Egy esős vasárnapi délelőtt kék dzsekis, maszkos férfi csengetett be dr. Indig Igor kapuján.

– Ki az? – sietett a videó-kaputelefonhoz az egyetemi oktató, aki éppen újságot olvasott, és ilyenkor nagyon nem szerette, ha zavarják.

– Az édesapád.

– Kicsoda? – állt meg benne egy pillanatra a lélegzet. –Volna szíves hangosabban beszélni?

– Az édesapád – ismételte meg rekedten a szájmaszkos, kötött sapkás látogató.

– Na, ne mondja! Levenné a maszkot, lássam kivel beszélek.

– Tessék!

Indig Igor feszülten fürkészett a torzonborz, beesett arcú emberre.

– Nem ismerem magát. Volt szerencsém

– Hahó, kész az ebéd! – libbent a szalonba Indig Igorné. – Ejnye, de sápadt vagy. Kivel beszéltél?

– Az apámmal – adta a közömböst az őszülő halántékú, enyhén pocakos történelemtanár. – Legalábbis ezt állítja.

– Viktorral, azzal, aki nyolcvannyolcban disszidált? – kapta fel a fejét a felesége.

A tanár vállat vont.

– Elég topis az öreged – pislantott a monitorba az asszony is. – Biztos, hogy ő az? Eddig azt hittem, meghalt az édesapád.

– Akár ő, akár nem, irreleváns, küldd  a fenébe, és menjünk ebédelni.

– Ejnye, de goromba lettél egyszerre! Igazán ezt akarod?

– Te mit gondolsz?

– Halló, maga ott a kapuban, megkérhetném, hogy távozzék?

– Ez Indig Igor úr lakása? Szeretnék vele beszélni.

– Szeretne veled beszélni – érzékenyült el a remegő hangra Indig Igorné.

– Én viszont nem. Világos? – keményedett meg a tanár arca hirtelen.

– Hát, szerintem, bocsáss meg, de nem kellene mégis tisztázni, mit akar? – ellenkezett óvatosan Indig asszony, nehogy felingerelje impulzív természetű férjurát. – Amiért nem a faterod, attól még meghallgathatod, nem? Hátha… hátha segítségre van szüksége, ha viszont mégis a faterod…

– Itt van a nagypapa? – hallotta meg az utolsó mondatot Indigék nyúlánk, tíz év körüli kisfia, aki éppen ekkor toppant a szobába.

– Hogy a csudába lehet itt – tiltakozott bosszúsan a családfő –, amikor, ezerszer elmondtam, hogy meghalt, te észkombájn?

– De Igikém, hogy állíthatsz olyasmit, amiről magad sem vagy meggyőződve?

– Már megint kekeckedsz? Egyáltalán tudok én veled olyat közölni, amit te kommentálás nélkül elfogadsz?

– Bocs, ez csak egy szerény megjegyzés volt. Vagy boldogabb lennél, ha mindenre bólintok? – perlekedett a két szülő.

– Khm! – köhintett az ajtóban váratlanul valaki.

A szülők meghökkenve bámultak a szakállas, kék dzsekis öregre. Mellette Ernő fiuk bazsalygott. Hát ezek meg hogy jöttek be úgy, hogy észre sem vették őket?

– Behoztam a nagypapát az esőből.

– Maga még mindig itt van? – reccsentett az öregre Indig úr. – Ernuska, miért hoztad ide nekem ezt a csavargót?

– De hiszen ő a nagypapám.

– Ezt maga mesélte be neki?

Az öregember válasz helyett el kezdett könnyezni, és csak sírt, szipogott némán, szomorúan.

– Apuka, miért sír a nagypapa? Megbántotta valaki?

– Még hogy nagypapa! Na, elég, elég, ne komédiázzon itt nekünk, mert ez nálam nem jön be.

– Elnézést! – vette le szájmaszkját a túlvilágról érkezett (nagy)papa, és megtörölte szemeit.

– Teszi gyorsan vissza azt a nyavalyás szájmaszkot! Még csak az hiányzik, hogy megfertőzzön bennünket. Köszönöm, és most volna szíves elhagyni a házamat?

– Nem hallgatnál meg előbb? Csak tíz percet kérek, vagy még annyit sem, aztán ha akkor is ragaszkodsz hozzá, ígérem, örökre eltűnök az életedből.

