(ÉS, LIV. évfolyam, 29. szám, 2010. július 23.)

 

Múltkor a Nagyítás című hetilapról írtunk egy rendhagyó recenziót, most pedig felsőbb utasításra az Élet és irodalomból szereztünk be egy példányt. Tettük ezt szigorúan a „politikai semlegesség” jegyében, és bizonyos értelemben paradigmán kívülről.

 

Azzal az előítélettel álltunk neki az átolvasásnak, hogy bizonyára értelmesebb, informatívabb lesz a Nagyításnál. Ezt az előnyt pedig majd nullázza a baloldali sajtóban mára simán Tradícióvá váló flegmázás, meg ilyen Tóta Wésen éleslátó okoskodás. Igazából sokat nem tévedtünk. Az előítéletünk finomításához annyit hozzátennék, hogy tuti van egy réteg, amelynek ez a lap jó, hogy van, hogy jár, hogy hivatkozhat rá – mégha számunkra úgy is tűnik, hogy az ÉS egy üresen kongó presztízsszimbólum és semmi több. Egy Index, vagy egy Origo napi követésével simán elérhető az az információmennyiség, amit az ÉS nyújt, a szépirodalmi részről pedig majd szólunk akkor, ha mindenki végigment a Disztojevszkij-összesen. Mélyebb elemzésbe pont azért nem is bocsátkoznék, mivel semmi közöm az egészhez. Ha az ÉS szerzőgárdája, vagy kedves olvasóközönsége úgy érzi, hogy szükség van bármiféle kritikára, önvizsgálatra majd talán megteszi, de ha nem, nekünk az se gond.

 

Végezetül, puszta közszolgálati jóindulatból két részt azért csak kiemelnék a lapból, ha már végignyálaztam. Az ÉS-ben van egy direktbe társadalmi rovat, az Agora. Ez az egy oldalas rovat két írást tartalmaz. Az elsőben Weinek Leonárd, Zugló polgármestere vezet elő egy Kanttal kitámasztott utópiát a politika feladatáról. Publicisztikájának lényege szerint a pártpolitikai határokat kellene feloldani, és ezután simán előtérbe lehetne állítani a közérdeket. Tehát, ha béke az égben, akkor béke lesz a földön is. Weinekkel szemben, mi Morrisszal azt állítjuk, hogy ezeknek a logocentrizmushoz kötődő, fenti rendettételt szorgalmazó elgondolásoknak lejárt az ideje. Már legalább száz éve. (Vö.: Husserl, Az európai tudományok válsága) A rovat másik darabja képviseli a mi álláspontunkat, ebben a konstruált oppozícióban. Mihály Amichay Éva Városnyi társasház című írásában, a logosz helyreállításának víziója helyett, egy decentralizált rendszert vázol fel. Kiindulópontja szerint a magyar adózási morál azért olyan, amilyen, mert az emberek nem látják, hogy mit kapnak a pénzükért, így az adó, ami elvileg egy közös alaphoz történő hozzájárulás lenne, pusztán sarcként tűnik fel. A szerző a társasházak modelljének városméretűre történő kitágításában látja a megoldást. Ahogy a társasház lakóközössége egymással történő kommunikáción keresztül eldönti, hogy mire van szüksége, úgy ez működhetne városi szinten is. Ezzel az elgondolással szemben két ellenvetést szokás csuklóból felhozni. 1. Drága. Válasz: ez hülyeség. Mindössze egy jól működő kommunikációs hálózat kiépítésére van szükség, ami interneten keresztül anyagi befektetést tulajdonképpen nem igényel. 2. Mi van akkor, ha az emberek nem tudják, hogy mi a jó nekik? Válasz: Ez szintén hülyeség. Ebben az esetben, nem a logosz-pozícióba helyezett Közakaratról van szó, amit csőcselék uralmaként is szokás emlegetni, hanem valós egyéni igényeken alapuló közvetlen, de legalábbis közvetlenebb – igen, alulról szerveződő – kommunikációról. És még ha, tegyük fel, rosszabbul is működik ez a rendszer, mint a centralizált, akkor is megmarad az embernek az a pótolhatlan érzése, hogy a maga ura lehet.

 

A másik említésre méltó dolog Szántó T. Gábor három verse volt. Ezekről nem is mondanék semmit, csak kalapemelésem jeléül bepötyögöm nektek az egyiket:

 

Tehát:

 

Szántó T. Gábor: Crotonia Park

 

A vallásos lányok péntek éjjel ülve alszanak.

Szombaton nem fésülködhetnek:

ha kitépik egyetlen szál hajukat,

megszentségtelenítik a szombatot.

Másrészt viszont, ha reggel súlba mennek,

nem lehetnek kócosak, hiszen a parkban,

ima után, sokan sétálnak. Nem lehet tudni,

mikor jön szembe valaki, ki megtetszik nekik,

s kinek, talán, ők is megtetszenek.

 

Felháborodva és irigykedve nézik

a költőket és költőnőket, kik a parkban,

a fűben, pokrócaikon heverésznek,

szendvicset esznek és fecsegnek,

dohányoznak és sört isznak, üvegből,

évődve nyúlnak egymás felé.

Bár jiddisül beszélnek és írnak,

gyanús alakok, szombatszegők.

 

Nyolcvan év múlva gondolok rájuk.

A Lower East Side-ot járom

térképpel kezemben: nyomkereső.

Bronxban nemigen maradt zsidó,

s már innen is továbbálltak:

Forrest Hills, Rego Park, Long Island,

Manhattan Epper East, Upper West.

 

Jiddisül már csak haszidok beszélnek

Boro Parkban és Williamsburgban,

a lányok péntek este ma is alszanak,

vagy kóser hajfixálót vesznek drága pénzért.

Jiddisül nem ír ma senki, legfeljebb szerződést,

számlát vagy kiközösítésről szóló határozatot.

Bronxban ma mások laknak, üres a Cratona Park.

 

 

Legvégül Zugló polgármesterének küldenénk EZT.

ÉS – haha – nyugodtan lehet Kantot olvasgatni, Zugló így is szerethető.