Tök megörültem, amikor megtudtam, hogy a Magvető egy háromkötetes sorozatban kiadja az amerikai minimalizmus egyik legjobb írójának, Raymond Carvernek a prózai életművét. Eddig csak egy válogatáskötet volt hozzáférhető Carvertől magyar nyelven, úgyhogy akár azt is lehetne mondani, hogy hiánypótló kiadványról van szó. Persze, ez a hiánypótlás kifejezés óvatosan kezelendő, amolyan irodalomkritikai túlzásként. Én nem ismerek senkit, akinek hiányzott volna egy Carver-összes magyarul, sőt, én magam is, amikor pár éve elolvastam a Carver-válogatást, és mást nem találtam tőle könyvtárban, simán belenyugodtam, hogy ez van, lehet mást is olvasni.

 

Carverrel általában a posztmodern irodalom ellenségei szoktak bezzegelni, hogy lám-lám, csak lehet a csehovi és hemingwayi értelemben „normális” prózát írni az ezredvégen is. Amire a pluralitást sokszor csak hirdető „textuális” iskolák azzal jöttek, hogy Carvernél nem sok irodalmiság van, meg úgy általában legyintettek a minimalizmusra, mert látszólag nem passzolt az ő irodalomról alkotott elképzeléseikhez. Abádi Nagy Zoltánnak ’94-ben jelent meg egy monográfiája a minimalizmusról (Az amerikai minimalista próza, Argumentum, 1994), amiben – annak ellenére, hogy benne is megvan a tüske a posztmodern irányába – elég jól letisztázza a minimalizmus irodalomtörténeti helyét. A minimalizmust a posztmodernre adott válaszként kezeli, ami amellett, hogy fenntartja a posztmodern filozófiák tapasztalatait, az absztrakttá váló én helyére rehabilitálja a “hús-vér” embert. Ehhez volt szükséges az elbeszélői szólamnak a realista elbeszélő-ideál felé történő eltolására.

 

Nekem az a véleményem, hogy a totálisan önreflexív posztmodern irodalom után már tényleg csak „visszalépésekre” van lehetőség, (feltéve persze, hogy ha az irodalmat meg akarjuk tartani jelenlegi mediális keretei között). Ennek bizonyítéka, hogy a posztmodern lassan olyan hosszúra nyúlik, mint anno olyan korstílusok, mint a barokk, vagy a romantika. Most már az olvasással, még ha úgymond posztmodern szövegről van is szó, mindig együtt fog járni egyfajta nosztalgia, hogy volt már ez. Az irodalomnak, arra, hogy az élet szerves része maradhasson, és ne csak valami régi fétistárgy, könnyen lehet, hogy vissza kell társadalmializálódnia, és arról kell beszélnie, amit az emberek nap mint nap tapasztalnak a saját bőrükön.

 

Carvernél Abádi Nagy épp ezt a tendenciát emelte ki, míg a posztmodern a szöveg irodalma volt, addig a minimalizmus az elhallgatásé. Hamingway jéghegy-elve szerint szuperül megérthető Carver is. Carver sohasem a megfoghatatlan történést próbálja megragadni, hanem annak a maradékát, a poszt-ját írja le, így az irodalmiságot pedig a szövegen kívülre, valami társadalmi közösbe helyezi át. No, nem azt mondom, hogy ezt a posztmodern nem vette észre, és az csak valami absztrakt lufi lenne, egyszerűen annyit állítok, hogy Carvernél ez vezérelvvé vált. Ezzel tudta elérni, hogy novellái ne forduljanak közhelybe, és ezzel vissza tudta csempészni az irodalomba, ha egyáltalán kiesett volna, a posztmodern iróniai által idézőjelbe tett katarzist.

 

A Kezdők Carver első, kb másfél évtizedig érlelt kötetének novelláit gyűjti össze, ennek a hosszas felkészülésnek köszönhetően Carvernek nincs is igazából olyan klasszikusan bénázós első kötete, mint amilyen mondjuk Adynak volt a Versek, vagy a Még egyszer. A két oldalas Csak enyém című darabot leszámítva valamennyi novella tökéletesen ki van mérve. Precízen kiszámított merényletek ezek az olvasó ellen, itt nincs distancia, meg ironikus billegtetés, ha olvasod, magával ránt. Általában azt szokták hangsúlyozni, hogy Carver szereplői általában a társadalom alsóbb régióiból kerülnek ki. Hát nem tudom, vagy kurva jó világ lehetett Carver idejében Amerikában, vagy – és szerintem inkább ez van – Carvernél a jómódúbb szereplők is olyan sebzettnek, világbavetettnek tűnnek, hogy hajlamosak vagyunk őket valahova a társadalom alsóbb régióiba utalni. Carver novellái nem egy-egy szociális réteg világát tárják fel, hanem úgy általánosságban korunk emberi kapcsolatait, azok kiüresedését. Végigolvasva a Kezdőket, úgy érzem, hogy valóban hiánypótlás ez a könyv, még akkor is, ha a pótlás előbb volt, mint a hiány.

 

Végezetül pedig egy irodalomtörténeti érdekességre világítanék rá. Carver olvasása közben nekem csomószor eszembe jutott Tar Sándor is, akinek hasonló problémák vannak az irodalomtörténeti elhelyezésében, mint a minimalizmus esetében is történt. Tar, hasonlóképpen, mint Carver már beérett szerzőként jelentette meg első kötetét, aminek nem igen volt párja a ’80-as évek magyar irodalmában. A ’90-es években több kísérlet is született Tar bekategorizálására, a móriczi realizmus felől közelítők mellett megjelentek azok is, akik Tar novelláinak posztmodern vonásait emelték ki, de szintézisig egyik fejtegetés se jutott el.

 

Amikor a kilencvenes évek közepén megjelent a Carver-válogatás, a kötet megjelenését tető alá hozó Géher István arról beszélt, hogy bárcsak volna egy Carverünk, aki a szétesettséget költészetté képes fegyelmezni. Vicces módon épp akkor, a Mi utcánk megjelenésének idején volt leginkább téma Tar, aki szerintem éppen az volt a magyar irodalomban, akit Géher hiányolt. Tar az Abádi Nagy által ’94-ben leírt minimalizmus-fogalomnak annyiban eleget tesz, hogy ő is egy realista eszköztárral épített fel a posztmodern idején, egy releváns, Eszterházy által is megsüvegelt prózapoétikát. Tény, Tar lényegesen kevésbé volt fegyelmezett, és kevésbé írt reduktívan, mint a minimalista írók, és talán éppen a nem túl népszerű utolsó kötetében, az Alkuban jutott legközelebb a minimalizmushoz. Mindezek ellenére talán megfontolandó lenne Abádi Nagy elmélete felől újragondolni Tart. Persze, szükség erre sincs, de lehet, hogy ennek a körnek a megfutását is éppen az eredménye legitimálná.

Raymond Carver: Kezdők
Magvető, 2010. 2990 Ft.