– Távozzék!

– Apuka, miért küldöd el a nagypapát?

– Dehogyis küldi – csitítgatta fiát Igorné. – A te apád megértő, jó ember, aki mindenkin, még egy kivert kutyán is segít, ha rászorul. Igaz, kedvesem?

A férfi tekintete tétován rebbent az asszonyról a fiára, róla pedig az öregemberre, akiben lassan felismerte harminckét éve dobbantott édesapját. Ami azt illeti,  jócskán megvénült a gazember. Teljesen megőszült, meggörnyedt, arcán a ráncok akár a fák évgyűrűi sorakoznak, egyedül a két kiálló szemfoga nem változott.

– Gyere, nagypapa, ülj ide a radiátorhoz! – fogta kézen Ernő a vacogó öreget.

– Szegény ember, teljesen átázott – sajnálta meg Indig asszony. – Nem éhes? Várjon, hozok magának egy kis élelmet, nem, jobbat ajánlok: meghívjuk ebédre.

– Éljen, velünk ebédel a nagypapa!

– Én veletek? Isten áldja meg a jóságát! – hajolt meg az öreg hálásan – Bár nem tudom, mit szól hozzá a professzor úr.

A történelemtanár zavartan gyújtott cigarettára. Már most mit tegyen? Ha kidobja az apját, mindenért bosszút állhat, mindenért, de ezzel nemcsak Ernuskát sebzi meg, hanem még le is járatja magát előtte, más szóval az apja után elveszíti a fiát is. Idegesen túrt gyérülő hajába. Dilemmatikus helyzet, melyik megoldást válassza? Hagyja a feleségét jótékonykodni? Mi lesz akkor a bosszúval, mely apja felbukkanásával újult erővel lángolt fel a szívében? Nem, ezt az alkalmat semmiképp sem hagyhatja ki.

– Jöjjön, kedves papa! – törte meg a csendet az asszony, miután a férje se bűt, se bát nem mondott. – Igornak semmi kifogása, sőt, megtiszteltetésnek veszi, hogy a papával ebédelhet.

– Egy pillanat! – vett elő a szekrényből egy infrahőmérőt meg egy kézi fecskendőt Indig úr. – Na lássuk! 36,8°C. Normális. Nyújtsd előre a kezedet! – fertőtlenítette az öreg eres kézfejét. – Így, ez is rendben van.

– Mi az ebéd, anyuci? – kérdezte Ernőke.

– Majd meglátod – sietett előre a ház asszonya, és két perccel utóbb már hozta is a forró, gőzölgő húslevest. – Parancsoljatok! Papa, miért oda ült? Üljön csak ide a főhelyre! Igorkám, átadnád helyedet a papának?

 Indig úr vasvillaszemeket vetett a nejére.

– Jó étvágyat! – mondta az asszony.

– Köszönjük – rebegte az öregember.

Egy darabig szótlanul kanalazgatták a levest, majd Indig úr váratlanul felpattant az asztaltól.

– Szent isten, mi a baj? – riadt meg az asszony, és még jobban megdöbbent, amikor férje tekintetét követve észrevette, hogy az öreg orrváladéka a tányérba folydogál.

– Anyu, nem vagy jól? – meredt Ernő az anyjára, aki kezét szája elé kapva büfögött.

– Semmi vész, csak egy kicsit félrenyelt! – legyintett maliciózusan a ház ura.

Indig Igorné kisietett a szobából. Csend. A kék dzsekis vendég rosszat sejtve kapott az orrához, és mindent megértett.

– Hát akkor én megyek. Bocsánat a zavarásért! – kászálódott fel vérvörös arccal. – Örülök, hogy láthattalak. Valamelyik nap azért még fölkereslek, hiszen alig váltottunk pár szót egymással. Föltéve, hogy beengedsz – tette hozzá reményvesztetten.

– Ne menj még, nagypapa! Én is akarok veled beszélni – kérlelte a fiúcska. – Apuci, szólj már neki, hogy maradjon!

– Maradj még! – engedett a kérésnek rövid vonakodás után a családfő. – Meg vagy elégedve?

– Meg.

