Címke: Jókai Mór

Az irónia mint a mítosztalan korok bűvszere

1.

 Mircea Eliade szerint a deszakralizált világ modern embere mindennapi cselekedeteiben őrzi a vallásos ember viselkedésének nyomait, még ha ezek a nyomok meg is vannak fosztva szakrális jellegüktől. A modern ember „lesüllyedt” rítusai közt említi a babonákat, tabukat, az idő olvasás által történő megszakítását, a hollywoodi filmek mitikus motívumait (beavatás, jó és rossz harca), a házavató bulikat, újévi mulatságokat, a születésnap és egyéb évfordulók megünneplését.

A „homo religiosus”, ha látszólag visszahúzódóan is, része a modern embernek.[1] A modern ember, „homo religiosus” voltából kifolyólag, kényszeresen megtöri az általa lineárisként elismert profán időt azzal, hogy cselekedeteiben ismétlődő struktúrákat mutat.[2] Az ismétlődés iskolapéldájának Eliade is az évfordulót tartja, ami mindig a kezdetekre irányítja a figyelmet. Ennek az az oka, hogy a modern ember idő- és ezzel összefüggésben térbeliségét jórészt a naprendszerünk érzékelése határozza meg.[3] Plessner az Érzékek antropológiájában arról beszél, hogy az emberi érzékek egysége az érzékelés mellett a tudomány, tudományos felfedezések által kitárult világgal szembeni szemellenzőként is funkcionál.[4]  A végtelenség érzékelhetetlensége és felfoghatatlansága miatt az ember idő- és térérzékelése a Földnek a Nap és a maga tengelye körüli körforgásának, valamint a Hold Föld körüli mozgásának tapasztalata szerint strukturálódik. Emellett az ember akár a mindennapi élet szintjén is örökösen megismétli ezt a középpontkijelölést (otthonhoz képest való tájékozódás, patriotizmus stb.). A naprendszeren (vagy a bolygón, a földrészen, az országon, a városon, az otthonon, a hálószobán vagy akár a bőr által lehatárolt testen) kívül eső terek a meg nem szentelt terek analógiájára, félelmet keltő ismeretlenként jelennek meg. Ez, talán nem is olyan távolról, kapcsolatban van a nyelv bizonytalanságával is.

Eliade így a nietzschei örök visszatérés gondolatához jut el.[5] Olvasatomban ez a körkörösségre épülő idő a mozdulatlan, egyidejűségben lévő szent idő és a profán, lineáris idő közti átmenetként gondolható el. Ennek a kettősségnek az antropológiai eredete az, hogy „az ember az a hely, ahol a természet és a szellem szembetalálja magát egymással.”[6] Tehát az embernek egyszerre sajátjai az ösztönösen ismétlődő, valamint az időben és térben reflektált cselekvések. Az Eliade által interpretált örök visszatérés elméletéhez hasonlóan, de annál szisztematikusabban dolgozza fel Koselleck az idő mibenlétét érintő problémát. Ő három fajta időrétegtípust különít el: 1. egyszeriségek rétege, linearitás; 2. körkörösen ismétlődő időrétegek, rekurzivitás, amit Koselleck a nyelv és a világban való eligazodás feltételének tart; 3. egyénen és generáción túlmutató időrétegek.[7] Az ember időtapasztalata ebből az első kettőt fedi le, valamint a nem-egyidejűség egyidejűsége tapasztalatán keresztül információkat tud szerezni azokról az időkről, amelyeket ő nem él meg.[8] A lineáris időnek tehát van „lefolyása”, viszont körkörösen elképzelhető mozgásával folyamatosan visszatér a látszólagos eredethez, ami persze a profán idő lineáris volta miatt már mégsem ugyanaz. Ez az eltávolodás teszi lehetővé a mítosz megszületését. Hiszen, ahogy Bíró Yvett is rámutat:

„A mitológiák, csakúgy, mint az értelmezésükre – vagy inkább kétségbevonásukra – szolgáló ellenmitológiák, az idő termékei. Talán éppen mert olyan nagy a becsvágyuk az egyetemesre, válik nyilvánvalóvá, mennyire az idő bélyegét viselik; érvényességük paradoxon módon, változásukkal, hangsúlyaik módosulásával is mérhető.”[9]

