Mikor a folyópartra ért, látta, hogy a férfi egy kis darab fával csinál épp valamit.
Érdekesnek találta a dolgot, ugyan nem értette, mit is csinál pontosan és miért, hiszen mindenük megvolt. Ahogy közelebb lépett volna, hogy megkérdezze, a férfi hirtelen felugrott és a folyóba hajította a fadarabot meg az éles követ is, amivel dolgozott rajta.
A kő elsüllyedt, de Éva még látta a fát lebegni. Egy kacsa mellett úszott épp el, és kicsit hasonlított is hozzá.
– Mi az?
Ádám nem válaszolt azonnal. Kezeit ökölbe szorította, mellkasa nagyokat lüktetett, a feje piros volt és csillogott az izzadságtól. Szeme sarkából könny fordult ki. Éva látta már őt ilyennek, ha játékból a kertben kergetőztek. Majdnem pontosan igy festett, mikor elterültek a füvön, csak épp a szája görbült másfelé. Dehát most nem lehetett szó kergetőzésről, hiszen ahhoz ketten kellenek, ő pedig nem volt itt. Tehát nélküle melegedett ki, nélküle kacagott. Nélküle.
Eszébe jutott, hogy Ádám már őelőtte itt volt a kertben. Erre nem szívesen gondolt. Olyan érzés fogta el, mint az éhség, vagy inkább a fáradtság, de ezt nem tudta azonnal csillapítani.
– Nem sikerül  – nyögte ki végül Ádám, és hallani lehetett, hogy nehezen veszi a levegőt.
– Micsoda?
– Nekem miért nem sikerül?
– Mi?
– Még csak formára sem.
Éva lassan belátta, hogy Ádám nem vele beszélget. Új, ismeretlen érzés kerítette hatalmába. Szeretett volna valamit tenni, de nem értette mi történik. Persze megkérdezhette volna, mi a baj, de az olyan szavak, mint “baj” meg “gond” ekkor még hiányoztak a szótárából.
– Ádám, mi történik?
– Teremteni akartam.
Éva megkönnyebbülten nevetett fel.
– Hát mi abban a nehéz? Szedret szeretnél? – kérdezte és kinyújtotta a kezét. A tenyerére hatalmas, fényes szedreket hullajtott egy bokor, ami egy pillanattal azelőtt még a közelükben sem volt.
– Nem érted.
– Tudom már! Körtét.
És továbbra is mosolyogva szakított egy dundi, zamatos körtét az ágról, ami azalatt nyúlt ki a feje fölé, és növesztett gyümölcsöt, hogy ő a szót kimondta – Tudom, mennyire szereted a körtét.
– Nem!
Ádám rákiáltott. Olyan hangerővel, mintha a folyó túlpartján állt volna, pedig ott állt mellette. És a hangja színe is más volt. Éva úgy érezte, mintha valami a mellkasának csapódott volna. A szíve nagyot dobbant, és ezt megérezte Ádám is.
– Nem érted. Ezeket nem te teremted, hanem Isten.
Éva döbbenten állt. A mellkasában még mindig ott terpeszkedett ez a borzasztó, ismeretlen érzés. Most meg ez a szó. Mit akar ez jelenteni. Ahhoz van köze, hogy ő gyümölcsöt szedett? Dehát ez a világ legtermészetesebb dolga volt. Isten?
– Isten?
– Akitől a kertet kaptuk. Ezt az egészet. A folyót, a fát. A szedreidet meg a körtéidet is!
Az ő szedreit?
– Miért hívod így?
– Így neveztem el.
– Miért kell nevezni valahogy?
Ádám megint kipirosodott. A légzése szaporább lett. Éva nem értette, miért.
– Hát mert ez a neve. Nevet adok minden dolognak, és attól fogva az a nevük. Ez a rend.
A rend. Erre már nem kérdezett többet. Közelebb lépett Ádámhoz és átölelte. Simogatta a haját, és közben nézte a folyót. A faragvány most is ott volt. Megakadt a part közelében a nádasban.
– Azt minek nevezted el?
Ádám odanézett.
– Semminek. Az egy semmi – elfordult és kibontakozott Éva öleléséből.
– Kacsát akartam teremteni. Olyat, mint azok ott. Amiket Isten teremtett. De azok szebbek is, mint az enyém. És úsznak, hápognak, a tollukat rázzák. Az meg…
Elhallgatott. Megint ökölbe szorult a keze.
A nádas megzörrent, és a semmi újra nekiindult a folyón. Éva utána. Úgy volt vele, hogy még akár mozoghatna is, tollai is lehetnének, hápoghatna, ha Ádám tovább ügyködik rajta. Miért is ne?
Hosszasan követte a folyót, abban a biztos tudatban, hogy a semmi valahol ismét meg fog akadni.
Az egyik kanyarulatban el is tűnt a vízről. Itt különösen sűrű volt a nádas, de ez Évát nem zavarta. Megszokta, hogy a növényzet szétnyílik előtte, amerre menni akar, épp úgy, ahogy a fák is tenyerébe ejtik a legszebb gyümölcseiket, ha megéhezik. Mikor épp nekivágott volna a nádasnak, ismeretlen hang ütötte meg a fülét.
– Ssz. Ssz.
Visszasétált és körbenézett. Először nem látott senkit.
– Sz. Szomorú, nem igaz?
Szomorú? Éva nem értette. És a hang is furcsa volt. Kicsit sem hasonlított Ádáméra. Rajta kívül pedig más hangját nem ismerte.
– Ádám – folytatta a hang – Szomorú.
Akkor megértette. Az az érzés a mellkasában. A görcs, Ádám kezében, az arca feszülése. Ahogy erre gondolt, a kert színei fakóbbak lettek.
– Igen – válaszolta – Igen, azt hiszem, szomorú.
Az egyik fa mögül egy alak lépett elő. A bőre fénylett, mint a víz és ragyogott, mint a nap. Kezében egy éles követ tartott. Föl-földobta. Éva ugyan nem ismerte föl, de ez az a kő volt, amit Ádám előzőleg a vízbe hajított.
Az idegen hátat fordított neki és elindult a fák között. Hosszú, fatörzsforma teste kétembernyi hosszúságban vonaglott, vaskos, pikkelyes farkával csapkodta szét maga mögött a növényzetet, igy szabva széles ösvényt, amin Éva követni kezdte őt.
– Azért szomorú – magyarázta, miközben Éva igyekezett a nyomában maradni, hogy hallja – mert nem olyan, mint az Isten. Nincs birtokában a tudás. Túl sokat akar. Túl nagyot. Szabni akar, de nem ismer mértéket. Nem ismeri a jót és a rosszat.
Sorjázta a szavakat, amiket Éva sosem hallott azelőtt, mégis, úgy-ahogy érezte, mit jelentenek.
Ekkor már bent jártak a kert közepén. Két fa nőtt itt, messze minden mástól. Magasabbak, sugárzóbbak voltak a többinél. Ami ratjuk termett, más volt, mint bármely gyümölcs a kertben. Éva soha nem áhítozott rájuk.
Az idegen az egyik fa törzse köré tekeredett, majd felsiklott a lombok közé.
– Ha ennek a fának a gyümölcséből esztek, olyanok lesztek, mint az Isten.
– Akkor elmúlik? – Éva szája olyan szavakat formált, amiket soha azelőtt – Akkor elmúlik a szomorúság?
– Hát persze – felelt az idegen, és halkan, izgatottan sziszegni kezdett.
Éva kinyújtott a kezét, de a fa nem nyújtott neki gyümölcsöt. Akkor hirtelen visszahúzta. Eszébe jutott, hogy Ádám korábban már elhozta őt ehhez a fához, és elmondta, hogy ezekről tilos. Ez a rend.
Az idegen farkát az egyik gyümölcs köré csavarta, és húzni kezdte maga felé. Az fa alig engedte, de az idegen erősen megrántotta, és az ág nagyot csapott az ég felé.
– Tessék – mondta és Évának nyújtotta a gyümölcsöt.
Elmúlik a szomorúság.
Éva elvette, és elindult vele Ádámhoz.
Nem kellett keresnie, mindig érezte, merre van. A szőlő között sétált, nem messze.
– Tessék – mondta és odanyújtotta a gyümölcsöt – A tiéd. Elmulasztja a szomorúságot.
Ádám gyanakodva nézte. Ez a gyümölcs más volt, mint amikkel Éva rendszerint kínálta. Azokat ismerte egytől-egyig. Ő adott nekik nevet. De ez nem tűnt ismerősnek. A héja fénylett, mint a víz és ragyogott, mint a nap.
Éva biztatta volna, hogy egye csak, mert finom, de valójában maga sem kóstolta még, hát most beleharapott.
Az ég elszürkült fölötte.
A szomorúság, gondolta, most múlik el.
A formák, amik körülvették hullámzani kezdtek. A színek előbb felragyogtak, majd elsötétedtek, és megmozdult minden, ami addig nem, vagy csak alig mozgott. Folytak, örvénylettek. A mindenség háborgó masszaként áramlott körülötte, és minden, ami eddig egy egész volt, kíméletlen különséggé töredezett. A masszából minden apró elem úgy vált ki, hogy éles kontúrjával mind messzebb húzódott a többitől. Minden ág és minden levél között a kietlen üresség ásított fenyegetően.
Ádám mindezt nem látta még.
Elvette a gyümölcsöt és beleharapott.

