.jpg)
Megírható-e a 20. századi magyar történelem egy család történeteként?
Számomra ezt a kérdést teszi fel Pataki Éva regénye. Legalábbis először. Aztán előbukik a többi kérdés is. Rekonstruálható-e a család története autentikusan, hátrahagyott dokumentumok alapján? Megismerhetők-e a valódi jellemek, a valódi szubjektumok a múltból? Azonban a legkényesebb kérdés mégis talán az, hogy elfogadhatjuk-e hiteles forrásként a családtagok emlékeit a magyar történelem mindmáig nehezen kezelt évszázadának megítéléséhez? Vajon összeállnak-e a mozaikok, és ha igen, mit raknak ki?
Az Ami elveszett című regényönmaga műfaji megjelölése családregény. A cselekménye szempontjából ez az állítás tökéletesen meg is állja a helyét. Klasszikus családregényről van tehát szó, amely generációkon keresztül rekonstruálja az elbeszélő emlékeiből és főleg a hátrahagyott dokumentumokból a család történetét 1924-től 1968-ig. Mindeközben a narrátor folyamatos közbeiktatásokkal kapcsolja össze a személyes emlékeket a tárgyi vagy szöveges maradványokkal, amely metodika egyrészt feltárja a kutatás fázisait, másrészt egyfajta referenciális keretben helyezi el mind a szöveget, mind az írót. A regény végigkíséri a családot a két világháború közti Magyarországon, ahol a vihar előtti csendben még él a remény a békében, majd mindez szétporlad a második világháború idején. De nem csak a remények, hanem a család is. A történelmi események között ugyanis lassan kibontakozik a család saját élete, botrányos házassággal és a családtagok lassú térbeli eltávolodásával. A második világháború után pedig az újjáépítés, a remény feléledése következik, majd a kommunista diktatúra terrorja, ami újból szétzúzza mindazt, ami összeállni látszik. Ebben a közegben jelenik meg ’56 is és az 1968-as „prágai tavasz” is. Azonban ez csupán a keret.
A történelmi események tükrében ugyanis szépen kirajzolódik a család és a családtagok élete és jellemeik. Láthatjuk, amint az újabb generációk már egy másik világban élnek (bár csupán néhány évtized telik el), továbbá, hogy a radikális változások árnyékában a szubjektumok a közös gyökerek és hagyományok ellenére mégis teljesen különbözően viselkednek és élik meg a múltjukat, jelenüket és jövőjüket. Ami alapvető sajátosságát adja meg a család és a történelem kapcsolatának, az a család zsidósága. Ugyanis a zsidó identitás által jól látszik az a kint és bent levőség, amely végig áthatja a történetet. A család magyarként és zsidóként él Mezőkövesden a két világháború között, de már ekkor érzik a megbélyegzettségüket, amely a második világháború alatt egyéni és kollektív családi tragédiákba torkollik. A családtagok egy része masszívan őrzi zsidó identitását, míg mások az idő előrehaladtával – főleg a kommunista időkben – önként tagadják meg saját zsidóságukat a kommunista öntudattal szemben. A családtagok otthon érzik magukat Mezőkövesden, Budapesten vagy éppen Viareggióban, de még az Egyesült Államokban és Venezuelában is. Képesek rá, de az otthontalanság érzése végig munkálkodik a karakterekben. Az ő valódi otthonuk a család.
A zsidó identitás mellett a másik jellemformáló tényező (a család szoros köteléke mellett) a politikai beállítottság. A család helyzetéből adódóan a szereplők jelentős része a kommunistákkal szimpatizál, de itt is szépen láthatóvá válnak a mozgások a karaktereken belül, ahogy a külső helyzet is változik. Vannnak, akik végig (1968-ig) kitartanak az álláspontjuk mellett (bár kemény utat kell bejárniuk emiatt), mások már a háború után is látják a diktatúra leendő arcát. Tehát folyamatos politikai vitákkal találkozunk a szövegben, amely tökéletes eszköz arra, hogy reprezentálja a kor zsidóságának (és társadalmának) szerteágazó politikai identitását. Van azonban egy szereplő, aki végigkíséri mindezen változásokat kezdetektől addig a pillanatig, amíg a család története emlék-mozaikokká esik szét. Ő a dédanya, Auguszta, aki felfoghatatlan erővel védelmezi és tartja össze a családot a legnehezebb időkben is. Ő az a szereplő továbbá, aki révén a szöveg képes a humor eszközét felmutatni a legváratlanabb helyzetekben is. Személyében reprezentálódik a zsidó hagyomány, a család egysége és a korok változása is. Szinte természetfeletti karakter, aki őrködik a család felett, a politikát szinte figyelmen kívül hagyva. Úgy vélem, ha a cím állítására rákérdezünk (mi veszett el?), azt a választ adhatjuk, hogy Auguszta halálával az egység veszett el, ami összetartotta a családot és narrációt formált belőlük. Az ő halálával a narratíva veszett el, az élő, lüktető elbeszélés, amely utána már csak némiképp rekonstruálható és ettől a pillanattól a regény (paradox módon) a család allegóriájaként működik – másként nem is tud létezni.
Az elején feltett kérdésekre válaszolni nem is olyan könnyű, mint gondolnánk. Ha elolvassuk a regényt, akkor talán kiderülnek a válaszok, talán nem, vagy új, más kérdések fogalmazódnak meg. Azonban a számomra legfontosabb kérdésre mindenképpen szeretnék választ adni, mégpedig, hogy autentikus forrásnak minősül-e a család és tagjainak élete a történelem egyfajta rekonstruálásához. Úgy vélem igen, mivel a történelmi eseményeket szubjektumok alkotják és bár tény, hogy utólag, némileg objektívebben, sikeresebb, komplexebb és tisztább képet alkothatunk a történelemről, azt mégsem vagyunk képesek teljes mértékben sajátunknak érezni. Ugyanis ott a szubjektumok és az individuumok ki vannak zárva a történelem nagy narrációjából. Pataki Éva tehát sajátos mikrotörténetírással áll elénk és úgy vélem bebizonyítja, hogy mindenképpen fontos úgy rekonstruálni és megérteni a történelmünket, ahogyan egy család mint kollektív egység és annak tagjai mint szubjektumok megélték. Elengedhetetlen, hogy lássuk a történelem lenyomatát a benne élőkben és általuk lássuk tisztábban azt. Így válik az irodalomból történetírás, és a történelemből irodalom.
Pataki Éva: Ami elveszett. Családregény, Budapest, Athenaeum, 2009.