LEZÁRVA: 2010. november 28-án
DŐLJÜNK A JELENLÉT HÍV ÖLÉBE
(Vágatlan stúdióváltozat vagy werkszöveg, állandó munkafolyamban)
“(…) eztán minden szeptemberben, Pjotr Ivanovics, akarja önt a Balaton!”
(Anna)
” Mindenkiben két ember él.
Az egyik bele akar rúgni a bevásárlókocsiba,
a másik nem (…)”
(ismeretlen kocsmapróféta)
Nehéz arra gondolnom most, mire gondolhatnál. Akkor segítsen a táj, a szeptemberi, amikor éppen koplaláshoz fog, és vérezni kezd a vadszőlő a házfalon. Mert elég volt a pazarló nyárból, amely úgy szórja fényét, hőségét, mint egy aranyifjú a családi vagyont, mára az édesanyja ékszerei, meg a cukorgyár is oda. Néhány hónap alatt, mintha egész világokat kártyázott, kurvázott volna el, több ezer holdat dologtalan. És most, hogy mindent elbandázott, eldőzsölt, mikor már egy egész élettel tartozik, szájba lövi magát egy vadászpuskával, nem becsületből persze, inkább csak úgy…
Eldördül hát. Varjak riadnak fel tohonyán a tarlóról, akárha november lenne, elseje és alattuk zsíros, ragacsos szántás. Fűszeres illatú, török cigaretta füstöl még a hamutálban, az utolsó és agyvelő lóg a csilláron, könyvek gerincén csorog, mászik a nippeken. Nézz ki az ablakon! Ne onnan, innen, a vonatéból! Tessék! Maguk elé néznek a napraforgók az ólmos ég alatt, és gabonaszín párlat forr az üvegedben!
− Tehát, van egy üveg whisky a táskámban…?
− Igen.
− Ezt vágta hozzám a nyár…?
− Nem, megvetted a boltba és becsomagoltad…! Persze, hogy a nyááár, de rád hagyta inkább, mint gyerekkorodban a szilvalekvárt az ősz…
− Kihűl majd bennem az a párlat, mint egy Dunába hajított aranygyűrű…
− Ugyan kérlek, hagyjuk a zavaros képeket, egyébként, legalább kivárhatnád a végét!
− “Micsoda degeszre tömött zsebei voltunk mi az ihletnek / mikor fürtökben lógtunk ki a vonatablakból”
− Dehogy! “Micsoda képzavarai voltunk mi az ihletnek / mikor fürtökben lógtunk ki a vonatablakból”. Tessék! Ezen nevethetsz! Szóval, lehetne tisztább az égbolt, ha nem is mennyei, fényes, derült legalább, az alá mindent odaképzelhetnék könnyen. Utazol hát! Vonat csattog alattad, és nyomodban épüljön a vasút vagy éppen a mozdony előtt… De fordítva, inkább szedjék föl utánad a síneket. Egy üveg whisky van már a táskádban, mi még? Rózsaszín legyen egy szem fájdalomcsillapító a piperédben a fogkefe mellett, amire rágyűrheted később a szennyest, a még feleslegesen tiszta és márkás ingeket.
− Vigyél dolgokat, amiket ott felejthetsz, vigyél valakit, aki ott felejthet, és többeket, akik nem felejtenek ott, vagy el legalább…
− Ugyan, mégis, hol akarsz feltűnni ilyen szöveggel, ezt még a naplómba se írnám be, amit nem mutatsz meg senkinek… Na, most kimész vécére, mert akkor vagyunk ilyen feszültek, ha vizelned kell. Átvágsz a dohányzószakaszon, megnézed, világít-e a piros lámpa az ajtó fölött: nem; benyitsz, lötyög a padlón a húgy, betoccsansz, majd visszafelé széthordod a folyosón. A cipőd orrával felhajtod a vécédeszkát és hozzáfogsz. Fékez a vonat, a visszatérő bakelit ülőke feketén csap rá az aranyló sugárra, megbillensz, és mellémegy…, neked is. Tocsogva tovább, nézel szappan után, hiába; víz a csapból nem folyik, azért taposod a pedált, hátha, ám mégsem hiányzik a nem létező papírtörölköző. Megnéznéd, hogy mutatsz az összekarcolt tükörben, de eltakarja a szemedet a felirat: “itt kurtunk évike joci 1997. december 5.” Szegény Évára gondolsz, milyen lehetett itt, neki, tíz éve lassan, aztán kifordulsz végre. Ütközésig tárod a vonatajtót, megfogódzkodsz, és kitartod a fejed, elnézel a kanyarodó szerelvény síkjában. Élvezed, hogy kapaszkodik eltátott szádba a szél, tépi a hajadat, rongyolja az inged, hogy vörösödik a szemed, szárad a torkod, hűlnek a fogaid. Erről tudod, mi jut az eszedbe?
− Nem, nem egészen…
− Nem egészen? Várj, segítek! Dunakeszi, sportrepülőtér. Egy Ancsa, azaz Antonov 2-es típusú, egymotoros, dupla szárnyfedeles, szovjet gyártmányú repülőgép felé sétálsz. Ebből gyártották a legtöbbet a világon. Utazósebessége 130 km/h. Az imént, még a földről bámultad, milyen lassan száll, mintha éppen elfelejtené, hogyan kell, és mindjárt leesne az égről. “Oké, Picur, pörgesd be, aztán ne igen dobáld, szüzek a srácok, még a végén engem is lerókáznak!” – humorizál Lali, az ugrató parancsnok. Feldörög a motor, arcodba száll az első gázfröccsök sűrű korma. Kiszáradt, fáradt szemedet dörzsölöd, alig aludtál az éjjel. Fáj a derekad, mert hátadat a 15 kilogrammos RS-9 típusjelzésű, NDK gyártmányú, körkupolás katonai gyakorlóernyő húzza. Felülete 74 négyzetméter, a kioldástól számított nyílásidő 9 másodperc, biztonságos nyitási magassága 300 méter. 120-130 km/h sebességű szabadesésből fékez majd 2,3 m/s süllyedési sebességre néhány másodperc alatt, ha véletlenül keresztbe kötötted a combhevedert, kiköpöd a golyóidat. Mert hallottál ilyen esetről, ellenőrzöd gyorsan. Rendben! Felkapaszkodsz a gépre. “Na, madárkák, indulás van, az ajtót nyitva marad, mert büdös a lábatok!”- vigyorog a Lali.