Címke: west balkan

Iszapkatasztrófa a West-Balkánon

 

A helyzetet röviden összefoglalva megállapíthatjuk: Nagy a szutyok! Oly mértékben hatalmas, hogy már mindent elönt az iszap. Egy újabb tulteherhelt tározó miatt három ember életét vesztette. Felül kell vizsgálnunk a tározókat! Jogszabályokkal kell elérnünk a tározók kapacitásának maximalizálását és ennek betartatását. A West-Balkán tározóban már hosszú idő óta – például a világűrből műholdak segítségével készített felvételek alapján – megfigyelhetőek voltak a túlterheltség következtében kialakuló problémák. Nem bírták a gátak. Most kegyeleti okokból megszűntetik a tározót, hogy valószínűleg egy másik helyen – ami nincsen ennyire szem előtt – egy újabbat létesítsenek. Egy gát állapotát, vagy az emberi felelősségvállalás és kötelességtudat (mint aminek kitűnő példáját nyújtja a Pelikán ügyirat), vagy pedig mindennek a megfelelő jogszabályok általi kikényszerítése garantálhatja. Az első problémánk tehát magával a masszával van. A napjainkban a világ bármely pontján teljesen természetesnek tekinthető, hogy mecsetekben, stadionokban és koncerteken emberek halálra tapossák egymást. S mindez így is van rendjén tömegtársadalmak tömegrendezvényein. Hasonló módon történik ez itt a West-Balkánon is, amikor emberek különböző közösségi oldalakon szerveznek meg tömegrendezvényeket, hogy ennek lebonyolítása után virtuálisan létrehozott profiljaikon keresztül megosszák egymással tömegesen szerzett tapasztalataikat. Közhely, hogy egy olyan tömegtársadalom részét képezzük, amely egyre inkább egy virtuális világba űzi, amit személyesként akar megélni. A kapitalizmus alapja a tömeges fogyasztás, amit a tömegek befolyásolására létrehozott médiumok közvetítenek, amelyek saját eredményességüket a különböző korcsoportokban megjelenő nézettségi mutatók segítségével mérik. A tömegszórakoztatás legkifizetődőbb módja minél több ember összezsúfolása a lehető legkisebb helyen. Ezt kívánja a tározók fenntartóinak üzleti érdeke. Amíg a társadalom termeli a masszaszerű tömegeket (és ez végig így volt a történelem során), addig azok a helyek is megmaradnak, amelyek időlegesen – saját hasznukat figyelembe véve – tároló funkciót töltenek be. Miután a masszát megszüntetni nem lehet ezért fontosabb a tározók kapacitását szabályozni. Az Országos Szutymológiai Tanács minden tározótulajdonos saját kezdeményezését örömmel fogadja, mert tudatában van annak, hogy nem minden tározóval akadnak hasonló problémák, de a későbbi tragédiák elkerülése miatt kénytelen a törvény ereje által fellépni. Mert voltak szabályok korábban is, amelyekre nagy ívben szart a West-Balkán tározó vezetősége, hiszen hogy képzelik már egyesek, hogy korlátozni akarják a szórakozni vágyó tömegek és az ő kiszolgálásukra létrejött intézmények jogait. Szervezzünk tömegdemonstrációt, hogy ne legyen hatalma bármely jöttmentnek megmondani, hány ember fér be egy szórakozóhelyre! Mert ugyebár, ha egy jogszabályt nem hitelesít egy tragédia, akkor az ellen rögtön tiltakozni kell. Ha a főváros polgármestere bezáratta volna a nevezett szórakozóhelyet, akkor most nem gyászra kürtölnék össze az embereket a közösségi oldalak, hanem tüntetésre! És lehetséges, hogy a mostani áldozatok is tiltakoztak volna… Mindenkinek jogában áll az, hogy egy tömeg részeként halálra tapossák! Mert jogunkban áll úgy szórakozni, ahogy nekünk (?) tetszik! Igenis jogunkban áll üvöltöző reklámokat hallgatni! Több reklámot nézni egy órában, mint filmet! Jogunkban áll ugyanazoknak az ostoba amerikai vígjátékoknak és akciófilmeknek a sokadik ismétlését bambulni! Gyermekünknek jogában áll olyan mesefilmet nézni, amit olyan reklámok szakítanak meg, amelyek vásárlásra ösztönzik! Jogunkban áll neves lantművészünk szerszámát családostul nézegetni ajánlóműsorokban! Jogunk van a tömegszórakoztatáshoz! A szabad tömegszórakoztatáshoz!  Hiszen a szórakoztató intézmények értünk vannak, és véletlenül sem gondolják úgy, hogy mi vagyunk értük. Miért kellene a minket szórakoztatóknak bármilyen feltételnek megfelelniük?  Talán mert három embert kidobott egy pánikba esett arctalan massza magából? Azért mert a halál arcot, nevet adott nekik, amely most felelőst keres? A tömegtájékoztatásban résztvevő médiumok néven nevezik őket, fényképeket közölnek, és szívszorító történeteket mesélnek róluk, miközben ezzel egyre csak növelik nézettségüket és olvasottságukat, hogy ennek következtében – és talán szándékolatlanul – újabb és újabb bevételre tegyenek szert. Néhány nappal később ugyanezzel a lendülettel felejtik majd el őket, mert a tömeget sokkal inkább érdeklik a szappanoperák és a valóságshowk sztárjai. Ilyen a médiumok természete. (Emlékszik valaki még a Sláger Rádióra? Vagy a Danubiusra? Hova lettek azok a médiamunkások, akik megmentésük érdekében tömegdemonstrációt szerveztek? Csak nem a helyükön indult csatornák munkatársaivá váltak, amelyek ellen korábban lázadtak?) A hirtelen gyászolók közösségévé széthullott pofátlan és arctalan massza eközben felelőst keres, akinek feláldozásával önmagát felmenthetné. Ha kellő cinikussággal kezelnék a szituációt, akkor azoknak a felelősségéről kellene beszélniük, akik nem hoztak időben megfelelő jogszabályokat az esetleges tragédiák elkerülésére. Ahol bűnösöket keresnek, ott előbb-utóbb találnak is, mert mindig akad egy-egy feláldozható balek, aki elvigye a balhét miközben a pillanatnyilag megzavarodott emberek visszatérhetnek a tömegtársadalom jótékony felelőtlenségébe. Amíg a West-Balkánon azt fogják gondolni, hogy inkább a médiumok képviselik az érdekeiket (ami így is lehetne) és nem a törvények (ami szintén nem biztos, hogy így van), addig az Országos Szutymológiai Tanácsnak nincs sok esélye a népszerűségre. Valójában azonban a törvények és a médiumok mögött ugyanúgy – gyakran saját önös érdekeiket néző – emberek állnak. Az emberek azonban nem olvassák el a törvények szövegét, hanem a médiumokból értesülnek róla, ami például a médiatörvény esetében – amelynek kísértete bejárta egész Európát – körülbelül annyit tesz, mintha egy reklamáló azt szeretné, hogy a gyanúba került multinacionális cég ügyfélszolgálatán világosítsák fel fogyasztói jogairól. Amíg ez így lesz: marad a szutyok. Viszont ha egy törvény képes lesz elérni, hogy egyetlen tározó se terhelődjön többé túl, akkor a jogszabály elérte célját: megakadályozott valamit, amit az alávetettek nem tudtak. Ne felejtsük el, ha az emberek kezdetektől fogva nem ölték, lopták, erőszakolták volna meg egymást, akkor nem is lett volna szükség törvényre. A bűnbakkeresés megkezdődött. A médiumok addig közvetítik a felelőskeresés folyamatát, ameddig ezt érdekük megkívánja. Most még közlik az áldozatok sírfelirattá vált neveit, amelyek azonban nem többek már, mint törlendő profilok egy közösségi oldal virtuális arcképcsarnokában.