(R. Magritte: Szerelmesek)

Lehet, hogy nem is vagy a fiam.

Tamás megnyomta a gombot és várt. Aztán, mikor végre odaért a lift, úgy döntött, inkább gyalogol. Nehéznek tűnt. Az volt az érzése, hogy egyre magasodnak a lépcsőfokok. Néhány emelet után már olyan volt, mint azok a lehetetlen lépcsőfokok a maja piramisok oldalain, amiknek a tetején embereket áldoztak. Azok a fokok olyan távol vannak egymástól, hogy hagyományos értelemben „felsétálni” nem is lehet rajtuk. A turisták is úgy kúsznak-másznak rajtuk négykézláb. Hogy a fenébe hurcoltak oda fel embereket egyáltalán? Talán erre is rosszul emlékszik. Talán nem is olyanok azok a lépcsők. Nem igazán bízott már az emlékezetében, sőt, más szellemi képességeiben is csak egyre kevésbé. Eszébe jutott, hogy talán maguktól mentek föl. Aztán mászott tovább.

Szeretett volna kinézni a lépcsőház ablakán, hogy lássa, milyen messze van a város alatta. De nem volt ablak. A harmincvalahányaikon járt, úgy saccolta, mikor számolni kezdte a fordulókat, de a figyelme mindig elkalandozott. Aztán egyszer csak meglátta az ismerős kijáratot. V. emelet. Ez volt fölé írva. Tamás negyvenet számolt, vagy legalábbis most úgy emlékezett. Nincs, sose volt bővebben… →

Kriszta még egyszer végigellenőrizte az eszközöket. Előtte, a parkettán boszorkánykör, rendes pentagramma, amit az aliról rendelt skarlát színű krétával rajzolt meg. A sarkaiban egy-egy gyertya. Rendszerint itt fehér és rózsaszín gyertyákat égetett, de ez az alkalom más volt. Ezek a gyertyák feketék voltak. A pentagramma közepén papír, teleírva rúnákkal. A szöveget egy weboldalról másolta, és bár egy szót sem értett belőle, reménykedve támaszkodott az angol fordításra, amit mellette olvasott. A papír négy sarkába egy-egy hieroglifát rajzolt: az ankhot, a dzsedet, a vászt, és a szeneb-et. Ennek ugyan nem sok köze volt a rúnákhoz, de úgy ítélte meg, hogy ezeknek elég nagy a mágikus ereje, szóval valószínűleg bármilyen igézést jól meg lehet velük erősíteni. Azon kívül egy ezoterikus fórumon is regisztrálva volt, ahol az admin minden hozzászólását úgy zárta, hogy “Ankh szeneb!”, és egy barátnője, Aife (akit egy évvel korábban még szintén Krisztának hívtak) is egy Ankh-ot viselt is a nyakában, a másik három jelet pedig tollal az alkarjára írta, és ha kopni kezdtek, megerősítette a feliratot. Hogy rohadtak volna bele a bőrébe! Kriszta kívánsága bővebben… →

Antoine biológiai órája nem rendeltetésszerűen ketyegett.

Ha ébren volt, akkor hetekig volt ébren. Nem álmosodott el, és nem is igen fáradt. Rengeteg ideje volt, mivel a nap huszonnégy órájából mindig zsebre vághatott tizenötöt-tizenhatot, amivel azt csinált, amit csak akart.

Egy idő után persze mindig kimerült. Ilyenkor egyik pillanatról a másikra elaludt, és akkor meg felkelteni nem lehetett. Napokig.

Egyszer részt vett egy, a regnáló hatalom elleni összeesküvésben, amelybe már félálomban keveredett bele. Az összeesküvés részleteiről semmit sem tudott meg, mert mire felébredt, azt már le is leplezték. Őt pedig halálra ítélték. Antoine bővebben… →

Tizenhat éves volt, de legalább húsznak látszott. Nyúzott arcát zsíros, hosszú fekete haj keretezte. Viseltes ruhái lógtak vékonyka testén. Merev tekintettel bámult ki a vonat ablakán. Fák suhantak el és tavak, mezők, házak, apró épületek. Egész mások, mint a városban. Egy sem nyújtózott az egekig. Egy sem vetett akkora árnyékot, hogy egy utcányi ember elől takarja el a napot.
Fogalma sem volt, merre tart, csak azt tudta, hogy el onnan, ahol eddig élt. Nem volt nála semmi, csak egy kevés pénz a kabátzsebébe gyűrve. Ha táskával indult volna el, az állomásig se jut.
A vonat már rég elhagyta a város határát, és ő még mindig alig hitte el. Persze nem volt hová mennie, de ez mit számított. Ha marad, előbb-utóbb ő is úgy végzi, mint sok más lány, aki az övéhez hasonló életet élt; derékszíjjal a nyakában, ahogy mozdulatlanul lóg a mennyezetről.
Mikor sorra került a jegypénztárnál, azt a helységnevet mondta be, amit a sorban előtte álló férfi. Ezt a férfi meghallotta, mindjárt rá is köszönt, és érdeklődni kezdett, kinek a rokona, kit látogat náluk. Bár Lia jobb szeretett volna egyedül utazni, udvariasan válaszolgatott. Úgysem tudta, hogyan tovább. Hát… talán így.
A férfi, akit Szabónak hívtak, nagydarab ember volt, jóindulatú, de nem teljesen együgyű. Folyton mosolygott. Kocsmárosként hallott sok mindent, és szeretett is mindig mindenről tudni. A lány, aki a faluja nevét is alig tudta, mégis oda igyekezett, felpiszkálta a kíváncsiságát. Kérdezgette, de az alig-alig válaszolt. Látszott rajta, nem szívesen osztja meg a társaságát senkivel. Aztán csak kiderült, hogy nemcsak úgy lemegy a faluba; ott is szándékozik maradni. Persze munkája az nincs. Hát Szabó a maga nagy jóindulatával felajánlotta, hogy segítsen nekik a kocsmában. Egyre többen járnak oda, ami nagy öröm, de több vele a munka is. A feleségével majd megkedvelik egymást.
Lia megköszönte, és néhány pillanatig egész boldognak látszott. Szabót az az érzés fogta el, hogy a lány arcát még akkor is felhőzi valami sötét ború, amikor mosolyog. Sok csúf dolgot hallotta már életében, de a tapasztalata az volt, hogy az emberek végül csak összeszedik magukat. Hagyta a lányt, hadd bámészkodjon, onnantól egész úton nem beszéltette.