– Akkor engedd meg, hogy előbb mi beszélgessünk egymással! Mégpedig négyszemközt, ha nem haragszol. Mit akarsz tőlem? – mordult apjára, amint egyedül maradtak. – Elfelejtetted, milyen szavakkal váltunk el, amikor hazádat, családodat otthagyva átsprintentél a határon? Idézem: jól vésd az agyadba, ha most elmész, nem tekintelek többé apámnak, és semmi közünk egymáshoz.

– Nem felejtettem el, de azt hittem, pontosabban reméltem, hogy felnőve toleránsabb leszel, meg bölcsebb is, és azóta te is rájöttél, mennyire fájt magatokra hagynom bennetek.

– Mégis magunkra hagytál, csak azért, mert néhányszor megnyirbálták az önérzeted, jogaid, nem szólva a pénzről, pozícióról, mert azért gondolom, az is benne volt a pakliban. Nagy dolog, hiszen az ország  többségével ezt tették, mégsem vette azonnal nyakába a világot, hanem befogta a száját, mert ennek a többségnek mind volt egy gyermeke, apja, anyja, akiket az ő gondjaira bízott a jóisten – robbant ki a tanárból, mintha az egész, hosszú évek keserűségét, fájdalmát egyszerre akarná apjára önteni.

Az öreg alig hitt a fülének. Természetesen nem várta el a fiától, hogy hősként, még kevésbé szánandó kéregetőnként üdvözölje, de ez a megvetés, gyűlölet egy kicsit sok, ennyire azért nem számított.

– Lett volna ugyan még egy megoldás, ám ehhez kissé több vér kellett volna legyen a p… Eh, hagyjuk, nem érdemes ragozni.

– Milyen megoldás?

– Ha szembeszállsz a komcsikkal, ha már annyira buzgott benned a forradalmár – nézett szembe apjával az egyetemi oktató. – Akkor még büszke is lettem volna rád. Papolni könnyű, éljenezni, tapsolni sem sokkal nehezebb, de harcolni… Na, az már veszélyes, így hát szégyen a futás, de hasznos, gyorsan felhúztad a nyúlcipőt.

Idősebb Indig elhalványulva kapott a szívéhez. Fia szeme megvillant, de nem mozdult. Hagyta, hadd markolássza a mellét és szenvedjen.

– Köszönöm, ne fáradj! Nagyon kedves vagy, de kibírom.

– Ki bizony, mi több, még ironizál is a nyomorult. Csavarjunk csak rajta még egyet! – pukkadozott a méregtől. – Mellesleg megérte? – nézett végig rajta gúnyosan. – Megkaptad, amiért itthon hasztalan pedáloztál?

– Pedáloztam?

– Küzdöttél, ha így jobban tetszik.

Tényleg érdekel?

– Valójában nem.

– Akkor miért kérdezted?

– Látni akartam, milyen arcot vágsz a kérdésre.

– Milyent vágtam?

– Mint aki savanyú almába harapott. Az viszont határozottan érdekel, miért csak most, negyvenegy év után, még kimondani is elképesztő, jutottunk eszedbe. Egyáltalán mit kívánsz ezek után tőlem meg a fiamtól?

– Látni akartalak mielőtt meghalok.

– Olyan beteg vagy? A szíved?

– Még elég jól ketyeg.

– Azért markolásztad az előbb annyira?

– Átmenetileg. Adott esetben bárkivel előfordulhat, de már jól vagyok.

– Covid–19?

– Cold (hideg).

– Nocsak, megtanultál angolul?

– Szükségből, de ha két nyelvem is van, a szívem csak egy és oszthatatlan.

– Szép szavak. Szóval semmi különösebb bajod sincs.

– Nincs.

– Akkor honnan veszed, hogy nemsokára meghalsz?

– Érzem.

– Értem, tehát hazajöttél meghalni.

– Igen. Csupán arra kérlek, hogy…

– Aha, most bújik ki a szög a zsákból.

– Nothing (Semmi.), meggondoltam magamat.

– Nagyszerű! Jöttél, láttál, elmehetsz – könnyebbült meg Indig úr, és nem faggatta tovább.

Menjen csak, tűnjön el minél hamarabb, még ha ezzel a bosszúja is füstbe megy. Pedig igazán nem ártana megleckéztetni egyszer az öregét. Az ám, de hogyan? Régebben még akadt ötlete, és türelmetlenül leste, mikor toppan haza tékozló fatere. Hát nem toppant, ezért megpróbálta elfelejteni az egészet. Jól teszed, bocsáss meg neki, dicsérte meg az édesanyja. Ember ő is, és mint ilyen vétkezhet. Igazából nem is azért, mert elhagyott, hanem, amiért megfeledkezett mirólunk, és megegyezésünk értelmében a mai napig sem vett magához.

