(Művészet Auschwitz után)
Jean Baudrillard, posztmodern gondolkodó egy 1975-ben írt könnyed hangvételű, de súlyos témájú tanulmányában, aminek a Szimulákrum elsőbbsége címet adta, a platóni idea és látszat relációját fordítja meg, azt állítva, hogy nincsen se objektivitás, se igazság, de még csak referencia sem, pusztán képekkel találkozunk, amelyek mögött semmilyen biztosra vehető igazság nincs; mindössze a kép állít egy lehetőséget. Baudrillard rendre a hétköznapi életből vett, sokszor demagóg, és csak az amerikai társadalomra igaz példáit teszi általános érvényűvé. Ilyen például az az eset, amikor az orvostudomány csődjének nevezi azt a szituációt, amikor az orvos besorozásnál a külső tünetek alapján nem tudja objektíven megítélni, hogy a besorozás előtt álló embernek valóban van valami deficite vagy sem, így az egyértelműen szimulálókat is felmenti; azzal mentve a saját maga döntésképtelenségét, hogy aki ilyen színjátékra képes, az semmiképpen sem lehet alkalmas katonának. Baudrillard ebben a tanulmányában igazából nem jut túl azon, hogy Orwell 1984-ének ad egy erős posztstrukturalista/dekonstruktív olvasatot, kibontva egy olyan mára banálissá lett világképet, ami szerint egy utópisztikus-jellegű totális fikcióban élünk, és a Disneylandtől kezdve a politikai diskurzusig minden arról szól, hogy a hatalmon lévők eltitkolják a nagy semmit, a világ értelmetlenségét az emberek elől.
Baudrillard az értekezés egy másik, kicsit finomabban artikulált vonulatában a megfigyelői paradoxon gondolatát radikalizálja, mondván, amit megfigyelünk, értelmezünk, azt egyben fel is számoljuk, egyik példaként a valóság-show-k egyik ősképének számító műsort a Loud-családot említi. Ennek a tévéshow-nak az volt a célja, hogy „úgy figyeljék meg a család életét, mintha nem is figyelnék őket” – a hét hónapos kameratűz azonban így is betöltve rendeltetését, szétbomlasztotta a családot. Úgy tűnik nekem, hogy Baudrillard se tudott kikeveredni abból, amiről beszél, és mindent csak mestereinek, Derridának, Lacannak meg tudom is én kinek az elméleti szűrőjével képes látni a világot, és bármennyire tagadja a valóság létét, valójában szüksége van rá kiindulópontként, miként arra az implicit feltevésre is, hogy a valóság egybeesik az igazsággal és a jóval, amit aztán majd a gonosz értelem öntudatlanul szétzilálhat.
De nem így a Való Világ 4. sorozatának a készítői, akik totálisan szembementek a Loud-család művészet-filozófiájával. Már rég nem számít, hogy szimpatikus, esetleg az elavuló értelemben vett tehetséges emberek, tudomisén valóságos értékek legyenek a képernyőn, amire a magyar valóságshow-k korábbi szériáiban azért még figyelgettek. Eddig még, ugye, az volt az érdem, ha valaki végig önmagát adta, most a nemrég kiesett Szandikának egy érve van, ha betalálják éppen, méghozzá az, hogy ő legalább csinálta a showt. Emellett már igazából az se számít, hogy a verseny tisztaságának a látszatát fenntartsák, mindössze egy nyíltan vállalt cél van: a nézettség. Ennek az érdekében mozog az egész diskurzus, ami azt eredményezi, hogy a show korlátai, úgymond kirojtozódnak, és az is a részévé válik, hogy akkor most előre meg van írva a forgatókönyv, vagy sem, lényeg, hogy megmaradjon a folyamatos figyelem, és a Való Világ legyen a beszédtéma. Tőke és vágy – mint Baudrillard is idézi Lacant, aki úgy vélte, – vagy talán csak úgy volt hangzatos – hogy a tőke élvez minket. Szerintem a Való Világ producerei csak legyintenének erre, hogy óh, nem pontosan így van ám ez. Ők épp azt keresik, amivel a lehető legtöbb magyar embert le lehet ültetni a tévé elé, és nem elbutítani, hiszen gyakorlatilag nyíltan vállalják, hogy egy tök jól kitalált show az egész – a néző kezébe nyomva magát a reflexiót is. A villában azt a világot akarják megteremteni, ami leginkább egybe esik a nézők vágyaival, azt a szégyellni való örömöt, amit ennek a sivár valóság a megfigyelése okoz. És most úgy tűnik, hogy sikerült egy végletekig üres társaságot összehozniuk, amit még a kamera se tud fikcióvá silányítani. A Való Világ az eddig takargatott semmit, a szellemi halálösztönt mutatja fel valóságként, referenciaként, végső objektivitásként.