Ahogy a vonat füstje eloszlott, az állomás sárgásan világított a vakító tavaszi fényben. A peron mellett vadalmafák virágoztak. Lia alig hitt a szemének. Azt hitte, valami egészen idilli helyre került. Szabó kocsmája, a Kréta közel volt az állomáshoz. Mikor megérkeztek, a felesége éppen a pultot takarította. Kerek arcú, telt, markáns asszony volt, és sokan rajongtak érte, pedig már kezdett őszülni. Melegszívű volt ő is, mint a férje, csak sokkal józanabb és tartózkodóbb.
Mikor a Szabó beállított oldalán a lánnyal, és előadta, hogy másnaptól ő is ott lesz velük, mert munkát adott neki, hűvös tekintettel mérte végig Liát. Aztán hamar belátta, hogy nincs oka tartani tőle, mert nem is különösebben szép, és semmi esetre sem az a fajta, amelyiken a férjének rajta akad a szeme, ha nem figyel. Ez a lány nyeszlett volt, a Szabónak meg ismerte azt a nagy szívét. Nem volt oka rá, hogy bármi rosszat sejtsen.
– Azt’ lakni hol fog? – kérdezte.
– A nagynénémnél.
A kocsmárosnak elakadt a lélegzete. Miféle nagynénjénél? Mintha azt mondta volna még a vonaton, hogy nem ismer senkit a faluban.
Így is volt. Lia nem ismert senkit, és fogalma sem volt, hogy hol húzza meg magát, de valamit mondania kellett. Hálás volt, hogy munkát kapott, de nem kért a további kérdésekből.
Szabóné látta a zavart a férje arcán, és érzett némi bizonytalanságot a lány hangjában is, de neki ez a válasz megfelelt.
– Jó. Délután három órakor nyitunk. Ha meg tudod különböztetni a bort a pálinkától, és a számokat is ismered, akkor nem lehet nagy baj. Nem vagy valami jó bőrben. Ma csak pihenjed ki magad, aztán holnap serénykedhetsz.
Lia megköszönt mindent, elbúcsúzott és nekiindult, fogalma sem volt, merre. Igyekezett magabiztosan haladni, amíg még látszódhatott a Kréta ajtajából, befordult az első sarkon, aztán lassan mélázva bolyongott tovább, míg elérte a faluhatárt.
Patak csörgedezett az utolsó néhány ház előtt, ami egy kicsi, tőzeggel szinte teljesen benőtt tóba folyt. Azon túl dombos legelők, egy részükön néhány fából erdő is nőtt.
Egész vadregényes, gondolta Lia. Először járt vidéken, és egy pillanatra eltűnődött, miért van ez így. A városban, ahol eddig élt, csak bántalom érte, amióta az eszét tudta. Tíz éves forma gyerekként találtak rá az utcán a romok alatt, nem sokkal a háború után. Aztán úgy kereskedtek vele, mint egy darab ronggyal, amibe bárki beletörölheti bármijét, ahogy jólesik, ha fizet.
Órákig sétálgatott a dombokon, és alig bírta felfogni, hogy szabad. Még azt sem érezte, hogy megéhezett, csak mikor már beesteledett, és eszébe jutott, hogy valahol aludnia is kell. Nem akarta végig kilincselni a falut, és különben is, jó idő volt. Keresett egy puhább, füves mélyedést a domboldalban, azt kibélelte a kabátjával, oda bevackolta magát, készült pihenni.
– Lia.
Ahogy kinyitotta a szemét, egy kisfiú állt előtte. Mosolyogva nézett le rá, és Lia nem tudta mire vélni. Nem ismerte. Ami azt illeti, nem ismert egyáltalán semmilyen gyereket. Egyet sem.
– Nincs hol aludnod, ugye?
Már hogyne lenne, gondolta a lány. Itt ez a remek kis fészek. Legalább annyira otthonos, mint ahol eddig éltem. Nem kéne már ennek a gyereknek otthon lennie?
– Ott van a ház. – mutatott a távolba a kisfiú.
Milyen ház? Lia elnézett arra, amerre a fiú mutat. Föltápászkodott a földről, tett néhány lépést előre. A patak mentén a tóhoz legközelebb, a többi házaktól pedig egy kicsit külön állt egy kétszintes, kertvárosias ház, az alsó szinten még égett a villany.
– Jó, hogy hazajöttél.
Liát mintha arcon vágták volna. Azonnal megfordult. A fiú már nem volt sehol. A dombokon semmi mozgás, hallani is csak a tücsköket lehetett. Egy darabig nézte a házat, aztán elindult.