– Köszönöm, hogy beengedtél. Üdvözlöm az unokám. Megölelhetlek utoljára?

– Eszedbe ne jusson, tartsd a távolságot, nehogy minket is infektálj!

– De hát én nem vagyok fertőzött.

– Talán nem, talán igen. Ezzel a Covid–19-cel senki sem mehet biztosra. De hogy lásd, kivel van dolgod, megengedem, hogy végigedd…

– Az utolsó ebédem?

– Fel a fejjel, öregúr! Fertőzés ide-oda, ahogy ismerlek, te még a járvány harmadik hullámát is túléled – tartóztatta az ősz szakállú és hajú aggastyánt, hátha evés közben kiókumlál valamit, amivel mégiscsak elégtételt vehet a sérelmén.

– Harmadik hullám is lesz? Istenem, mikor lesz már vége ennek, mikor lesz? Sorry (bocsánat), költői kérdés volt.

– Éhes vagy?

– Mint a farkas.

– Ez a beszéd! Akkor ülj vissza az asztalhoz, mindjárt szervírozom a második fogást is, mert a feleségem … Hogy is magyarázzam?

– Nem kell magyarázni, mindent megértettem.

– Iskender kebab, vadgombás polenta, Gundel-palacsinta, brazil kávé – rakta tele csakhamar az asztalt mindenféle finomsággal. – A feleségem személyesen kotyvasztotta, él-hal a speciális fogásokért. Remélem, ízleni fog. Előtte azonban igyunk egyet! – töltött tele két poharat Fütyülős likőrrel. – Sopánkodunk, siránkozunk, azért jól élünk. Egészségedre!

– Neked is – esett az öreg ezután az ételnek vigyázva, nehogy megint kiszivárogjon az orrából valami; nem is lett volna probléma, ha a műfogsora nem ragad egy cubákba. – Sorry!

– Ne törődj vele, megesik. Fő az étvágy, és az van, úgy látom. Mikor jöttél Magyarországra?

– Egy éve.

– Már egy éve, és honnan?

– New Orleansból, Louisiana állam.

– Nehéz sorod volt? – kérdezte ki Igor gépiesen egyre fásultabban konstatálva, hogy a leghalványabb bosszúterv sem rajzolódik ki az agyában.

De hát muszáj neki bosszút állni? Nem elég, ha az egészet rábízza a koronavírusra? Kinyírja az a fatert, meg őt is ráadásul.

– Ez is költői kérdés volt?

– Oké, ugorjunk! Hogy fogadtak idehaza? Lakás, nyugdíj?

– El van rendezve. Egy idősotthonban élek, itt a város szélén.

– Nahát, és csak most szántad rá magad, hogy meglátogass?

– Jöttem volna én korábban is, de nem volt hozzá kurázsim – simított végig Indig Viktor a homlokán.

– Fáj a fejed?

– Egy kicsit.

A tanár szeme felcsillant.

– Hűha, baljós jel, és ha ehhez hozzáadom az orrfolyást és köhögést, mert, ugye, köhögsz is?

– Előfordul. Nyilván meghűltem.

– Aligha, ez bizony Covid-19, öregúr.

Indig Viktor megszédült.

– Impossible (lehetetlen), hiszen lázam sincs.

– Pillanatnyilag, de lesz, mire hazaérsz.

– Uramisten, most mit tegyek? Kórházba nem mennék, mert ahhoz képest, hogy ott milyen állapotok uralkodnak, az idősotthon is kismiska. No, persze, ha a kórházban van még egyáltalán szabad ágy – meredt rémült szemekkel maga elé. – Te mit tanácsolsz?

Indig úr kezdte sejteni, miért kereste fel a fatere.

– Hogy lépj olajra, még mielőtt megfertőznél minket is – jelentette ki komoran.

– Jaj, de kegyetlen vagy, pedig éppen arra akartalak megkérni, hogy legalább addig fogadjatok be, amíg tart ez az őrület.

