aranyhalaink voltak és körbe-körbe úszkáltak
dundi üvegedényükben az asztalon, egy nehéz drapéria közelében
ami az ablaknyílást fedte
anyám mindig mosolyogott, szerette volna
hogy mindenki boldog legyen, azt mondogatta: “légy boldog Henry!”
és igaza volt: jobb, ha boldog vagy, ha te is
tudod
apám hetente többször is megverte őt és engem
düh tombolt 182 centis testében, mert nem tudta
megérteni, mi erősíti belülről őt.

anyám, szegény hal,
csak boldog akart lenni, pedig kétszer vagy háromszor verték meg hetente,
mégis azt mondogatta, légy boldog: “Henry, mosolyogj!
miért nem mosolyogsz soha? ”

aztán mosolygott, hogy megmutassa, hogyan és ez volt a legszomorúbb mosoly, amit valaha láttam

egy napon az aranyhalak elpusztultak, mind az öt,
lebegtek a vízen, hátukra fordulva
szemük továbbra is nyitva,
amikor apám hazaért, a macskának vetette őket
oda, a konyha padlójára, és anyámat figyeltük
mosolygott

Márkus László fordítása