Mikor odaért, a villany még égett. Csengetett, a kapuban szinte azonnal megjelent egy nő. Különös szabású, fekete ruhát viselt, ami úgy festett, mint egy hatalmas, ide-oda hajtogatott lepedő len színű szegéllyel. Ahol ennek a lepedőnek az oldalai lehettek, ott az anyag fonalakra bomlott, amik eltűntek a ruha hajtásaiban és redőiben. A nő az egyik kezében épp egy ilyen fonállal babrált hosszú, csontos ujjai között. A végét nem lehetett látni. Talán a ruhából lógott ki ez is.
– Szervusz, Lia! Csakhogy idetaláltál. – mondta kimért, de legkevésbé sem barátságtalan hangon.
Lia csodálkozott, meg sem szólalt, még köszönni is elfelejtett.
– Nem gondolod, hogy már egy kicsit késő van?
Lia még mindig nem szólalt meg. Egy hang a fejében azt szorgalmazta, kérjen elnézést.
– Na, ne csodálkozz már annyira, én vagyok a nagynénéd, akiről a Szabóéknak meséltél.
„Nem”, vágta rá magában a lány. Miféle nagynéni?
– Éhes vagy, gondolom. Készítettem neked vacsorát. Fent van a szobában, ahol lakni fogsz. – azzal apró mosolyt villantott. Liának az volt az érzése, hogy ezt az arcot nem arra teremtették, hogy mosolyogjanak vele. Mégis, valahogy meggyőző volt, sőt, bizalomgerjesztő.
– Megmutatom, gyere!
Talán a fáradtság, az éhség vagy a kíváncsiság volt az oka, Lia maga sem tudta, miért, de belépett a kapun. Az asszony becsukta mögötte.
Megkerülték a házat, és ahogy keresztülhaladtak az udvaron, a lányt hatalmába kerítette az érzés, hogy ő ezt a helyet ismeri. Pedig biztosra vette, hogy sosem járt még erre, sőt, a városon kívül sehol.
Igaz, azelőttre, hogy a romok alatt rátaláltak, nem tudott visszaemlékezni, és azt kívánta, bár az azután történtekre se tudott volna. Egyetlen emléke egy csupa ránc arc volt, amellyel gyakran álmodott. Egy kedves arc, egy idős nőé, aki talán a nagymamája lehetett. Ez volt az egyetlen kedves emléke, és éveken át az egyetlen menedéke is a világ elől.
Hirtelen gyereksírásra lett figyelmes. Felkapta a fejét, mire a hang abbamaradt, mintha elvágták volna.
– Mi volt ez? – kérdezte.
– Csak a szél. – felelte a nő, aki a nénjének mondta magát. – Mindenféle zajokat erre hord.
Szélcsend volt.
A ház túloldalán egy lépcső vezetett a fal külső részén fel az emeletre. Odafenn egy apró előszobában egy üres fogas állt, és minden irányba egy-egy ajtó nyílt.
– Ez itt balra a padlás. Nincs ott semmi, csak lomok. Az az ajtó – mutatott a szemben lévő ajtóra – az én otthonomba vezet. – ezt különös nyomatékkal mondta. Majd hangja kissé lágyult. – Ez pedig a te szobád mostantól.
Benyitott a jobb oldali ajtón, és felkapcsolta a villanyt. A szoba kicsike volt, de roppant barátságosan festett. Ablak alatt az ágy, mellette egy tükrös fésülködőasztal, szék, meg egy ruhásszekrény a falnál. Az asztalon tálcán a vacsora. Lia korábban soha meg nem tapasztalt gondoskodás melengető érzését járta át. Hálától ragyogó arccal fordult meg, hogy köszönetet mondjon, de a nő már a lépcső alján járt. Sétált vissza az udvar felé. Lia nem tudta, hogyan szólítsa, hát nem szólt semmit.
A tálcán kalács volt, kis csészében mellette lekvár, és egy bögre tej. Azonnal nekiesett, befalta, aztán az ágyra fordult, és elaludt.
Álmában felderengett a kedves arc. Mosolya körül a temérdek ráncon vidám táncot járt a fény. Mögötte fehérre meszelt falak. Egy konyhaszekrényt esetlenül utánzó tákolmány meg egy festetlen, törött tányér volt még a falon. A szekrény majdnem üresen állt. Ajtaja lassan himbálózott, egy agyonfoltozott vasfazék tekintett csak ki mögüle. A tányér közepén sötét színű cseppek jelentek meg, és szikkadtak bele a nyers kerámiába.
A fazék fortyogni kezdett a szekrényben, Lia sírást hallott, éhes kisdedek sírását. Az asszony nem hallhatta őket, mert a mosolya nem apadt, sőt, egyre szélesedett, és már-már úgy tűnt, el sem bírja ez a csupa barázda, cserzett bőr, és máris széjjel szakad, mikor egyszerre fogyni kezdett az arc a mosoly mögött.
Bőre a csonton már csak lógott, a szemek körül mély gödör szélesedett, és azok beestek mélyre, messzire, alig látszódtak már. Fekete kendője alól sorra bukkantak elő a megőszült szálak, és lobogni kezdtek a szélben, ami időközben elfújta a síró hangokat.
Aztán eltűnt az arc, és az ottmaradó sötét semmiben nagy földhalom emelkedett, a tetejéről apró csontok gurultak mindenfelé. A legapróbbakat elsöpörte a szél, ami egyre csak erősödött. A nehezebbek, göcsörtösebbek, lapockák és csigolyák dombba fúródtak, és egy ajtót kezdtek körvonalazni. Ahogy a gyönge holdfény rávetült, látszott, hogy odabent még a kintinél is mélyebb a sötét. Lombok suhogása hallatszott, majd hirtelen gyönge roppanás, mintha apró, törékeny csontra lépett volna valaki.
Lia felriadt. A szél az arcába borzolta a haját, tarkójára fagyasztotta a patakokban csorgó izzadságot, és halk nyikordulással feltárta a szobája ajtaját. Szemben a padlás ajtaja tárva nyitva. Mögötte a mélységes sötétségben mintha moccant volna valami. Közben az ajtófélfán látta, hogy ott fehérlenek a csontok. A következő pillanatban már csak egy közönséges ajtókeret volt. Lia remegő kézzel csukta be a szobája ajtaját, és igyekezett elaludni. Igyekezett, ahogy csak tudott.