– Nem vagyok kegyetlen, csak veled ellentétben én törődöm a családommal – gyújtott újból cigarettára.

– Vagyis eszedben sincs megbocsátani.

– Mit bocsássak meg, amikor még bocsánatot sem kértél, édes apukám.

– Nem kértem? Akkor most kérek – hullt térdre az édesapa. – Bocsáss meg, amiért a politikát előbbre helyeztem a családnál.

Indig Igor hitetlenül pislogott: az öreg elismerte, hogy bakot lőtt, sőt, büszke, vastagnyakú rebellis létére is megalázkodik előtte. Hajszálra így képzelte valamikor ő is magában – terült szét arcán a győztesek öröme.

– Vessző, folytasd! Esetleg így: amivel egzisztenciális és lelki válságba taszítottad anyámat is, engem is. Azt hiszed, ezen egy szimpla bocsánatkéréssel át lehet csak úgy siklani? Főleg, ha minden deklarációd ellenére még mindig meg vagy győződve, hogy a sok rossz közül te a legkisebb rosszat választottad – ébredt fel benne a gyanakvás.

– Vagyis hazudtam? Nem, esküszöm, én valóban mindent megbántam. Segíts rajtam, mielőtt engem is kicsinál ez a nyavalya! – rázta meg az öregembert a köhögés.

Jaj, ne! A tanár szívébe belenyilallt a szánalom: hát mégis csak koronavírusos a fatere? Nem mintha mást állított volna eddig is, de az csak blöff volt, hogy valami módon ezzel is összetörje, megalázza az öreget. Tiszta sor, de miért fáj neki ez?

– Kapsz elég levegőt? Ne nyissam ki az ablakot?

– Nem szükséges, mindjárt megnyugszom. Szóval befogadsz? Ekkora házban csak akad nekem is egy zug, egy kamra, akármi, ahol meghúzhatom magamat.

– Ízek, szagok? Velük nincs problémád?

– És ha nincs, akkor befogadsz? – élénkült meg a sokat megért globetrotter.

– Ni csak, hogy félti az életét! Érdekes, mostanáig úgy tudtam, az emberek öregkorukban nem félnek annyira a haláltól.

– Nem félnek, amíg messze van, de annál inkább, minél jobban közeledik.

– Akkor készülj fel, és búcsúzz el méltósággal az élettől. Légy férfi, és mutasd meg a világnak, hogy egy örök vesztes is tud emelt fővel veszteni – szavalta a tanár immár gépiesen, és már maga sem tudta, alapjában véve mit akar ettől az embertől.

– Örök vesztes? Thanks (köszönöm). Van még ilyen laudatio a tarsolyodban?

– Málé, egocentrikus, inadaptív, béna, fafejű, élhetetlen – sorolta fáradtan, és elképedve érezte, hogy már nem akar megtorolni semmit sem.

– Tüneményes! Még csak egy kérdés, az utolsó: mi történt az anyáddal? Egyáltalán él-e még?

– Nem – válaszolta tompán, mélabúsan, és elkezdte dúdolni azt az altatódalt, amit gyerekkorában annyiszor énekeltek neki a szülei:

Tente, baba, tente!
Fejed hajtsd ölembe!
Jó anyád is álmos már,
Téged is elaltat már.

Az öreg lassan feltápászkodott, picit habozott, majd remegő kezével megsimogatta a kisfiát.

– Nyugodj meg, bogaram!

 

 

Turai Kamil: PNP, A SZPÍ

(Petrozsényi Nagy Pál novellaportréja)

I.

(A született prózaíró)

