon a mester megkérdezi, hogy szeretnénk-e, hogy még egy kicsit hangosabban játsszanak – eleget téve a legendának, miszerint a Motörhead a világ leghangosabb zenekara. Később lányokat invitál az öltözőbe. Közben mennek a számok, okosan úgy rakosgatva egymás után, hogy a záró Overkillre mindenki elvessze az eszét. Majd miután letettek valamit, ami valahogy nem a rocktörténelem darabja volt, hanem az egésze, amit mi még csak néztünk, mint a hülyék, ők már a lányokkal voltak hátul az öltözőben, majd gondolom, hamar szálltak is vissza a turnébuszra, és irány a végtelen.

 

Overkill (Live, 2005)

 

Néhány út, ami a Nirvanához vezet

Ahhoz képest, hogy Kurt Cobain hány olyan zenekart emelt be a köztudatba, amelyek egyébként észrevétlenül tűntek volna el a garázsok sűrűjében, és hogy a Nirvana amúgy is elég nagy számban játszotta elődeinek dalait, na, ahhoz képest, az utókor mintha nem igazán foglalkozna a Nirvanával.

 

 

 

Egy-egy újrakiadás, vagy válogatás ugyan megkapja a tisztelettudó figyelmet. Összességében mégis csend van a zenekar öröksége felett az utóbbi évtizedben. A grunge-éra nagy zenekarait a Pearl Jamtől a Stone Temple Pilotsig már rég eltemette a kritika, a tinik kockásinge alól is eltűntek a Nirvana-pólók, majd a kockásingek is, a Nirvanával kapcsolatban azonban valahogy elmaradt az elhatárolódás, ahogy az azóta felnövő generációk se gondolnak vissza a zenakarra rossz szájízzel – ha ritkán eszükbe jut. Ha néha feltűnik egy zenekar, amelyiket akár a Nirvanához is lehetne hasonlítani, akkor pedig rendszerint a Pixies, a Hüsker Dü, a Replacements, netán az R.E.M. kerül elő hivatkozási alapként, mikor melyiket kívánja a téma.

 

Kurtöt mintha halála után rögtön szoborba öntötték volna, és mintha ezzel el is lenne intézve a dolog, felejtették el. Habár a korai Radiohead, vagy akár a kaliforniai poppunk-hullám nyomokban talán érintkezett a Nirvana-oeuvre-vel, mégis egész más inspirációk és – urambocsá – világszemléletek mozgatták a könnyűzene kinyíló világát. Aztán mit is tudott volna kezdeni Kurt, ez a frusztrált, elszigetelt csóka, vagy egy az ő nyomán továbbhaladó vonal az utóbbi tizenöt évvel? Vajon megtalálta volna a helyét a műfaji falak leomlása után, vagy a folkba menekült volna tiltakozásképpen? Erre csak az utókor tud válaszokat adni, ami megnyugtató ugyan nem lehet, érdekes viszont igen. Az alábbiakban, egy egynapos kutatás eredményeképpen, következik tíz olyan Nirvana-értelmezés, amelyek utakat mutathat a Nirvana felől és egyben vissza a Nirvanához is.

 

  1. Placebo – All Apologies (2001)

Bevezetőnek tökéletes a Placebo által a 2001-es Sziget Fesztiválra medley-ként aktualizált dal. Zongorás és rövid, de megkapó és forradalmi.

 

  1. Polyphonic Spree – Lithium

A soktagú zenekar pont úgy játsza a Lithiumot, ahogy az angyalok tolták Kurtnek közvetlenül a lövés után. Tuti imádta.

 

  1. Hooverphonic – In Bloom

Modernizált hangzás, elektromos hegedűvel, a refrénnél zongorás kiállással. Nem jobb, mint az eredeti, persze – a polarizáltság felülírja az eredeti ösztönös zsongását – de még mindig az ötletesebb újragondolások közé tartozik.

 

  1. Flipper – Scentless Apprentice

Kurt flipperes pólóban szerepelt az In Utero borítóján. Cserébe a belassult hardcore-ban nyomuló zenekar pontosan úgy játssza az album nyitódalát, ahogy Kurt szerette őket.

 

  1. Girl Crisis – Come As You Are

Nem tudom mi ez a csapat lány, de tök bájos, ahogy három-négy lány vokálon viszi a Nirvana talán második legjellegzetesebb gitárrifjét. Az eredeti feszültség, persze, sehol, de ebben az esetben nem is hiányzik.

 

  1. Animal Collective – On A Plain

Most vagy az Animal Collective van valami módon rokonságban a Nirvanával, vagy tényleg nagyon jók, úgyanis ők rugaszkodtak el a most citált tíz zenekar közül legjobban az eredetitől, mégis ők maradtak a legautentikusabbak. Szerintem Kurtnek is ez lenne a kedvence.

 

  1. Cibo Matto – About A Girl

A szinte ismeretlen popjazz zenekar egy táncolható, könnyed Nirvana-átirata miatt érdemel szót.

 

  1. Jay Reatard – Frances Farmer Will Have Her Revenge On Seattle

Jay Reatard korai, Kurthöz hasonlóan kábítószerekre visszavezethető halála mellett zenéje és nyughatatlan zsenije okán is párhuzamba állítható a nagy előddel. Ezenkívül ez a dal is ezt erősíti meg. Ahhoz a vonalhoz mit szólnátok, hogy Hüsker Dü – Nirvana – Jay Reatard – Wavves? Csak felvetésképpen, persze 🙂

 

  1. Tankcsapda – Polly

Igen, igen: Egyszerű dal. Igazából csak a Polly verzéjének gitártámája maradt meg, de hát ezt kívánta a művészi szabadság. Tökéletes újragondolás.

 

  1. Patti Smiths – Smells Like Teen Spirit

Zárásként pedig következzen Patti Smith epikus Smells Like Teen Spiritje, okosan, a világ leghíresebb riffje nélkül: úgyis mindenki mellédzsú-dzsudzsuzza a szájával, meg a léggitárjával.

 

Nem isten voltál Kurt, és nem is a legjobb, csak egy fura srác, néhány olyan dallal, amik ma is kurva jók.