2.

 Szerb Antal a Gyulai Pál elindította értelmezői hagyománnyal szemben többnek tartotta Jókai regényeit szórakoztató olvasmánynál, ezért a szerző irodalomtörténeti elhelyezését még nem tartja megnyugtatóan megvalósultnak. Rámutat, hogy Jókai legendaképző erejének köszönhetően közvetítette a tizenkilencedik század nagy alakjait a későbbi korok számára. Nemzeti jelentősége mellett, kiemeli, hogy az író regényei az öröklét vonásait hordozzák magukban. Emellett a kritikailag megfoghatatlan mély jóságról és a „happy endekhez” (is) köthető optimizmusról is beszél, mint Jókai legfőbb erényeiről.[22] Victor Hugo és Sue féle francia romantikus regény mellett a keleti mesék hatását[23] is felfedezi Jókai regényeiben. Barta János Szerb Antalhoz hasonlóan egy nem realizmusként értelmezett mélységben látja Jókai erejét: „(De) ahol a teremtőerő megvalósult, (…) ott az alaknak mindig van valami archetípus jellege, akár egyetemesen emberi, akár csak speciálisan magyar mélységekből tör elő.”[24] Hozzáteszi, hogy ez nem gondolati, filozófiai, hanem érzelmi mélység. A szűk értelemben vett realizmussal szemben egyfajta „öntörvényű realitásként” írja le Jókai műveit, amelyeket az író a realitást megelőző, átszínező ősélményekre épít, tehát a mítoszra, vagy mítoszokra alapoz. Ennek az „ősélménynek” a kiinduló pontját a szereplőkbe épített affektív magban találja meg, ami a hősök elé kerülő vállalkozások közben bomlik ki. Barta szerint ezen affektív magok sokféleségének köszönhető Jókai regényeinek az „esztétikai tarkasága”. A Jókai-regényekben egyfajta „otthonosságot” lát, ami a szigorú értelemben vett realizmus hiánya mellett is, vagy talán épp ezért (!, Vö: Eliade) lehetőséget biztosít az olvasó számára, hogy magára tudjon vonatkoztatni, azaz el tudja magát helyezni a világban.[25] Olvasatomban Barta itt arra gondol, hogy a realizmus „átlagos” helyzetei, figurái sokkal kisebb azonosulási lehetőséget nyújtanak, mint az ettől az „átlagtól” eltérő, különböző különös szituációk és alakok. Nagy Miklós nem a nagyszerű múlt és a kisszerű jelen kontrasztját, hanem a buzdító példát látta a Kőszívű ember fiaiban.[26] Fontosnak tartja még azt is, hogy a regény nem a más népekkel szembeni gyűlöletre alapozva lelkesít, hanem a múlt eszményítésen keresztül.[27] Ahogy Hansági Ágnes írja, Jókai Mór kánonhoz tartozó művei a regény tömegmédiumán keresztül egyfajta modern nemzeti alapítótörténetként tették széles közönség számára átélhetővé a közösséghez tartozás érzését.[28] Hansági szempontunkból talán legfontosabb meglátása szerint Jókai a nemzeti szereotípiákat – Eötvöshöz hasonlóan – az irónia alakzatán keresztül jutatta el a tömegekhez.[29] Valószínűleg ez a komponens az, amivel elkerülhető a viszálykeltés a közösségi (és egyéni) identitás kialakítása során. Az iróniával oldható fel a nemzeti nézőpontok összeegyeztethetetlen jellege, mivel az irónia, szemben a metaforával, viszonyfogalom, hiszen egyszerre működteti a távolságtartást és azonosulást. A befogadásban ez egy reflektált azonosulás lehetőségét teremti meg. Érdekes módon Németh László a népszerűség-hajhászás mellett pont ezt kifogásolta Jókaiban. Talán a Jókai-féle ironikus nemzetsztereotípia mondatja Németh Lászlóval a Jókai-mitológiáról, hogy „(j)öttmagyar és híg-magyar összeforrhatnak benne. Mintha nem is a magyar föld, hanem gyönyörű léha párája: a Jókai lelke lett volna, aki az Új földesúrban még Haynaut is befogadta.”[30] Németh László tulajdonképpen a sikeres mítoszteremtés miatt, a mítosz valóságfogalmának blumenbergi értelmezésével marasztalta el Jókait, mindemellett persze elismerve elbeszélői kvalitását[31]:

„Amit ő az 1820 és 1850 közé eső időkkel csinált: a mi irodalmunkban egyetlen példája a mítoszteremtésnek. Ez a mítosz nem nagyon mély, s nem úgy gyermekes, hogy közben léha nem tudna lenni; de a valóságot annyira átdélibábosította, hogy magunk is ezen a délibábon át tudunk csak visszapillantani belé.”[32]

Talán a Németh László és Gyulai Pál fémjelezte értelmezői hagyományba sorolhatnánk Bényei Pétert is a néhány éve az Alföldben megjelent Kőszívű ember fiai-regényelemzése alapján.[33] Bényei tanulmányának célja nagyjából annyiban áll, hogy a kortárs elméletekre – többek között  White-ra, Assmannra – hivatkozva felfejtse a Jókai-féle szabadságharcsztori – ezt így persze nem mondja –  hazug voltát. A nem túl invenciózus tanulmány végén a Kőszívű ember fiai ellendarabjaként a Rab Rábyt jelöli meg, azt a regényt, amiben a szerző szerinte – idézem – „a nemzet pozitív teleológiáját és elbeszélhetőségét erőteljes iróniával kezeli”.[34] Bényei tanulmányánál egy évvel korábban jelent meg Eisemann Györgynek a Romantikus elbeszélés retorikai hatásfunkciói című tanulmánya, amelyben a Kőszívű ember fiain keresztül mutatja be az elbeszélés és a történet romantikus viszonyát, amelynek fő kérdése, hogy a történet hogyan feleltethető meg az elbeszélésnek, szemben a klasszikus elvvel, amelyben az volt a kérdés, hogy az elbeszélés hogyan igazítható a történethez.[35] Ezzel Eisemann egy a Bényei nézőpontjánál sokkal inkább használható megközelítési lehetőséget kínál fel. Eisemann kiindulópontja szerint a történet az elbeszélői módozatokban kódolt történetsémákkal mondható el, ennyiben pedig minden elbeszélés mitikus természetű.

Gyulai szerencsétlen kritikája után még évtizedekig az képezte a vita tárgyát, hogy Jókainak helye van-e az irodalmi kánonban, vagy pedig popularitása miatt nem tartozik legnagyobb irodalmáraink közé. A huszadik század második felében időközönként már megjelentek olyan tanulmányok, amelyek megnyugtatóan bizonyították Jókai jogos pozícióját az irodalmi kánonban.[36] A fenti szerzőkben közös, hogy egyetértenek Jókai mítoszteremtésének sikerültségében. Igaz, az idézetek egy része (inkább) a Szilasi László által a kritikai nyelvvel szembeállított és átkozott kultikus nyelvhasználathoz kötődik.[37] Mégis, talán ez az egybehangzó vélemény lehet annak az oka, hogy az elmarasztaló Gyulai-tanulmány generálta „populáris vagy elit”-probléma ellenére Jókai mindvégig meg tudta őrizni kanonikus pozícióját. Bár – jó érv, hogy – a nemzeti kánonok felbomlásával gyengült a kánon identitásképző szerepe, ennek ellenére a 2006-os őszi események során nem csak az egyik oldal nyelvi eszköztára mutatott intertextuális kapcsolatokat a Kőszívű ember fiaival, akár az ’56-os eseményeken keresztül. Mielőtt azonban elvesznénk a részletekben – mindenekelőtt a kánon és a mítosz közti különbségekben és/vagy hasonlóságokban – lépjünk közelebb egy lépéssel a dolgozat címében kijelölt témánkhoz, Jókai Mór Kőszívű ember fiai című regényéhez.