Érzed, ahogy Ancsa megkapaszkodik a levegőben. Újra végigpörgeted a vizsgaanyagot. Mi a teendő vészhelyzet esetén! Landolás különböző lombozatú fákra, folyóba, tóba, országútra, magasfeszültségű távvezetékre, szőlőkarós hegyoldalra; a hurkában maradt ernyő leoldása, mentőernyő nyitása, talajfogás földet érésnél, és ami legfontosabb: a pánikba esett ejtőernyős, halott ejtőernyős. Kigyúrt férfi sápad melletted, azt mondja, civilben rendőr, és mindjárt hányni fog… Önkéntelenül figyeled, ahogy megtörténik; a fele az ölében tartott sisakjába megy. Megdől a legenda, hogy minden hányásban van sárgarépa, borsó, vagy kukorica legalább, az övében egyik se, talán melegszendvicset ehetett a kantinban; orrodba húz a savanyú gyomorszag. “900 méter! Ugráshoz felkészülni! Sisakot föl! Hölgyeim és uraim, javaslom, ne hunyják le szemüket a gép elhagyása során, egyfelől lemaradnak a csodás látványról, másfelől nem szoknak hozzá a feszültséghez, amelynek legfőbb motivációjává kell válnia későbbi ugrásaiknak. Elsőre mindenki kiugrik általában, a mélypont a harmadik. Szerencsés földet érést!” – így Lali. Aztán mondja, te vagy a legnehezebb, tehát a legelső az ajtóban… Balfordulóba dől mélyen a gép, ha nem kapaszkodnál, magadtól is kizuhannál most. “1000 méter! Ugráshoz készülj!” Na, emlékszel már? Ülj vissza a helyedre, ha innen ugranál, szétfröccsennél csak egy villanypóznán…! De le se ülj, megérkeztél!
− Ez már Akarattya?
− Nem bazdmeg, Vlagyivosztok! Lódulj a többiek után! Este, igen, sötétedés után meglátogatlak majd…, és ne felejts, ne felejts el!
*
Mozdulatlanul ülsz a tóparti éjszakában, akár fényképezőgép az állványon, T-időben várod, lassan gyűjtve magadba a túlpart fényeit. Pedig túlexponálni jöttél, gyorsan égetni el magad, ugye? Ugye?!
− Nem jössz, már azt hittem…
− Rám számíthatsz, barátok vagyunk, és a barátság időigényes dolog…
− Barátok…?
− Na, látom, jól érzed magad! Eláztál. Brávóóó! Akkor, ahogy a költő mondja, dőljünk a jelenlét hív ölébe! Törd össze ezt a vodkás üveget.
− Mi van?!
− Mit nézel?! Vágd a kövek közé, gyerünk!
− És ha belelépnek a gyerekek? Ez egy szabad strand!
− Ezt komolyan gondoltad?
− Igen!! Megvágják a lábukat, és sírnak majd, mialatt te lángost vagy főtt kukoricát zabálsz, a büféből bámulva az anyukájuk seggét!
− Miféle gyerek, a tiéd biztosan nem… Emlékezz! Te egy üres petezsákra voltál képes, amit egészségügyi méhkaparással kellett eltávolítani! Igen! Ez az! Megvan! Ez a te metaforád! Egy üres, formátlan álterhesség vagy, miként állehetőség! Egy spontán, még inkább véletlen blöff, aki minduntalan eltávolítandó, de legfeljebb is, csak egy alaktalan emlék, egy emlék, aki folyton csak maga mögé bámul, a hátrasandító gyávaság, egy emlék, aki emlékezik…!! Aki önmagát a múlttól várja el, de a jövőtől nem!! Én emlékezem rád egyedül! Én vagyok a legjobb barátod!! Nézz magadra, hogy mutatsz a pillanatban, remeg a kezed, narancsszín a mutatóujjad a sok bagótól, részeg vagy…!! Vááágd oda!!!
− Nem.
− Gyerünk! “1000 méter! Ugráshoz készülj!” Ugrás! Ugrás!! Ugrás!!! Úgy kap el a menet- és légcsavarszél, mintha tehervonat elé ugranál! Már megint: visszanézel, a távolodó gépre! De ez nem olyan, mintha terepasztal fölé lógatnának! Nézz végre magad elé! Előre! Nézz a szemembe!! Nincs más hátra, előre!! Felgyűri az arcodat a sebesség! Itt nincs műszer! Műhorizont! Minden horizont leszakad!! Magasságmérő sincs! Innen nem lehet dezertálni, barátom! Szabadeséssel! Ez a módszer!! Ennyi az igazság!!!
− Te nem vagy a barátom… Te nem a barátom vagy…
− Nem?
− Nem.
− Miért?
− Majd meglátod.
− Nahát, nahát… Szép ez az este…! Szemerkél az eső. Szeptember. Balaton. Kezdjünk vele valamit… Szelektáljunk, kombináljunk. Legyen ez a liliomszörny éjszakája!