Másnap ragyogó napsütésre ébredt. Kinyitotta az ablakot, és mélyet lélegzett. Ahogy kinyújtózott, észrevette, hogy a ruhája kissé átázott. Szerette volna átvenni, de nem volt mire. Megnézte a szekrényt, az üres volt. Hát persze. Azt azért mégsem várhatta, hogy egy garnitúra ruhát is kap a vacsorája mellé. De sebaj. Kiteríti ezt, amíg megmosdik, csak szárad valamennyit, olyan szépen süt a nap. Hogy mosdani hol fog, azt persze nem tudta, de hát az első dolga úgyis az lesz, hogy megkeresi a nénit és beszél vele. Odafordult az asztalhoz, hogy felvegye és levigye a tálcát, de az nem volt sehol.  Kilépett az előszobába, és már nyúlt volna a középső ajtó kilincséért, amikor eszébe jutott, hogy az asszony nem arra ment le előző nap. Hát megy arra ő is, amerre az ment.
Lent körüljárta a házat, a túloldalán talált egy ajtót, azon bement. Tágasabb előszoba fogadta. Innen nyílt az ajtó a mosdóba, meg egy a nappaliba, aminek a közepén nagy asztal állt. A nappali egyik vége tovább nyúlt és elkanyarodott alighanem a konyhába, a másik végében egy ajtó látszott, ez meg talán a hálószobába vezetett.
– Néném! – kiabált egyet óvatosan Lia. Meglepődött, hogy pont ez a szó jött ki a száján, de különben meg hogy szólítsa. Fogalma sem volt, és különben is, miért ne lehetne neki is egy nagynénje. A hívásra nem felelt senki. Lia rövid tétovázás után bement a mosdóba, és megmosdott. Aztán visszament az emeletre, hogy megnézze az alsóruháját, amiben aludt, de az alig szikkadt. Csípős hideg volt, amikor visszavette, de anélkül mégsem indulhatott el.
Viszont éhes volt, és bár jóllehet, talált volna a konyhában ennivalót, nem akart visszaélni az asszony vendégszeretetével, meg valami ennivalóra azért elég volt, amivel a zsebében a városból eljött.
Fél háromra, ahogy ígérte, megérkezett a Krétába. Szabóné már várta. Jó idő volt, és sok emberrel számoltak, ki kellett hozni néhány asztalt a kerthelyiségbe.
– És hol lakik ez a te nagynénéd? – kérdezte.
Azt akarta kérdezni, hogy hogy hívják, de ez jött a szájára hirtelen. Lia elmesélte neki, merre van a ház, és melyik is az pontosan, mire Szabóné megtorpant, kezében egy asztallal, aminek a másik vége Liánál volt. Majdnem magára rántotta őt a bútorral együtt.
– Vigyázz, lépcső! – mondta Szabóné, pedig a lépcső még odébb volt, és már a harmadik asztalt hozták elő.
Az est gyorsan telt. Sok volt a vendég, Lia főleg mosogatott meg asztalokat törölt, és mindkettőt nagyon ügyesen csinálta. Többen megjegyezték, hogy milyen csinos, és hogy több ilyen rátermett fiatal lány kéne a Krétába. Közvetlen hozzá nem szóltak, azt is csak egyvalaki kérdezte, hogy honnan való, kinek a gyereke, de azt a Szabóné hamar figyelmeztette, hogy inkább azt nyomozza ki, honnan és mikor egyenlíti ki a hitelét.

