Antoine biológiai órája nem rendeltetésszerűen ketyegett.

Ha ébren volt, akkor hetekig volt ébren. Nem álmosodott el, és nem is igen fáradt. Rengeteg ideje volt, mivel a nap huszonnégy órájából mindig zsebre vághatott tizenötöt-tizenhatot, amivel azt csinált, amit csak akart.

Egy idő után persze mindig kimerült. Ilyenkor egyik pillanatról a másikra elaludt, és akkor meg felkelteni nem lehetett. Napokig.

Egyszer részt vett egy, a regnáló hatalom elleni összeesküvésben, amelybe már félálomban keveredett bele. Az összeesküvés részleteiről semmit sem tudott meg, mert mire felébredt, azt már le is leplezték. Őt pedig halálra ítélték.

A kormány ebben az időben igen nagy alapossággal keresett és talált összeesküvőket szerte az országban. Ennek a hatékonyságnak egyenes következménye volt, hogy néhány kevésbé fontos közintézményt az ítélet-végrehajtásnak rendeltek alá. Antoine így került vissza élete utolsó napjaira abba az iskolába, ahol annak idején nyolc évet húzott le.

A tantermekből sok férőhelyes cellákat alakítottak ki. Fürdés a tornateremben, slaggal, étkezés természetesen a menzán – koszt ugyanaz, mint régen -, kivégzés az udvaron. A hullákat, ha szükséges volt, átmenetileg a fizika-kémia szertárban tárolták.

Antoine éppen az utolsó vacsoráját fogyasztotta, amikor lemerült benne az elem, és belealudt a paradicsomlevesbe. Ahogy a feje becsapódott, a kiröppenő betűtészták a Pitagorasz-tétel bizonyításának első félmondatát rajzolták ki, míg egy konyhásnéni le nem törölte őket az asztalról.

Antoine a kivégzés reggelén is aludt. A két őr, aki érte ment, nem tudta felkelteni, hát a hóna alá nyúltak, és kicipelték, hogy majd a kivégzőosztag kezd vele valamit.

Mivel többszöri nyomatékos figyelmeztetés, ordítozás, pofozás, valamint két figyelmeztető lövés hatására sem volt képes felkelni, nem lehetett szakszerűen falhoz állítani a piros mászókával szemben. Végül is egy székre ültették, egyik kezét átvetve annak támláján, hogy az majd ott tartja. Antoine a helyzethez képest rendkívül nyeglén festett.

Az osztag fegyvert szegezett, célzott, majd meghúzták a ravaszt.

A Halál a mászókának támaszkodva várt. Mikor a golyók elindultak a puskacsövekben, odasétált az elítélthez. Mozdulatai nyomán az idő tisztelettudóan megszűnt folyni egy kicsit. Antoine róla sem vett tudomást. A Halál ilyet még nem látott. Rá azért oda szoktak figyelni. Megköszörülte a nyakcsigolyáit. Semmi. Szólította a leendő halottat. Semmi. Neki meg lenne jobb dolga is, minthogy itt gazsuláljon. Máshol háború van, járványok, szerelemféltés meg balesetek.

Sarkon fordult és ott hagyta Antoine-t. Ki kéri rajta számon?

Antoine testébe tucatnyi golyó fúródott, változó méretű és formájú, súlyos sebeket ütve létfontosságú szervein. Ez megakasztotta egy pillanatra, aztán szuszogott tovább.

Erre nem volt forgatókönyv. Mindenki a vezénylő tizedesre nézett, mire az kiosztott néhány parancsot, ami eszébe jutott, majd ugyanazoknak az ellenkezőit is. Ekkor egészen váratlanul, mintegy másfél év hallgatás után, megszólalt az iskolai csengő.

Antoine-nak erre kipattant a szeme. Felállt, leporolta magát, majd, mivel ébredés után azelőtt sem tudta soha, hol van, és hogy került oda, ezúttal sem akart belebonyolódni. Egyszerűen csak elindult.

A tizedes tátott szájjal figyelte. Hirtelen nagy mennyiségű levegőt szívott be, hogy teli tüdőből kiabálhasson valami célravezető parancsot, de a levegő benn rekedt. Antoine pedig, háborítatlanul, és tele energiával kisétált a kapun.

 

 

A borítókép Ashley Kunz munkája.