A popzenének az internethez köthető mediális fordulatával két domináns tendencia lett megfigyelhető. Egyrészt a kínálat bőségének köszönhetően sokkal kevesebb produkció tud globális ismertségre szert tenni, másrészt viszont a – szintén a netnek köszönhető -egyidejűségnek köszönhetően mára már alig van olyan élő tagokkal rendelkező zenekar, aki ne állt volna újra össze, vagy legalább pletyka szintjén ne került volna szóba egy reunió. Kicsi, érdekes, tizenöt perces új zenekarokra nagyon nagy lett az igény, és ez szinte már odáig fokozódott, hogy csomó előadónak mire megjelenik az első lemeze, már rég nem számít trendinek, vagy relevánsnak. Egy-egy a régi értelemben vett világslágert még el lehet érni, az Istenek közé az Olümposzra feljutni azonban majdhogynem lehetetlenné vált, talán Lady Gaga az egyetlen, akinek az új évezredben ez egyértelműen sikerült.
Az ügyes producerből jó arc rapperré, majd hisztis sztárrá váló Kanye West új albumával, a My Beautiful Dark Twisted Fantasyvel lényegében ebbe a felső ligába pályázik bekerülni egyfajta új Micheal Jacksonként, amiben az a nagyon mai vonás, hogy Kanye se énekelni, se táncolni nem tud, ráadásul rapelésben sincs túl nagy huzata, ezek mellé viszont hatalmas arca van. Irtó demagóg módon lerasszistázza Busht, farkáról készült fotókat küldözget nőknek, közben arról beszél, hogy az egész generációjának akar a szócsöve lenni. Az új lemezéhez – szintén Jackós párhuzamként – pedig egy 35 perces kisfilmet (Runaway) készített klip gyanánt. (IDE kattintva megtekinthető.) Nem akarok elveszni ilyen nemzet-karakterológiai közhelyekben, de Kanye West minden egyes gesztusa – innen a vén Európából – olcsónak és butának tűnik. Szerintem legfeljebb egy sztereotip módon leszűkített Amerikának lehet így a szócsöve. A figura relevanciájáról mindent elmond a Runawaynek az a részlete, amelyben az épp hazaérkező Kanye a főnixmadár-nőjét tévézni találja otthon, és rászól, hogy már megmondta, hogy ne higgyen a reklámoknak. Ezzel szemben, mondjuk, Lady Gaga egy sokkal árnyaltabb, ravaszabb, hozzáférhetetlenebb karakter.
A My Beautiful Dark Twisted Fantasy pontosan olyan lemez, amit ettől a megalomániás egyszerre nyitott, és korlátolt figurától várni lehet. Egyszerre akar kemény lenni és érzelmes, vicces és megható, személyes és globális. A Minden végül az lesz, amit Kanye magában megtalál, – ennyiből nagyon jó, az ironikusan értelmezhető lemezcím – mintha Kanye-n is rajta lenne az a szemellenző, ami példaképén Jackón is ott volt. A My Beautiful Dark Twisted Fantasy az ájuldozó kritikák ellenére nem egy katartikusan jó konceptlemez, mint az Arcade Fire Suburbse, de még csak magukra a dalokra se lehet azt mondani, hogy olyan hű, de frappánsak és kerekek lennének. Valahol a két út között veszik el a lemez, és bár ez az elveszés a lemez gyengesége, de mivel a produkció itt tényleg nem önmagában áll, hanem ott kezdődik, hogy volt egyszer Kanye West, ezért mégis ez a széthullás lesz az egész cécó sarokpontja, a Gyönyörű Faszság, hogy lehet ilyet is csinálni, és főleg, hogy van valaki, aki megtegye.
Egy sima névsorolvasással rá lehet jönni, hogy miért nem úgy jó a lemez, ahogy általában egy lemez jó szokott lenni. Van először is Kanye West, aki – lehet, csak belemagyarázom! – de valahogy nagyon producer ezen a lemezen, méghozzá kicsit olyan Michael Bay-esen. Jelszava: legyen rajt, minden, ami csak lehet. És ennek megfelelően van is egy csomó vendégzenész, vokálozik Rihanna, a Bon Iver-vezér, Justin Vernon, Kid Cudi, egy kicsit Alicia Keys és Elton John is, rappel Jay-Z, Pusha T, Reakwon ésatöbbi, ésatöbbi. Egyvalaki hiányzik, egy tiszta gondolkodású, klasszikus értelemben vett művész – nem, nem olyan, amilyen Kanye akar lenni – aki vagy átszűrte volna Kanye vízióit, cizellálta volna a giccsbe forduló felvágásokat; vagy egy igazi popzseni, mint mondjuk az Outkastos André 3000, aki dalokká gyúrta volna ezt a szétfolyó, csillogó masszát. Mert a MBDTF tele van csomó jó hangszeres megoldással, jó énektémákkal és – a posztmodernt a popzenében is élvezőknek szóló – tág horizontról gyűjtött idézetekkel (Aphex Twin, Gil-Scott Heron stb). Így viszont, hogy nincs a daloknak markáns karaktere, sokszor minden dinamikus illesztés nélkül jönnek a refrének, néhány hallgatás után a lemez elveszti a kezdeti érdekességét, és feleslegesen monotonná, unalmasan repetitívvé válik az egész.
Én azt mondom, egyszer mindenkinek meg kell hallgatni a My Beautiful Dark Fantasyt, egyrészt mert 2010 egyik emblematikus lemeze lett azzal, hogy a Pitchfork hosszú idő után épp erre adott 10.0-át, másrészt pedig azért, mert ilyen nagy vállalkozás akkor is érdekes, ha nem sikerül beteljesíteni.