„Az ember a lét pásztora.”
Ahhoz, hogy a gyöngyöspatai eseményekről Musil Tulajdonságok nélküli embere, és az esszé mint életforma gondolata jusson eszembe valószínűleg az is kellett, hogy az elmúlt hetekben olvassam a regényt. De lévén, hogy végső soron a gondolkodásunknak nem vagyunk urai, inkább csak terelgetni tudjuk a gondolatainkat, most – miként mindig – be kell érnünk ilyen esetlen kiindulóponttal.
Még egy éppen a cigány-kérdésről szóló Újnautilus-esten merült fel az a gondolat, miszerint a cigányság beilleszkedését az nehezíti meg leginkább, hogy a magyar cigányok a magyar állammal szemben nem individuumként, vagy legalábbis nem abban az értelemben individuumként, ahogy a sima magyarok gondolkoznak magukról, hanem inkább csoportként határozzák meg magukat, és inkább a maguk archaikus természetű hierarchiáját tekintik érvényesnek, mint az ország alkotmányát, és az arra épülő jogrendszert. Amikor a gyöngyöspataihoz hasonló helyzet áll elő, akkor vajmi keveset érnek mind az integrációra, mind a cigányok autonómiájának fenntartására vonatkozó hosszú távú elképzelések, és már nem lehetséges több éves programokban gondolkodni. Természetesen mindez ugyanúgy vonatkozik a magyar magyar kisebbségre is, akik szintén az alkotmányos kereteken felül, kívülről határozzák meg magukat.
Musil, hasonlóan ahhoz, mint amit Husserl mondott az Európai tudományok válságában, arról ír, hogy a tudományok és szakterületek felaprózódása oda vezetett, hogy megszakadt a rész kapcsolata az egésszel, azaz tulajdonképpen eltűnt az egész, vagy pontosabban annak illuziója. Musil tulajdonképpen az esszészerű gondolkozásban látja az európai gondolkodás egyetlen lehetséges folytatását. Nála az esszé valahol a tudományok egzaktsága és a művészetek szubjektív invenciószerűsége egyensúlyozik, amivel úgy tud feltűnni, mint a részek közti lehetséges kapocs. Ez az esszészerű gondolkozás-mód különösen fontos lehetne Magyarországon, hiszen a – bizonyos szempontból teljesen érthető – nyugat után rohanás oda vezetett, hogy csak elidegenedett tudásanyagon munkálkodunk, amit még akár el is ismerhetnek nyugaton, mint felzárkózás, sőt eredményei is lehetnek, de a – magyar – valóságtól tök távol állnak. Elég itt arra gondolni, hogy a derridai dekonstrukció- és elkülönböződés-fogalmak például mennyire a francia nyelvbe (és persze filozófiai hagyományba) ágyazódik bele.
Hogy ne a szomszédba menjek példáért: itt vagyok én. Lassan befejezem magyar-szakot, tanultam egy csomó mindent, be tudom bizonyítani, hogy József Attila, Szabó Lőrinc, Márai vagy Eszterházy jók, de csak középiskolás naivitással tudom elmondani, hogy mégis miért tartom ezeknél többre Adyt. Tanultam csomót a posztkolonializmusról is, hogy miben másabb a kelet nyugatnál, hogy miben másabbak az ottani emberek, tudok úgy gondolkozni a cigányokról, mintha ők lennének a kelet, mi meg a nyugat. Közben itt élünk egymás mellett – térben legalábbis.
És mégis mit ér ez? Persze, ebben a gondolkodási rendszerben simán le tudom írni, miféle ellentétek játéka van Gyöngyöspatán, tudnám azt is, hogy a cigányság integrálása egy végső soron gyarmatosító megoldás lenne. De pusztán, bölcsészként, ha megkérdeznének, nem mernék semmilyen javaslatot tenni. Még csak egy millió forintot se mernék átutalni. Musilt olvasva és a híreket figyelgetve arra – a már hallott tételre – kellett gondoljak, hogy végső soron a magyar tehetetlenség – ha van ilyen, ha nincs – arra vezethető vissza, hogy nincs magyar filozófia (vagy metafizika – nem tudom). És most még csak nem is arra gondolok, hogy milyen kevés esszéistánk van, hogy ezek nagy része meglehetősen mellőzött is, nem is arra, hogy nincsenek világhírű filozófusaink, hanem arra, hogy nincs senki, aki vállalva a lehetetlent, és leszálljon a maga magas lováról. Hogy egy nyugati képzettségű kulturális antropológus, neadjisten egy filozófus beleártsa magát mindenféle gazdasági mutatóba, hogy a jog textológiája mögött meglássa a joggyakorlatot is, hogy ki merje próbálni az élet nagyszerű összefüggéseiben magát – vagy csak nyitná ki az ablakot. Mert, hogy egy saját metaforát is mondjak végre, az esszé: ablak. Kilátás, betekintés lehet egy olyan területre, amelyben nem állunk benne. Az egész elvesztésébe való beletörődés, nem lehet egyszerre a részek közti kapcsolatról való lemondás – azaz, persze, lehet, de akkor ne lepődjünk meg Gyöngyöspatán.