Bíró az idézett szövegben egy nézőpont-áthelyezést hajt végre; a mítosz homályos eredete helyett, a mítoszértelmezések felé irányítja a figyelmet, hiszen ezeknek az értelmezéseknek a dominanciája hitelesítheti a mítosz (elérhetetlen) eredetét. A mítosz recepciótörténetét vizsgáló Blumenberg szerint a rítus eredete törvényszerűen megelőzi magát a mítoszt,[10] amit mindig prosopopeia vagy katakrézis folyamatán keresztül antropomorf alakok töltenek ki.[11] Ezzel a metaforikus lépéssel a mítosz két kategóriája, a rettenet és a költészet közül[12] rögtön a költészet kerül „lépéselőnybe”, vagy domináns pozícióba, így előre, a mítosz struktúrájába kódolja a félelmet keltő eredet történetekké oldódását.[13] A mítosz recepciója, a struktúrafogalomhoz[14] hasonlóan metaforák (és metonímiák) története. Blumenbergnél a rítus, mint a mítosz recepciója kerül kiemelt helyre, sőt arra is rámutat, hogy maga a mítosztalanítás is újrametaforizálás által történik,[15] így mint mítosz újrateremtés értelmezhető. Ez a metaforikus recepció tulajdonképpen a produkcióval válik egyenértékűvé, a metaforát megalapozó hasonlóság mellett a különbség is beépül, ezáltal az „új kezdet” mindig eltakarja az azt „megelőző kezdetet”. Az imént körvonalazott tényállást írja le Derrida is az el-különböződés (différance) fogalmával. Értelmezésében rámutat, hogy a görög eredetű szó a latin nyelvben történt jelentésmegoszláson keresztül kettős jelentéssel épült be a francia nyelvbe. Egyik jelentése: nem identikus, más(nak lenni), felismerhető(nek lenni), stb., a másik pedig temporizáció, mint elhalasztani, halogatni, elodázni, ami egyszerre temporalizáció, időben-létre jövés és espacement, térben-elhelyezés.[16] Az el-különböződés fogalmát Derrida a nietzschei ugyanazzal azonosítja, ami a különböződés és az örök visszatérésben rejlő ismétlődés azonossága. Ebben a soha jelen nem lévő el-különböződésben, mint nyelv előtti kategóriában van kódolva a történelem dekonstrukciója.[17]

Mivel annak az eredete, amit ma művészetnek tartunk, szintén a rítusra vezethető vissza, ezért érdemes kitérni az irodalom egyidejűségének mibenlétére is. Gadamer a játék fogalmából kiindulva Eliadehoz hasonlóan a profán időn kívüli létként képzeli el az olvasást. Gadamer a művészettapasztalat antropológiai alapjának a játék és a szimbólum mellett az ünnepet tartja. Az ünnep idejét megállított időként képzeli el, amely nem esik szét pillanatokra, tehát nélkülözi a hétköznapi értelemben vett linearitást. A szerző hermeneutikai filozófiája szerint a mű létmódjának, hasonlóan az ünnep létmódjához, csak a visszatérésben van léte, ezért elmondhatjuk, hogy az eredet hiányában minden megismerés eredetiként hozza létre az egyidejűséget, bizonyos értelemben megszüntetve a közvetítést. A gadameri értelemben a szimbólum által jelenvalóvá tett műalkotásban való teljes feloldódás (magunkon-kívül-lét) jelenti a művészet megvalósulását, a heideggeri értelemben elgondolt jelenvaló-létét.[18]

Blumenberg szerint a hellének is csak a rítus idején, a dal által hitték a mítoszt, azaz, akkor énekelték, amikor már igazán nem hitték.[19] Így tulajdonképpen a mítosszal kezdődik az emberfeletti hatalmak elűzése.[20] Eliade szerint „a mítosz fő funkciója, hogy megadja minden rítus és minden lényeges emberi ténykedés (táplálkozás, szexualitás, munka, nevelés) példaadó modelljét. (…) A mitikus hőshöz nem kegyért és segítségért könyörgött, hanem azonosította magát vele (…) Az isteni példaképek e pontos ismétlésének kettős hatása van: az ember, amikor az isteneket utánozza, helyet biztosít magának a szentben, s ez által a valóságban, mivel a mítoszban csak a szent az igazán valóságos; másfelől, a példaszerű isteni tettek szakadatlan újramegjelenítésével megszentelik a világot. (…) Csak annyiban ismeri el magát valóságos embernek, amennyiben az isteneket és a mitikus ősöket utánozza” [21] Az iménti Eliade-kollázs utolsó mondata a mítosz talán elsődleges funkcióját, identitást nyújtó képességét írja le.