Mostanáig, igen, pontosan eddig a pillanatig volt benned jóindulat – ha sok nem is, de szikrányi bizonyosan -, mert mit kell látnod, kire ragyog Itália drága egéről a Nap, ugyanoly tündökölve, miként rád és valaha Garibaldira?! Egy klauszra, hanszra vagy ditrihre, egy német turistára, aki leejtette magát délre a lufthanzával, olaszba adni az ívet, csinálni a lólengést, vagánykodni a lotyóinak, bérelt robogóval karcolni, mert motorozni, persze nem tud, és otthon úgyis pofán vernék! Mögötte meg a két lotte, loknis germánszöszi beszívva szintén, tele szájjal röhög a semmin, ha éppen nem az eredendő bűnön. Most megnézed magadnak még egyszer ezt az arrogáns, lisztfejű, pecsenyevörösre napozott albínó klauszt, és megkérdezed magadtól: ez volna Goethe nemzete?! Ő? Aki, mikor Párizsban ámokfuthatott, nyilván digitális tolómérővel vett méretet a Dávid szobor péniszéről a lúvrban, és az ezredmilliméternyi pontosságú eredményt fényképpel illusztrálva tette közzé a blogjában!? Tényleg ő lenne az…? Ez a stüszivadász a reprezentatív mintavétel abszolút átlaga?
Azonban pontosan tudod már, ki is ő, ez a ditrih valójában. Ő az, aki a kedvenc krimódban a törzshelyeden ül, a buszon meg öreganyádén… A parton átgyalogol a törülköződön a homokos lábával, ráfekszik a napágyadra vagy kiszakítja a gumimatracodat “véletlenül”; a csajod seggét stíröli, és igen, ha a diszkóban elmegy mellette, sunyin bele is markol, majd elkeveredik a tömegben, ha kimész a mosdóba, ez megsózza a kóládat vagy a sörödbe pisál, megkóstolja a vacsorádat és “undorral” fordul el; beleszív a cigidbe, kifigurázza a gesztusaidat, megjegyzést tesz a dzsekidre, a humorodra, Olaszország második világháborús szereplésére, egyszerűen lesajnál. Aztán másnap ez a szemét, városnézés ürügyén beszabadul majd a templomba, ahol a keresztségben az ándzseló nevet kaptad, igen, ahol édesanyád elsírta magát, mikor elsőáldoztál, hiszen olyan ártatlanul lógott kezedben az olajág… És mit csinál itt ez a nemzetiszocialista?! Az aljas ateista, összevakuzza a tömjénes félhomályt, lefitymálja a freskókat, beleröhög az évszázados csendbe, cikizve néz át a kultúrádon a hidegkék szemével; ecetet önt a szenteltvíz-tartóba, kotonokat dobál a perselybe, ez leköpi az oltáriszentséget!! …. Te bennszülött vagy, ándzseló, egy lúzer talján, akit elejt majd a bajor szarvas vadász, aztán kipreparál és kiállít az óktóberfeszten, savanyúkáposzta lesz a szádban, mint szilveszteri malacnak a citrom, bőrgatyában röhög majd rajtad egész münkhen… Érted már?!! Ez idejött megejteni a húgodat, az anyádat, az apádat, de lehet, hogy a perverz náci, még a kutyádat is akarja…!!! És ekkor, máris tudod a dolgod.