Elcseszettek vagyunk

(A január 15-i diszkótragédia kapcsán.)

Fiatalok vagyunk. Vedelnünk kéne, mint a gödény! Elvileg rosszul kéne viselkednünk és halálra dugni egymást. Bulizásra lettünk teremtve! Erről van szó! Igen, néhányunk túladagolja magát, esetleg bekattan. Charles Darwin megmondta, nem készíthetsz omlettet anélkül, hogy feltörnél pár tojást. Erről szól ez az egész, a tojások feltöréséről!Tojások alatt azt értem, hogy beállni pár csúcsszuper anyagtól. Csak nézzetek magatokra! A szívem szakad. Kardigánt viseltek! Minden adott volt. Mi sokkal jobban elcsesztük, mint bármelyik korábbi generáció. Csodálatosak vagyunk! Elcseszettek vagyunk. Elcseszett vagyok, és elcseszett is maradok, a húszas éveim végéig, talán a harmincas éveim elejéig is. Előbb fogom megdugni a saját anyámat, mielőtt hagynám neki, vagy bárki másnak, hogy mindezt elvegye tőlem! – mondja az egyre népszerűbb Misfits című angol sorozat egyik szereplője, egy viccesen Jézusra rájátszó jelenetben, amit most nem is írok precízebben körül, akit érdekel, ITT megtekintheti.

