A könyv, amelyet a Times az ezredforduló utáni évtized legjobb regényének választott, egy posztapokaliptikus térben játszódik. Sehol sem derül ki a szövegből, hogy mi történhetett, mindenesetre minimum egy atomfegyverekkel megvívott világháború, mert az eseményt jóformán senki sem élte túl. Két ember, egy apa és a fia vándorolnak a hamu borította, napfényt nem ismerő, sötétségbe burkolózó tájon “dél felé”, a “tenger felé”, abban a reményben, hogy… Hogy… Milyen reményben is? Hogy túlélik.
Az apát és a fiút két alapvető veszély fenyegeti: az egyik az éhhalál (hiszen minden civilizáció odalett, és élelmet a rommá aszalódott, hamulepte házakban és vidékeken csak véletlenül találni); a másik a gonoszok. A gonoszok (ez a szövegből csak sejtetésekkel derül ki) fölkutatják a még életben maradt embereket, beterelik őket egy raktárba, majd megsütik és elfogyasztják őket.
Ilyen körülmények között próbál apa és fiú túlélni, menekülni, ember maradni.
Mi hát ilyenkor az ember választása?
Választhatja azt, hogy öngyilkos lesz. Ezt a döntést hozza meg a fiú anyja, a férfi felesége. A döntés érthető, mégis érezzük olvasóként, hogy zsigerileg önző. Az anya talán tudna még lelket önteni a két életben maradóba, talán meg tudná könnyíteni az életüket pusztán a jelenlétével. De az anya nem hisz. Nem hisz, és elátkozza Istent és az életet.
Jellemző magatartás ez ma, talán a legjellemzőbb. Ítélkezni fölötte nem lehet, hiszen a hit képessége adomány. Az anya nem tehet róla, hogy adott helyzetben már csak a teljes megsemmisülésben bízik. Sokan tennének így az ő helyében. Én is így tennék? Az olvasó önkéntelenül fölveti ezt a kérdést, és nem biztos, hogy meg tudja válaszolni.
Egy másik lehetséges magatartás a gonoszoké. Bennük dolgozik a túlélés hite. Talán még a remény is, hogy egyszer véget ér a rémálom. De belőlük hiányzik a szeretet képessége. Megölni és megenni a másikat, hogy én túléljek: ilyesmit nem szabad tenni.
Vagy (és itt egy fontos közbevetés jön): nem kultúrafüggő ez?
A kannibalizmus szokása bizonyos bennszülött társadalmakban nem gonoszságból fakad, hanem a túlélés ösztönéből. Látszólag egy posztapokaliptikus világban ugyanez az erkölcs tér vissza. De ez csak látszólagos azonosság. Visszatérni egy alacsonyabb kultúrszintre nem azonos azzal, hogy valaki abba a kultúrszintbe születik bele. Egy bennszülött kannibál ehet emberhúst anélkül, hogy erkölcstelen volna. Egy civilizált nyugati ember ilyet soha nem tehet.
Hacsak nem gonosz. Ha nem érdekli az erkölcs. Ez is választás kérdése.
És van egy harmadik választás is: megpróbálni ember maradni. Ezt választja apa és fiú. És amikor ennek indokait próbálják megtalálni, a fiú azt mondja, hogy “mert mi vagyunk a jók”, no meg:

És mi visszük a tüzet.

Ezt a mondatot nyilvánvalóan az apjától hallhatta. A bája is ebből fakad. Talán lehet szó szerint is érteni, de a mondat mélyebb jelentése nyilvánvalóan metaforikus. Hogyan jutna eszébe egy tízéves (?) fiúnak egy ilyen metafora? Nem eszébe jut, hanem visszamondja. Hogy érti-e egészen, azt nem tudjuk, illetve mi magunk sem tudjuk pontosan, hogy a mondat mit jelent. Szóval valószínűleg éppen csak annyira, mint a fiú.
Mit jelent a mondat?
Nagyjából valami olyasmit, mint Krisztusé: ti vagytok a föld sója; ha a só megízetlenül, ki ízesíti meg?
A világnak és az emberségnek végleg vége, ha mindenki csak úgy fog gondolkodni, mint a feleség, vagy mint a gonoszok. Kell hogy legyenek olyanok, akik viszik magukkal az emberség tüzét.
jó ember nem adhatja föl, mert a jó ember hisz.
Hogy miben? Az életüket sem jövő, sem egyéb jóság nem kecsegteti. Egy-két hónappal talán még ki tudják tolni haláluk idejét. Útjuk lényegében értelmetlen, és teljesen reménytelen.
De a választás nem is arról szól, hogy kinek lesz jobb. A választás arról szól, hogy ki lesz jobb. És ezt a döntést az ember nem csak határhelyzetekben hozhatja meg.

Cormac McCarthy regénye elemi erejű kiállás az ember döntési szabadsága mellett. Azt üzeni, hogy még a legképtelenebb borzalmak közepette is rajtunk múlik, kik legyünk.