Több született vagy vált prózaíró ismerősömnél-barátomnál (a továbbiakban szpí) vettem azt észre, hogy végtére is felszámolják magukat, akár a szú. Szétfolynak, szétforgácsolódnak ezermillió alakjuk-alakzatuk közt. Mert mégiscsak, akárhogy vesszük (kapjuk) a „szpí” lényege az, hogy számtalan számú szereplőket-személyeket teremt, akárcsak (szerényebb mértékben) a Jóisten. Jószerével átcsobogtatja önmagán az egész emberiséget (egy echte Balzac, Zola avagy Musil, Esterházy). Node, mialatt ezeket a számos-számtalan fiktív perszónákat világba-veti, úgyszólván elli-vetéli. ködközönyökbe-köldökközepekbe vész az egy-egyetlen eleddig evidens, a saját, a sajátos. Jóformán mindegy lesz, hogy ki s ki-nem, én avagy más, a másik. Mind egy már, mindegy. A másik a másom, másolom a másikakat. Oldja a kontúrjait a szent-magú én. „Énekké ekéződik-ékesül ama Én” – ( a költő szavával, aki is költő – a „szpí”-vel ellentétben – minden más-másságot magába-szív, elsajátít avagy lop, s ezáltal az eredendő bűn-tolvaj Ádámság – merül el a végtelen sokaság egyes-egyedi bőr-börtönébe, azaz pusztul el ellenkező haláltusájában a „szpí”-vel). A szpí tehát, mint holmi jézusi búzaszemek, úgy és azáltal nyer és hoz hatvanszoros és hatmilliószoros élet-terméseket, hogy azt az egyetlen sajátot-sajátost elrohasztja-elveszti. Azt már, népiesen szólván, baszhatja. Node, csakazértis, a szpí is mégiscsak csakis ember-ből van. Márpedig ez az ember (zember) élni akar, mi több: örökké (akár Napóleon vágóhídi hadfiai), tehát az elkártyázott-elkárhozott-elördögösitett egy-egyetlen saját-sajátságos életke helyett teremt itt a Földön ezer és ezermillió életeket-életecskéket. Azaz “külömb-külömbféle” helytelen s helyes Helyzeteket. (Ahogy is láttam én többet, többször és tömkeleges tömb-tömörséggel, hogy a választott-született „szpí” direkt önmaga ellenében kreál-fú fel levegőteli-luftballonos helyzeteket, hogy ezáltal  – jobb helyében – önálló személyiségre tegyen szert. Az eljátszott, alludált millió szerep így testesül meg fokról-fokra a beálló-alakoskodó alakzatokban.) Nos persze sokan – úgynevezett írók-írogatók – igyekeznek ezt az átkozott-ördögbagzotta „szpí”-séget   kijátszani-túljátszani-aluljátszani. Ők a pszeudó-írók (a továbbiakban se „ppí”). Velük nem érdemes foglalkozni, mivel nincsenek. Se másolhatatlan másságukban, se másikságuk  másaiban. Maradnak – már ameddig, azaz mindig – a „született prózaírók”. Akik, kvázi, az egész emberiséget képviselik. Belerontva és rondítva a teremtés rendjébe, egy világfi  Szun Vu-kungként hanyigálják ki az űrökbe, a zűrökbe miljom szőrszálaik ezermiljom személyiségjegyeit, olyannyira, hogy végtére is –  egy se marad! Nos, ilyen „szpí”-perszóna az én Petrozsényi Nagy Pál  emberöltős barátom és ős-ellenlábasom is!

II.

(A „szpí” életei)

