A rosseb tudja mi történt velem. Az biztos, hogy Dávila 666, Belle & Sebastian és Robyn dalokat váltogattam a hegeli tézis – antitézis – szintézis elvén. Az első az ördögöt jelenti, ami benne van mindenkiben, a második azt, amikor az ördög alszik és mi azt hisszük, hogy eltűnt örökre, a harmadik pedig azt, hogy beláttuk az ördög a bizonyosság, hogy van Isten, és táncba megyünk vele, mert ez és ilyen az élet. Hát így váltogattam a számokat, próbálgatva, hogy valami ötlet csak kisül belőle, amikor eszembe jutott az a késő tavaszi délután, amikor húgommal kizártuk magunkat.
Eddig mindig társult valami nyomosztó érzés ahhoz a naphoz, nem tudom, hogy a Nagyítás miatt volt-e, amit jobb híján olvasni kényszerültem, vagy csak egyszerűen azért, mert kizártam magam. De hát végül is annyi helyről ki vagyunk zárva, hogy csakis a Nagyítás miatt lehetett – gondoltam. Aztán valami megmagyarázhatatlan okból hiányozni kezdett az a nap. Gondoltam, kizárom magam, amíg még van honnan, veszek egy Nagyítást, aztán talán jön majd húgom és Morris is. Január óta nem sokat mutatkozik, május óta pedig talán nem is láttam. Az első újságosbódénál meg is álltam:
– Szépjónapot! – mondtam, be se nézve a kis lyukon – egy jó friss Nagyítást adjon! – Meg kell találni mindenkivel a közös hangot, ami általában azt jelenti, hogy pont olyan hülyének tettetjük magunkat, mint amilyennek a másikat gondoljuk. Meg se várom, hogy a taxis feldobja, hogy milyen meleg van, vagy, hogy baszná meg a kurva anyját, hogy esik, ahogy beszállok, egyből úgy kezdem, hogy óh, milyen meleg van, vagy, hogy baszná meg a kurva anyját, hogy esik. – bámulatos, milyen kevéssel le lehet venni a lábukról az embereket.
– Nincs.
– Akkor egy Kurucinfó lesz! – feleltem továbbra is viccelődve, közben az embereket nézegettem. Kurva jó ez a csak az egyik oldalon felnyírt haj. Néha van úgy, hogy a saját csapdájába esik az ember, ilyenkor jobb, ha következetesek maradunk, mert nagyon kényelmetlen lelepleződni, hogy az első poén csak ilyen megtévesztőnek volt szánva.
– Az sincs.
– Ugyan, ne csinálja már, ide azt a Nagyítást!
– Nincs és nem is lesz. – mondta a sötétből. Lehajoltam, és benéztem a bódéba, de semmit se láttam, csak annyit, – ha ezt még látásnak lehet nevezni, – hogy kurva sötét volt bent. Úgy tűnt, ez nem az a jó kedélyűen idegesítő fajta, úgyhogy én is visszavettem a humorból:
– És miért nincs?
– ÉS van. – mondja. Bazdmeg, gondolom.
– Mi-ért nincs Na-gyí-tás? – pontosítok.
– Megszűnt.
– Wow. Tényleg? És hogy-hogy, ha kérdezhetem?
– Mert csak egy darab fogyott el belőle. Mássz be a lyukon!
– Morris?
– Mássz be!
Körülnéztem, meglepő módon tök üres volt az amúgy geci forgalmas utca, úgyhogy fogtam magam, és fejjel előre bemásztam az újságosbódéba.
– Nincs itt valami villany? – kérdezem, mire Morris meggyújtja az öngyújtóját, bevilágítva vele a Nagyítás-számok végtelen sorait, egy hatalmas raktár az egész. Morris arcán sebek, zakója alatt egy flitteres póló, nem akarom tudni, hogy honnan szerezte, de már meséli is, hogy poénból magához ölelt valakit egy buliban Mallorcán, jó szorosan, hogy ráijesszen, a lány meg csak a ruhájából kibújva tudott elmenekülni. A szájába tett egy Camelt, nekem meg dobott egy Viceroyt, és elkezdődik:
Mint egy macska, fekszik e
munkás e medencében, vendég
odakint a vihar előtti csend,
a vitorlák sószagú előgyásza,
idebent rossz álomkéső esti
zabálás után, a nyugalom
metaforája, a metaforák
csendes erőszaka, az üres
hűtő – teli has filozófiája,
az önlerabolt hon, hol a fel-
szín alatt az egy isten töri
magát szilánkokba, mert
csak metafora van sok, és
sok apró trianon, a meta-
metaforája az elveszett
családok elvesztésének és
majd megrepedezik lassan
e békésnek tetsző táj, hol
magok takarták el a havat,
s költők hitték néppé e bolyt.
És most e bolynépen kéri
számon sok nem költő, hogy
mivé lett-e nemzet, e Marsbéli
tájék, hogy nem olvas senki,
pedig munka sincs, jaj, csak
gyűlik, gyűlik raklapokon a
betű, mire világmagyar széles
birodalmat lehetne emelni, de
penész eszi, mert mi amott, hol
hajók állnak művészet, az itt
bűvészet, és ami ott élet, az itt
művészet, vagy nem egyszer hit
csupán, és csoda, hogy e kártya
vár, s nem csak eladósodásunk
megcinkelt jogalapja. Meghal itt
a betű, mert mi vagyunk a mű, az
csak élettelen ablak, és mi, mint
művek, nem kifelé, hanem befelé
nézünk, élünk, lépünk, egyedül,
mint pixelek, mik közt nincs és
nem is lesz organikus a kapcsolat,
e plazmaország diszkrécióját
meglátni nem látni, mert valós
e mű előtt a szerző lesz szöveg,
törve szét darabbá, pixellé. Zaj.
(A szöveg természetesen fikció, viszont a Nagyítás valóban megszűnt, valamikor 2010 szeptemberében. – LÁ)