Mikor Lia hazaért, a házban nem égett a villany. Sajnálta, mert szeretett volna legalább néhány szót váltani a nővel, aki most a nagynénje volt. Legalább a nevét megtudni. Vagy azt, hogy hogy szólítsa.
Már az ágyában volt és elalváshoz készülődött, mikor érezte, hogy a hideg szél belekap a hajába. Az ablakhoz fordult, hogy becsukja, de az csukva volt. Nem értette. Odasétált az ajtóhoz, mert bár egyáltalán nem onnan érezte, valahonnan mégiscsak jött a huzat. A levegő ott mozdulatlan volt. Szemben lassan kinyílt a padlás ajtaja. Odabent egészen sötét volt, csak a szállongó port lehetett látni, a keskeny sávban, amit megvilágított a Hold. Meg ugyanott egy pár cipőt a padlón.
Furcsamód úgy érezte, az a cipő az övé. Vagy legalábbis mintha az övé lett volna valamikor. Tett egy lépést az ajtó felé, mikor a huzat hirtelen kisöpört rajta valamit. Pincebogarak és különféle férgek csapódtak a lábfejének. Kapálóztak aprón kis végtagjaikkal, ahogy próbálták visszanyerni az irányítást szelvényes kis testük felett. Lia felsikoltott és hátrahőkölt.
A padlón nem volt más, csak száraz falevelek és korhadt, ujjnyi fadarabok. Belépett az ajtón és keresni kezdte a villanykapcsolót, de annak nyoma sem lelte. Már nem volt biztos benne, hogy beljebb akar menni. Talán inkább majd reggel. De a lábai, szinte maguktól, megindultak.
A következő pillanatban már ott állt a padlás közepén, lábai előtt a cipők, vastagon porral belepve. Körülötte a sötétben mozogni kezdtek az árnyékok. Lehajolt, felmarkolta a cipőket és rohant kifelé.
A szobába visszaérve nagy lendülettel bevágta az ajtót, és nekivetette a hátát. Zihált. Hirtelen tudatosult benne, mekkora zajt csapott, és hogy erre a nénének fel kellett ébrednie. Hallgatózott, de nem hallott semmit. Néhány pillanatig az a gondolat kerítette a hatalmába, hogy az asszony talán nincs is odalent, és ő egyedül van a házban. De ezt a gondolatot hamar elhessegette.
Lassan leengedte a földre a cipőket, amik minden óvatosság dacára kövér porfelhőt engedtek fel magukból. Köhögni kezdett. Odasétált az ablakhoz, és kinyitotta, hogy a pornak legyen hova szállni. Mikor visszafordult a szoba felé, a vaskos porréteg mocorogni kezdett a cipőn, majd lassan lekúszott róla, és atkák, apró százlábúak és kicsiny szürke pókok százaivá bomlott szét. Az apró férgek szélsebesen iramlottak a szoba sötétebb zugai felé, bemásztak a padlódeszkák közé, a fal repedéseibe, az ágy alá, az ágynemű gyűrődéseinek árnyékába, és jóformán mindenhová, ahol árnyék volt. Néhány nagyobb pók viszont egész lassan, esetlenül billegve mozgott. Egy-egy kilapított, összeszáradt bogártetemet vonszoltak maguk utén, mely a potrohukhoz tapadt. Hosszú, vékony lábaikat akadozva dobálták előre, és esetlenül billentek hol jobbra, hol balra, ahogy – ellentétben a többiekkel – Lia felé közelítettek.
A lány sikítva rohant az ajtóhoz, feltépte, és iramodott lefelé a lépcsőn. Az egyik fok egyszerűen kifordult a lába alól, ő pedig nem tudta megtartani az egyensúlyát, és arccal előre a földre zuhant. Hirtelen nem tudta, mit csináljon. Mozdulni nem mert, csak várta lélegzet-visszafojtva, hogy az apró póklábak a testét kezdjék tapodni. De nem történt semmi. Az idő elnyúlt a végtelenbe. Lia végleg kimerült, és elnyomta az álom.
Álmában megint a mosolygó, kedves asszonyt látta, a fehérre meszelt falakat, meg a szekrényt, amiben egyre erőszakosabban fortyogott a víz. Közelebb ment hozzá, a fazék fölé hajolt, arról félrecsúszott a fedő, és a lobogó vízfelszín alatt egy alvó babaarc látszott. Lemondó tekintettel nézett fel Liára. A lánynak ismerős volt ez a szempár, de nem tudta, honnan. A háta mögött felzengett a gyereksírás, és egyre erősödött. Mikor megfordult, egy szúette ajtókeretet látott. A benti félhomályból két hatalmas, ízelt pálcikaláb csapott elő, és próbált valami támaszt találni két oldalt a fehérre meszelt falakon. Aztán még kettő, és még kettő a padlón.