Mekkora totális aranyrög-hendikeppel (todzicher trotli tromf-trotil-robbanással) indul az, akinek megölték az apját halhatatlanul, s akit a fia gyilkolt meg még élvén? P. (P.N.P. trotil-alapanyag) még harmincegynehány éve úgy tudta, hogy tiszteletreméltó református tiszteletes édesapja öngyilkos lett, P.N.P. kisgyerekkorában. Úgy Dej + Ceausescu határvonalán, a Nagyantant-gyártotta alattomosan aljas – Pi-Romániában  (trotil és Pirománia!) Nem lehet az Pali, mondok én, hívő  református pap, oszt öngyilkos?! Merthogy őt ezzel etették  kisdedkora óta (nyilván , nehogy az eleven magyar legényke netán bosszúállásra vetemedhessen). S Pali ezt – kényelmesen és kényszeredetten – benyelte: egy fél életre. Úgyhogy negyvenéves kora tájt illett ráébreszteni a  vakvalóságra: nézzen már utána annak az annó dacumál dák akasztókötélnek. Utánanézett, s hát persze hogy kiderült, az ateista-vörösfasiszta-antihunnita román halálkommandók tették el láb alól az ott lábatlankodó színmagyar papot, álságosan aljas búcsúlevelet is hamisíttatva, azzal a fenyegetéssel, nehogy az egész családját kiirtsák! Szép nyugati módra! No de ez még semmi, nem sok. Hanem amikor az immár 80 esztendős, a megszálló rablóországot négy évtizede maga  mögött hagyó, elvált és elhagyatott „szpí” – felesége halála után cefetül magára maradva – megpróbálja felvenni a kapcsolatot a réges-régen szülőanyjánál feledett édesegyszülöttjével, a regebeli Igorral, s az  – széles hátba az éles kés – kerek-perec megtagadja az apját, azzal az együgyű fennszóval, hogy: nem ismerlek téged, sose is láttalak, tűnj el a balfenéken, ne sajnáltasd magadat, viseld el sanyarú romlásod, hallani sem akarok rólad többet! Úgyhogy aztán a pórul járt apa annyit se tud meg, hogy egyáltalán hogyan és miként él egy szem fia? Van-e családja? Született-e unokája? Mind-mind ezt a családi hátteret, ha még élni akar, magának kell kitalálnia, felmerítenie a semmisségekből. Mert ha fia talántán nem is nemezett unokákat, ám az a fránya „szpí”-toll mégiscsak előgargarizál. Pedig az Igor nem is csak haki panelproli ám, hanem nagyméltóságú egyetemi rektor és Oregon-akadémikus balneotéta! Ezt húzd ki aztán, nyájas Olvasó, ha tudod, ha bírod cérnával…Nos ilyféle halálszületések és születéshalálok közé feszülve-szorulva, vajon mihez kezdhet a szánalmas mai halandó? Hát, ugye, lészen belőle avatott „szpí”. Aki vegyíti az elviselhetetlen halálsötét valóságot a jól megérdemelt és megharcolt mesebeli idillel. Feltámasztott Édesapával és bűbájosan grószpapis képzelt Unokával. S – ilyen hátterek előterében – vajon miképpen tekinthessünk el a vakuljmagyar-vakló-valóságtól? Lehetséges-e merőben, pusztában a bevésett prózabetűben bíznunk?

III.

(Bogaram-bogarászás)

Olvassuk át újra, olvadjunk bele a novellába (mert novella, azaz „újdonság”-át átszövi a Covid aktualitása, mint Boccacciót a pestis). És dráma is ez a szűk öt oldal, tragikomikus rémdráma O’Neill-módra, négy szereplővel, ezeréves megvilágításokkal és elsötétedésekkel, történelmi prolidráma – shakespeare-iáda, szamárfüles végjáték Beckett-be avatva. Az alaphelyzet: a kisebbségbe vehemedett kolozsvári (gyulavári?) villa kapujánál ácsorog az esőben egy mai-maszkos de ókék-dzsekis vénember. A kötött sapka sem mellékes: közgondozott. Furcsa randi! Édesapád  – Nem ismerem magát! – Második jelenet: katalizátor az ebéd, s a melegebb szívű feleség. Ő az öreg remegő hangjára ELÉRZÉKENYÜL. A nagyfiú IRRELEVÁNSNAK ítéli, hogy valóban a „faterja” ácsorog-e a kapu előtt. De a megoldás kulcsa a kis unoka, aki ismeretlenül is vágyik a sokszor meghalatott nagyapára. Ő nem „kekeckedik”  –  tesz (beengedi a „csavargót”), sőt, maradásra marasztalja. Aztán van egy kis infektív intermezzo, hogy ne feledjük, nem Euripidész óhellén korában járunk. A „kivert kutya” képzete lassanként felkelti a zordon apa-fia lelkét: felismeri a „dobbantott gazemberben” a mégiscsak-apját. Pláne, hogy az unokában semmi bosszúvágy, csak szerető kíváncsiság! Az öreg siralmasságára a fiúcska Éljen-je a válasz. Az apa-fiú „se bű, se bá” továbbgörgeti a cselekményt. Már ameddig: merthogy az elasztikus „orrváladék” (magyarul takony) beteszi a kaput ismét. (Ettől kezdve a ház asszonyára ne számítsunk. Feleslegessé vált. Deus ex machina, lecsippentjük a színről.) Sőt, az unoka is – már módjára – mehet, pozitíve megtette a kötelességét. Marad a két főszereplő, mint egy mesterien egybemesterkedett Márai-regényben…A Fiú továbbra se tekinti apjának az apját, nem toleránsabb, mint amikor disszidálásakor kitagadta. Mármint Fiú az Apját, fájdalmában. Felidézik az akkori – Ceaușescui-szorongatottság kényszerpályáját, amikor is az Apa a családja helyett a szabadabb politikát választja. Emigrál Magyarországra (illetve Amerikába) – úgyhogy 41 esztendő kiesik családatyai emlékezetéből. Olykor a legegyszerűbb ősmagyar kifejezések is angolul tolulnak nyelvére: sorry, nothing, cold. A Fiú végtére kifogy a bosszú-ötletekből s megvendégeli Apját kebabbal, polentával, Gundel-palacsintával. Sőt, fütyülős konyakkal koccinthatnának – ha nincs az a fránya vírus meg műfogsor. Akkor derül fényre, hogy az öreg már egy éve itt rostokol a városszéli idősotthonban, csakhogy nem támadt „kurázsija” a látogatásra, zavarásra. Nem véletlen gyanakszik hát a Fiú, hogy a járvány sarkantyúzta meg az apai vonakodást. Tudniillik: a rohamosan vírussá fertőzött „globetrotte” (a szinonimacsokrát vesszük lentebb) szemet vet a sokhelyiséges családi villára. Végső kétségbeesésében zokogva térdre veti magát, s csókolná Fia kacsóját, ha az engedné (Covid 19). A végponton ott vagyunk, ahol a part szakad, a kezdetnél, csak kissé magasabban. A Fiúban felidéződik a hajdani anyai altatódal dallama-szövege: TENTE. Az Atya pedig megsimogatja a fejét, mint egykor: Nyugodj  meg, bogárkám! ( Sírnivaló, lankadhatnánk el Füst Milánként a Lear király Cordélia-ölében, ha nem lenne az egész jelenetsor valóságosan sírnivaló.)