A szombat éjjeli diszkótragédia után rengeteg látszólag különböző vélemény született az esettel kapcsolatban, volt azonban bennük egy, amúgy érthető, közös pont. Mindenki bűnöst akart, kezdve a kuruc.info mindenre ráhúzható cigányátok-elméletétől, egészen a cizelláltabb publicisztikákig, amelyek csak finoman sugallták a szervezők és/vagy azok felelősségét, akik a szervezők rendelkezésére bocsájtották a helyet. Persze, nem akarok én senkit felmenteni a felelősség alól, mindenki kapja meg a maga méltó büntetését, de ez a bűnbakkeresés szerintem egy sokkal mélyebb dolognak – ami a priori ahhoz, hogy problémának nevezzük – az elfedése.

A nyugati világban a második világháború után alakult ki a mai értelemben vett ifjúság, saját kultúrával, és főleg a felnőtt generációtól eltérő életszemlélettel. Előtte, „kicsit” leegyszerűsítve a fiatalok a szüleik zenéjét hallgatták, és tulajdonképpen látható törés nélkül, egyenes út vezetett a felnőtté válásig. Ez, a maga frusztrációival együtt persze, egy egységes társadalom volt, aminek végső soron a reprodukció, és – pfff, hogy is mondjam – a generációkon átívelő egzisztenciális előrelépés volt a célja. Az ifjúsági kultúrák, és az ún. szabadidő megjelenése azonban szétforgácsolta ezt a – most nevezzük így, hogy – családi teleológiát, amihez ezen esszén belül nyugodtan hozzágondolhatjuk a munka általi előrejutást is, mint a szabadidő és fiatalság oppozícióját. Ez a tendencia mára odáig fokozódott, hogy még az olyan álmocskos, és igazságos happy-endjeikkel bőven az Amerikai Álmon belül maradó filmek, mint mondjuk, az Amerikai Pite egyenesen azt hirdetik például, hogy az embernek öt jó év jut, ez esetben ez az egyetem, amikor élhet, szülők nélkül, gyerekek nélkül, egyszóval felelősség nélkül. Aztán ezek az emberek öt-tíz év után tapasztalataikkal visszatérnek a régi, kisbetűs, vagy annak tűnő – ne döntsük itt el – életbe, ami persze már sose működik úgy, mint szüleik esetében. Valószínűleg a tömeges válások is ennek a sokadik kiűzetésnek eredményei. Aztán csonka családok és ördögi körök, ahogy Morris mondaná tömören.

A dolog gyökere ott van, hogy ami ártatlan szabadidőnek, kikapcsolódásnak indult, az mára sokaknak az élet lényegévé vált. És ez a nézőpont radikálisan szemben áll a családi nézőponttal, ami számot vet múlttal és jövendővel. Mert, mondjuk ki, ha nem is mindenkinek, de sokak számára a szórakozás részét képezi a drogokkal, alkohollal vagy csak simán eszetlenséggel a halált közelebbről-távolabbról kísérteni. A szabadidő számukra nem pihenés, hanem egyfajta virtus, aminek nagyon könnyen meg lehet találni a romantikáját, szemben a mindennapi élet cammogó szürkeségével. Aki benne van, vagy volt ezekben a dolgokban, tudja, hogy a „csapjuk szét magunk” jelszó, amellett, hogy vastagon benne van a freud-i halálösztön és persze a halálesztétika, egyszerre azt is jelenti, hogy éljünk, éljük az igazi életet. És azzal, hogy az alkohol és mindenféle tudatmódosítók egy sokkal intenzívebb életélményt adnak, na, azzal legfeljebb azt lehet a másik oldalról szembeállítani, hogy nem az az élet.

Azok a bloggerek és véleménymondók, akik a bűnöst keresik, ezzel nem akarnak szembenézni, hogy – egy inkluzív MIvel élve, – elcseszettek vagyunk, esendőek, hogy hiába csukják le a szervezőket, hiába zárják be az összes diszkót, hiába cserélik le azokat, akik betartatják a törvényt, hiába írnak új törvényeket, sőt, hiába építenek egy szebb és jobb világot, minden unalmassá válik egy idő után és csak a menekülés marad a mindenkori ifjúságnak olyan szubkultúrákba, amik a családi nézőpont felől teljesen értelmetlennek tűnnek. A paradicsomba sosincs visszaút, de kifelé mindig.

Vigyázzunk egymásra.