Óriási, kövér pók bújt elő az ajtóból valamit húzva maga után a földön. A lány lassan hátrált, majd megfordult, és rohanni kezdett. A fehér falak nem voltak már sehol. Egy udvaron szaladt, ahol a kerítések végtelen távolinak tűntek. Sötét éjszaka volt, és az udvar egyik sarkában szénfekete földből halmok emelkedtek. Egy nagyobb halom tetejéről megindultak a csontok, és csak folytak-pörögtek mindenfelé. Az egyik Lia lába alá gurult, és aprót roppant, mikor a lány rálépett.
– Jó, hogy hazajöttél. – mondta egy ártatlan hang, és a lány rádöbbent, honnan volt ismerős neki a szempár. Felébredt.
Arccal a nedves fűben feküdt, harmattól vizes ruhában, és sajgott mindene. Körülötte alig volt világosabb, mint mikor elájult. Be volt borulva az ég, de úgy, hogy a nap emlékét is el lehetett volna felejteni. Lia feltápászkodott, és elindul, fel a szobájába, hogy felöltözzzön.
A szoba ajtaja előtt megtorpant. Eszébe jutottak a pókok meg az álma. Közben érezte, hogy szép lassan hűl a teste. Vacogott és köhögni kezdett. Ha nem veszi le ezeket, aztán vesz fel valami szárazat, ide fog fagyni az ajtó mellé a falhoz.
Nagy lélegzetet vett, lassan reszketve kifújta, és lenyomta a kilincset. Odabent sem volt jobb idő. Az ablak nyitva, a földön ott hevert a pár cipő. Csupa por, de látszólag azon kívül semmi. Sietve ledobálta az alsó ruháit és felvett minden mást, de továbbra is rettentően fázott.
Lerohant a lépcsőn, megkerülte a házat, és bement a bejárati ajtón. Az ajtó egyből a nagyszobába nyílt. Furcsállta. Úgy emlékezett, volt előszoba is. A szoba egy része kis folyosóként megnyúlt és elkanyarodott, a szemben lévő falon pedig két ajtó volt, az egyik félig nyitva. A konyhába vezetett. Egy régimódi konyhaszekrény széle látszott benne, meg fölötte a fal, fehérre meszelve.
– Néném. Néném! – kiáltozta Lia, de nem jött semmi válasz. Ekkor már megint annyira fázott, hogy remegett. Nem szeretett volna felfordulást okozni, sem kérdés nélkül hozzányúlni semmihez, de a szemeivel már pásztázta a bútorokat valami után, amit maga köré tekerhet.
Talált egy nyirkos plédet az egyik széken, azt terítette magára, úgy vacogott tovább. Közben odakint eleredt az eső. Liának eszébe jutott, hogy ennie kéne és vizet is szeretett volna forralni magának, de nem akart bemenni a konyhába.
Eltelt fél óra, és az eső még mindig esett. Lia a szobát vizsgálgatta. Ismerősen festett. Ilyen, vagy ehhez hasonló tapéta, szőnyeg és bútorok voltak abban a szobában, ahová akkor vitték, mikor kiszedték a romok alól. Kislányként csodálattal szemlélte, és azt remélte, talán örökké ott maradhat abban a gyönyörű szobában, de nem maradt ott sokáig. Egy erősen kifestett, felszegett orrú nő vitte el onnan, azt mondta, majd gondját viseli. Hazudott.
Innen most csak a fűtés hiányzott. Meg a kilátás. A szoba, amire emlékezett, száraz, meleg, sokadik emeleti szoba volt, az ablakából messzire el lehetett látni sok szép lakóépület fölött.
Az eső csak órákkal később állt el. Lia addigra kissé el is bóbiskolt, mert az éhségtől le volt gyengülve, és különben sem pihente ki magát. Mikor hallotta, hogy elállt az eső, fölkelt és elindult, hogy visszamegy a szobájába.
A szoba közepén még mindig ott volt a cipő. Nem örült neki. Arra gondolt, hogy kár volt egyáltalán áthozni a padlásról. Óvatosan nyúlt érte, hogy el tudja kapni a kezét, ha mindenféle bogarak szaladnának szerteszét belőle. De nem történt semmi ilyesmi.
A padlás nappali fénynél sokkal kisebbnek tűnt. Persze a legtöbb holmit így is árnyékok takarták, de ezek az árnyékok nem mozogtak. Lerakta a cipőket a padlóra, nagyjából oda, ahonnan előző este felvette őket. Nem sokkal odébb a most aranyszínben úszó fénysáv mellett egy kupac papír hevert. Levelek. A legfelső kihajtogatva. Lia szeme elkapott valamit a szöveg felső részében, de el is vesztette. Lassan és nehézkesen olvasott. Még valamikor kislány korában tanulhatott olvasni, azóta alkalma sem igen nyílt rá. Felvette a levelet, és nekifogott kibogozni. A betűk ismerősek voltak.