Kettétörsz egy aranymalbit, hogy ott folytasd, ahol abbahagytad, homlokra tolod a réjbent, rágyújtasz, teljes hangerőt adsz a rádióra, üresbe teszel, leemeled a kuplungról a lábad, lehajolsz, szorosra húzod a cipőfűződ. Mert csípi a füst, csillog a szemed, grimaszolsz. Kilököd az ajtót, lassan szállsz ki, komótosan, mint aki igen ráér; félmosolyban félmalbi, az arany, a csuklódon a karkötő dettó, az első csajodtól kaptad. Mögötted a kocsiajtó nyitva hanyagul marad. Mikor akcióközelbe érsz, hanzika éppen a nyolcvanast túráztatja, szeplősen kacagnak hátul az ikrek, hogy nyög, túlterhelve a gép. Mivel ismered jól a nyelvüket, nem csak hallod, érted is, amint a felsőbajor tenyészmén az olasz autó- és motorgyártásról nyerít, gyalázza a Rajna-melléki kancáinak. Aztán a karjaid, mintha ölelésre nyílnának, de az emelkedő láb már sejteti, nem barátkozni jöttél, és egy erélyes lábmozdulattal nem is hagysz kétséget az ellenkezője felől, mintha a hátsókerékre állt, lefulladt, hatszázas hondádat akarnád berúgni ismét, határozottan utasítod el a nyüzsgő társaságot. Dől is a bérelt, hitvány drótszamár jürgenestől, elkéstől, ullástól vidáman, szőkén!
“Nu, geht nach Hause den Reischtag zu löschen, Wurzeln!” azaz “Na, húzzatok haza, oltani a rejsztágot, gyökerek!” – tanácsolod nekik, immár te is vidáman, Schiller nyelvén javaslod, hogy megértsék, aztán sercintesz, persze, nem rájuk – csak úgy, kifelé, mint a focisták -, mert ember vagy, bölcsész, ándzseló, egy hermeneuta mácsó. Számos honfitársad becézi édesanyád, hiszen zöld van, túl már a percen, visszapattansz hát a lancsába, s mert sárgába startolsz, miközben arcodba lendül a visszapillantóról a rózsafüzér, te jutsz át a kereszteződésen egyedül, és pirosra vált újra, immár mögötted a lámpa, a vesztesek pedig előtte, és akkor jobban leszel kicsit, mert rájössz, mégiscsak van jelölt, nem csupán jelölők pörögnek itt körülötted, mint mosógépben a szennyes… Van igazság tehát, persze, csak akkor, ha szolgáltatsz. Na, látom, elkaptad! Menni fog? Nem magyaráztam túl? Oké… !
− Ja, igen, Tünde, az, hogy a mocskos mamuszodat Szőrikének hívod, nem biztos, hogy átjön, de a kertésznadrág tuti marad, colstokot kerítünk, és bérelünk egy légkalapácsot is. Hé, szedjük már le erről a szerencsétlenről ezt a passzenttrikót, mielőtt magam is másnak nézném, legközelebb borotválkozz meg, különben hiába festjük az orrod alá, nem látszik a hitlerbajusz, adunk rád egy fehér inget, és mondsz majd valami nehezet részegen, például, hogy az élet az a módszer, amellyel meghalunk, vagy valami ilyesmit. Gyuri, tedd el – légyszi – a baltát, aztán szabadon engedjük a sündisznót!
− Zsuzsikám, te meg – az isten áldjon meg – felejtsd ezt a bevásárlókocsit, légy szíves, valami elhagyatott helyen véletlenül, mert még egy hülye is rájön, ha meglátja a kertben, hogy hiányzik valahonnan… ; mégis csak te vagy a gyártásvezető, tudom, az operatőr is, és egyébként, nagyobbat, nagyobb bevásárlót kell szereznünk! Hé, fiúk, előlmaradt a füstgép, segítsetek már elpakolni! El ne felejtsem, úgy kéne befejeznünk, legyen úgy a vége, hogy összekapaszkodunk, egymásba a végén, nagytotál meg minden, de felirat nem lesz, virágot nem eszünk… Mit? Neee…, Áádáám, gitártörmelék sem kell, szerintem zene se szóljon, csak annyi látszik talán, jó lehet nekünk így, esetleg, hogy szeretjük egymást, és erről ritkán beszélünk. Viszont igyekezzünk, indul a vonat, most…még… hazamegyünk!