IV.

(Írj – iszonyt irtva!)

Mert – ne kerülgessük tovább a forró kását – mégiscsak a művészi metamorfózis csodájával szembesülhettünk az előzőekben a „szpí” P.N.P. varázslatos önhipnózisa révén. Másként fogalmazva: a képírás írásművészeti beavató hatalmával, az őskori vadász-szuggesztió naprakészen orvosoló originális változatával. Mi is lenne más a művészet célja, minthogy élhető idillé domesztikálja az elviselhetetlen rettenetet. Édes fájdalommá (dolce dolore) a keserű karóba húzást! Valóságossá az alávalóságot! Ma már kevés számunkra – mármint: igényeseknek – kevés, kutyára kevés – a szórakoztató irodalmárosdi, de az okostojáskodó értelmezgetősdi is! Mágiára, szeretet-extázisra, élet-feltámasztásra van szükségünk! Ne parancsoljon senki-Rilke ránk, hogy változtassuk meg az életünket – merthogy éppen azt nem tudjuk! Változtasd te meg, Író, a mi életeinket, mivelhogy éppen azért tartunk. Vége azoknak a szép primadonna-időknek, midőn az Író Úr leereszkedvén fővárosi fődíjazott piedesztáljáról nagy kegyesen eladogatja s dedikálgatja a velejéig zseniális önkielégítését. Nem, nem Portársak! Varázslatot várunk, s nem vagyunk hajlandók hajbókolni a csavaros-trükkös öniróniai-írói nárcizmusok láttán. TESSENEK MINKET – nem magukat – BOLDOGGÁ TENNI! Akár azzal – mint ősi bölényrajzosok és rituális rigmusregölők – hogy megteremtik számunkra itt a Földön (nem ám a beláthatatlan Túlvilágon) a tökéletes beteljesülést, a maradéktalan megbékélést. Írásukkal IRTVA az iszonyatos ijedelmünket, vagy – méginkább – Heideggerrel fogalmazva – Irtást-Lichtungot – Tisztást támasztva (feltámasztva) a nyomasztóan sötét anyagerdő rengetegében. Nos, ehhez járul hozzá, a maga módján megszenvedvén és megszerettetvén, Petrozsényi Nagy Pál is írásművészetével. Nem „szavajátszón” (ahogy Arany ítél), nem is ugrabugrálva fickósan bohóckodván, hanem ama ősóceáni óriásteknős módjára, aki is százmázsás testsúlyával cammogva évszázadok alatt teszi meg univerzális útját a törzsfejlődésünkben, elérve mihozzánkig. De valódi problémákat őröl selymes-semmissé ez a Tartaruga.

 

Borítókép: Alsath: Anger.