Egy önéletrajzi ihletettségű könyv alapvetően kétféleképpen lehet jó. Az egyik változat az, amikor olyan izgalmas a mese, hogy még épp elhisszük a szerzőjének, hogy ez így, bizony, megtörtént. Jó példa erre a legendás Motörhead-frontember, Lemmy Kilmister némi külső segítséggel rekonstruált emlékirata, a már a címében is magával ragadó Fehércsíkláz. A második változat pedig az, amikor egy akár egész unalmas életrajzi anyagot úgy dolgoz fel, hogy az épp a stiláris megformáltsága miatt válik izgalmassá – ez volna, ugye, az irodalmi faktor. Persze ez azért nem teljesen így van, csak az emberi ész szereti szeletekre osztani a nagy egészet; mert hányszor ujjongott ki belőlem a lelkem a Fehércsíklázt olvasván, hogy így élni, mit élni, ÉLNI: MŰVÉSZET, vagy hányszor suttogta az Eltűnt idő rezignált soraihoz bújva, hogy igen is: szép az élet! De tovább megyek, az is csodálatos lehet, amikor egy szerencsétlen flótás bájos bénázásokkal, barátságos kokikat érdemlő túlzásokkal meséli el a történetét, vagy amikor valaki ujjongva mesél olyan dolgokról, amikről mi sehogy sem értjük, hogy miért fontosak, de csodálkozó tekintetünk érdeklődve fordítjuk ezek a rejtélyek felé. Az viszont menthetetlen, amikor valakinek nincs története és azt el sem tudja mesélni, csak az állásokra pályázva megírt CV-k szögletességével listázza a száraz tényeket.

„Gyönyörű hölgyek vártak a sorukra, miközben olyan lovagok váltották egymást, mint Ondine, Donald Lyons, Raushenberg, Daly, Billy Name, Lichtenstein, Gerald Malanga és John Chamberlain. A legutóbbi időkben olyan méltóságok foglaltak helyet a kerekasztal körül, mint Bob Dylan, Bob Neuwirth, Nico, Tim Buckley, Janis Joplin, Viva és a Velvet Underground.” (149.) – Talán ez az önkényesen kiemelt mondat az, ami felől elindulva legjobban elmesélhető, hogy miért nem jó könyv Patti Smith Kölykökje. Az eredetileg 2010-ben megjelent regény felütése a poéta-énekeső testi-lelki társának, a szintén művésszé lett Robert Mapplethorpe-nak az 1989-es halálhírével indul. A szerző ekkor érezte úgy, hogy rá maradt az a feladat, hogy a történetüket elmesélje. A Kölykök kettejük fiatalkorát, szárnypróbálgatásaikat és művészi indulásukat idézi fel.

Van tehát két izgalmasan egymásba fonódó sors, a pezsgő hatvanas és kora-hetvenes évek New Yorkjának művészvilága, a Chelsea Hotel bohém kavalkádjától a belsőbb körök szalonjaiig – a regény ehhez képest azonban fájdalmasan unalmas és semmilyen lett. Nem tudom, mennyire a magyar fordító bűne, de a nyelvezete nagyjából a középkategóriás lányregények regiszterén mozog, a feleslegesen puffogtatott, lufiszerű jelzőkkel, nyegle mondatokkal, elhasznált frázisokkal. A felvillantott, „elveszettek voltunk, mint Pán Péter” szintű irodalmi és egyéb művészeti/művészettörténeti párhuzamok funkciótlan, odaaggatott tetszelgések – oktondi bizonyítékai a szerző bizonyára nagy olvasottságának. Ezek rendre megállnak az „olyan, mint”-nél, és a szerző nem képes, vagy csak nem akarja játékba hozni őket, azazhogy bármi jelentéstöbbletet nyerni belőlük.

A regény felétől tucatjával jönnek az ismertebbnél ismertebb legendás alakok, de rólunk se tudunk meg semmi újat: Joplin beceneve például Pearl volt, nahát! Ezeket a részeket olvasva az volt a benyomásom, mintha egy feleslegesen elnyújtott szócikket olvasnék, valami, a történésektől jó távolról megírt rock-lexikonban. Egy helyütt írja is Smith, hogy fel se fogta, hogy mi történt ekkor körülötte, annyira el volt foglalva a saját dolgaival; hogy a kiskora óta meglévő költői ambícióit a dalszerzés irányába fordítsa.

Az a probléma, hogy hiába a mankóként használt képek és versek a szövegben és függelékként a regény végén, a szerző nem képes megragadni a művésszé válás csodáját se a maga, se Mapplethorpe példája kapcsán, csak két konok fiatalt látunk, akik makacsul ragaszkodnak ahhoz, hogy belőlük bizony művész lesz. Mindezzel a Kölykök tökéletes antipéldája lesz, nem csak az önéletrajzi, memoár irodalomnak, hanem magának az írásnak is. Nem látja se a történetet a tényektől, se az egyes alakokban vagy helyzetekben rejlő mítoszt, és úgy a dolgok lényegét se. És még rossznak se elég rossz.

Patti Smith, Kölykök, Magvető, Budapest, 2012, ford.: Illés Róbert.