Magányos felderítőnek tűnik, óvatos és sebezhető apróságnak.
Csoda, hogy szemet szúrt: ha nem a padlón hasalva olvasok, talán észrevétlen is marad. Kíváncsian mozgatja szempillánál finomabb csápjait, meg-megáll, majd ismét tovább: még nagyjából harminc centi, alig egy perc, és eléri a padlórést, amelyben eltűnik, hogy rejtekútjai hálózatán a bolyba érjen, és megvigye híreit a lent félhomályában szorgoskodóknak.
Annyi idő épp elég, hogy végiggondoljam a dolgot.
Ő és a társai egyébként elég sok bosszúságot okoznak idehaza, különösen tavasz derekán és olyankor, ha váratlanul esősre fordul az idő: seregestül érkeznek, s ha nem vagyunk résen, hamarosan csapatostul bukkannak fel, és elszántan masíroznak mindenütt. Tanácsos tehát óvatosnak lenni az efféle magányosan keresgélő előörsökkel; jobb, ha nem visznek hírt a kiflimorzsáról, lecsöppent almaléről, az üvegre ragadt méz illatáról, a fenti világ megannyi csábító gyönyörűségéről. Húsz centi.
Néhány nappal ezelőtt, egy tanácstalan estén akadt kezembe ez a mesterséges intelligencia-kutatással foglalkozó vaskos könyv, amelynek köszönhetően a padlón hasalok épp. A szuperintelligencia.[1] Elsőre, a fedőlap rajza alapján, tudományos-fantasztikus regénynek hittem, de szikár elemzésnek bizonyult. A téma hihetőleg elismert oxfordi kutatója írta, amely intézmény neve remélhetőleg még ma is garancia a hagymázak felfüggesztésére. Most, a padlón heverve ismét belelapoztam, ami –legyen bár a szokásos bölcsész-olvasásmód – a téma súlyát tekintve indokolatlan könnyelműség. Az efféle, grafikonokkal súlyosbított okfejtést illik alaposan olvasni, nem ötletszerűen, még ha négyszázvalahány oldal, akkor is. Különösen akkor. Elvégre a bőrünkről van szó: a szerző azt boncolgatja, milyen hatással lenne egy (vagy több párhuzamos) mesterséges szuperintelligencia megjelenése a biológiai alapú intelligenciára, és általában az emberi társadalmakra nézvést. Először egy ilyen tudatosság létrejöttének esélyeit latolja meg, aztán a vele – vagy azzal – létesített kapcsolat, hovatovább szimbiózis lehetséges forgatókönyveit, melyek többsége első ránézésre nem kimondottan biztató ránk, evolúciós meghatározottságokkal és korlátokkal bíró elmékre nézvést. Tizenöt centi.
A szerző a múltbeli technológiai átmenetek és stratégiailag jelentős versengések alapján igyekszik modellálni a szuperintelligencia megjelenésének várható hatásait – jobb kiindulópont nyilván nem adódik, bár kétlem, hogy a gyorsaság, amellyel a folyamat esetleg lezajlik egy információs „eseményhorizont” átlépésével, különösebben használhatóvá tenné az efféle párhuzamokat. A gondolatmenet fő kérdése azonban az ellenőrzés lehetősége; a már létrejött mesterséges intelligencia fölötti kontroll lehetőségének, avagy e más típusú intelligencia kordában tartásának kézenfekvő problémája: mennyiben alkalmazhatók itt mindazon stratégiák, amelyek a humán vagy állati elmék esetében általában működőképesek – a jutalmazás, biztatás, pozitív megerősítés és erkölcsi tiltások és más jellegű retorziók váltogatása? Nem beszélve arról, hogy ezek még a biológiai lények esetében sem feltétlenül hatékonyak. A szerző végül azt a következtetést vonja le, hogy az intelligenciarobbanás olyan kihívás, amelyre sem mentálisan, sem társadalmilag nem állunk készen – öröm az ürömben, teszi hozzá, hogy ilyesmi feltehetőleg úgyis csak évtizedek múlva köszönt be majd, avagy sújt le ránk.

Mivel a szerzővel ellentétben nem vagyok sem filozófiaprofesszor, sem a Future of Humantity Institute igazgatója, sok hozzáfűznivalóm mindehhez nem lehet. Valami azonban mégsem hagy nyugodni. Itt ez a hangya – nyolc centi még –, és ez gondolkodóba ejt. Mert hát itt araszol előre, csápjaival fáradhatatlanul gyűjtögetve a levegőből és padlóról a számára elérhető információkat morzsáról, mézről, az idő változásáról, mindent, amiből világa összeáll; határozott hangya-céllal és megalapozott hangya-okkal szedi lábait, amelyeket én legfeljebb sejthetek, de nem érthetek: kettőnk közt arasznyi bár a távolság, mégis áthidalhatatlan. Ő egy szuperorganizmus, a hangyatársadalom hálózatának része; tudása nem individuális jellegű, akarata nem egyéni akarat, léte ebben a számunkra felfoghatatlan egészben nyeri el értelmét. Én nem látok bele az ő világába, ő nem pillanthat át az enyémbe. És mindez azt juttatja eszembe, hogy az ő kétségtelenül fejlett intelligenciája és fejlett hangya-társadalma számára én egyszerűen – nem vagyok. Miért ne volna ugyanígy elképzelhető, hogy a vizionált szuperintelligencia is létrejött már, vagy éppenséggel bármely pillanatban létrejöhet – de annak éppen a mienktől gyökeresen eltérő természete miatt mi magunk erről tudomást sem szereztünk, és esetleg sohase fogunk? Talán majd bizonyos események mintázatából, és egynémely, váratlannak tetsző fordulat bekövetkezéséből, utólag lehet majd kiokoskodni e változások nem emberi generálóját – vagy, amennyiben az MI elég intelligens ahhoz is, hogy számoljon velünk, azaz az emberi természettel, még akkor sem.
Már a padlórés előtt van.
Most, ha úgy döntök, még cselekedhetem.
Engedjem-e tovább?

[1] Nick Bostrom, Szuperintelligencia, Ad Astra Bp., 2015.