− Tessék?
− Egy bevásárlókocsi próbál balettozni álmodban…
− Még ne, nem vagyok álmos…
− Mondom, egy bevásárlókocsi próbál balettozni álmodban…!
− Tessék: ezért.
− …meztelen lány tolja a kertben. A teraszról nézed, ahogy okítani kezdi, mutatja, mi az előkészítő helyzet, a batman, a tandü zsötével és poentével, csinál neki arabeszket, fondüt, egyebet, de béna a bevásárló, folyton elesik. Otthagyja a lány is, aki azt hiszi, fogócskázni kezdtek, pedig egyik gyümölcsfától a másikig magában szalad, simul hozzájuk szenvedélymentesen, gyöngédség híján is sikeresen dörgöli magát mindegyikhez, mindenhol simogatnák. Bája csupán a bájról szól. Azt gondolja, ő nem tehet erről, lehet, te pedig arról nem, hogy látod. Üres sörösdobozokkal dobáljátok most egymást. Aztán mondod, elég lesz, és megálltok egymás előtt, értelmetlenül vigyázban. Fénytelen szemébe nézel, mire sír egy kicsit. A haját igazgatod, és váratlanul nyúlsz a puncijához. Csupasz és hideg. Sírtok egy kicsit, aztán hátrább lépsz, fekete bugyit rajzolsz rá és melltartót, dísztelen. Kéri, hadd fesse ki magát ő, beleegyezel. A fülbevalóba, nyakláncba nem. Kontyot csinál, magas sarkúba lép, láztalan nyelvére fájdalomcsillapítót kér, teszel rá, mint ostyát, aztán a bevásárlókocsiba segíted. Egyre nehezebb elképzelned, gondolom, mert olyan sovány már, nem buggyan át a rácson a feneke, ahogy beleül. Az illata is édesebb, émelyítőbb. Komoly dolgokról szeretnél beszélgetni, hallani még tőle valamit, amit elhiszel, mielőtt megvirrad. Például, hogy fulladásban szép a döntés, igazság kell-e vagy levegő, vagy, hogy Peetííí, nem vagyok kuuurvaaa… Leszakíthatnál egy függönyt, mielőtt elindultok, mohazöldet, bársonyt, hogy belecsavard, ne fázzék, de nem akarná, és már te sem… Egyébként is, te fázol, valami egyenruha rongya lóg rajtad, de kezd csak el, tolni őt, föl a hegyre, a hidegre, állj meg kicsit, azért rágyújthatnál, most add a szájába a cigit, hogy érzéki maradjon, legalább egy dohányzó balerina. Valamikor, az álom során – így emlékszel – csókolóztatok, íztelen volt a szája, mintha a tiéd lett volna. Ha szeretkeznétek, ő nem veled, inkább rajtad lenne együtt önmagával. Elképzeled. Önfeledten, önmagával…
A Játék babát kerítesz az ölébe teszed, de elhajítja messzire, az pedig hangosan felsír valahonnan a bozótból…, sír, és minél távolabb kerültök, annál közelebbről hallod, viselhetetlenebbül bömböl egyre, ebből a sírásból pedig kibomlik lassan, akárha ködből tűnne elő, a ziháló kis alak. Folyik az orra, bedagadt szeme csipás, mint a kölyökmacskáké. De erőtlenül, csupán hüppög már, kis fejét gyorsan forgatva nyögdécsel, grimaszolva keres szemkontaktust. Piszkos, citromsárga rugdalózójára macik, nyuszik és kékszemű tündérek vannak hímezve. Nem láttál még elevenebb életet, nyilvánvalóbb éhséget, talán a macik és a nyuszik sem, mert ők is pityeregnek már, sírdogálnak, kövér könnyük málnára potyog és vadvirágra. A tündérek pedig, hanyatt dőlnek a fűben, fölhúzzák combjukon a tüllt és finoman, gyöngéden nyúlnak magukhoz, maszturbálni kezdenek, mint a szűzkurvák a házibulik másnapján, gyertyát is gyújtanak hozzá, lehunyják kék szemüket, és nem gondolnak semmivel, talán még önmagukkal sem… “- Jó, jó! Lehet, lehet…” – szól hozzád, kelteget, ébreszt egy barátod, szerinted a legjobb, és azt mondja még, ne akarj sokat a léttől, hogy az se akarjon sokat tőled, meg azt, hogy nem szar az élet, legfeljebb szarul támad néha, és ez is csak egy éjszaka, és megvirrad közben tényleg, aztán boltba indultok jégkrémért meg sörért, faraghatnál verset közben…
*
Oké gyerekek, ahhoz képest, hogy tegnap este lelépett az egyetlen színésznőnk, szerintem, egész jó lesz az eleje. Encikém, rajtad biztosan ez a zöld-fekete csíkos harisnya marad, csak ne legyél olyan szégyenlős, tudod, kivettük a hálózsákos jelenetet…, és ami legfontosabb, máskor pontosan érkezz! Gyurikám, jó a figura, csak ne motyogj magad elé, és ereszd ki magadból a rocksztárt, de a kalapod rendben, ebben a Mississippi partjára is kiülhetnél szájharmonikázni vagy szaxofonozni, nemhogy a Balaton mellé, azért majd teszünk egy lángost a kezedbe, ha nem néz ki túl didaktikusnak. Figyelj kicsit, Ádám, te csinálj mindent úgy, ahogyan amúgy szoktál, szóval ad csak önmagad, mintha egy Tarr Béla-filmben szerepelnél, tehát ne játssz, de hozatunk majd egy bőrdzsekót neked, egy igazit olaszból, meg szerzünk karkötőt is. Azért ügyelj a technikára, emlékszel, átvettük hányszor, egyszerre mozog a kéz meg a láb. Na, mutasd! Iiiigen…, de nem, ez még nem az igazi! Várj, csinálunk hozzá szitut: augusztus közepe, Nápoly, koradélután, kurva hőség… Csikorogva állsz bele egy kereszteződésbe a vadiújan fényezett citromsárga lancsáddal, mert előtted egy víkenddrájver nem mert belehajtani a sárgába az ötszázas fiatjával, előre csúszik az izzadságtól síkos orrnyergeden az aranykeretes réjben napszemüveg… Szóval feszült vagy, és ráadásul, tessék, egy senkipista, egy nímand nyílván, a koszos, csörgő veszpájával meg akarja kerülni balról az álomverdádat, és már hallod, igen, érzed, mert a kasztni és te, az egy, mintha a saját tested volna, vagy sokkal inkább édesanyád öle, amelyből világra jöttél, vagy a kereszten feszülő korpusz akár, amelybe a lándzsát döfik, szóval észleled, ahogy az aljas segédmotor hámozni kezdi a kocsidat a lábtartóval; na, ekkor görbül meg a világ gyémánttengelye, mialatt te, szinte elájulsz a fájdalomtól. Homlokod a bőrkormányon puffan, lábad közé a napszemcsi … A vérnyomásod 200/100 – tart még a piros, sohasem volt pirosabb -, és még képe van oda, igen, szépen melléd gurulni, mintha mi sem történt volna, és ekkor parazsastól morzsolod szét a félig szívott aranymalbid, aztán fölnézel és ki, oldalt, balra el a lehúzott ablakon, hogy a gonosz arcába nézz.