Drága Miklós bácsi!

Levelet kaptunk a frontról, hogy azt írják, hogy meghalt az Imre. Tudom jól, meg tetszett haragudni mind a két fiára, de lássa, egyik se él már, csak mink, akiket itt hagytak, és mink is már csak alig.
Az én Péteremet itt kötötték föl a gyerekek szeme láttára. A kis Lia úgy csimpaszkodott a lábán még napokig. Aztán eltemettük, és mellé az Imre óráját, mert belőle csak ennyit küldtek haza. Hanem most már nincs itt semmi, csak mink, édesanyám meg a sok gyerek. Azoknak meg ennijük sincs mit adnunk, mert semmink sincs már.

Harangoztak. Fél három volt. Nem akaródzott félbehagyni a levelet, de nem volt más választása. Rohant vissza a szobájába, hogy némi vacilálás után visszavegye az alsóruháit, mert szégyellt volna nélkülük menni. Azok, ha lehet, még vizesebbek voltak, mint azelőtt, és a padló is csurom víz volt. Pedig csukva hagyta az ablakot. Sietve felöltözött, a levelet a fésülködőasztal fiókjába tette, és rohant is tovább, közben majd’ megfagyott. Mire elérte a Krétát, már erősen köhögött.
Szabóné sápadtan nézte.
– Te meg hogy nézel ki, te lány? – töltött egy pálinkát, és intett Liának, hogy igya meg. – Úgy. És most eriggy hátra. A kisszobát megtalálod. Ott vetkőzz neki, én meg kerítek rád valami ruhát.
Nem sokkal később már ott volt vele a kisszobában. Összeszidta, felöltöztette, aztán gondterhelt arccal figyelte egész este. Lia köhögött meg izzadt, de rendesen elvégezte a dolgát. Mire zártak, már teljesen ki volt merülve, a levélre gondolt, a kis Liára.
Alig hallhatóan köszönt, de Szabóék nem feleltek, talán nem is hallották. Hátul voltak, épp megvitattak valamit. Lia sietett. Elköszönt újra, valamivel hangosabban, aztán elindult. A kocsmáros és a felesége csak percekkel később jöttek elő és vették észre, hogy a lány már nincs ott. Az asszony arca gondterhelt volt. Nem akarta elengedni őt, de majd akkor másnap beszél vele. Felnézett az égre, és megnyugtatta magát, hogy esni már úgy sem fog az éjjel.
Lia szinte rohant hazáig. Már nem érzett fáradtságot. Futva kerülte meg a házat, ugrotta a lépcsőfokokat. Nagy lendülettel rántotta ki a fiókot, ami nagy meglepetésére üres volt. Átkutatta az asztalt, az ágyat, az egész szobát, de a levelet nem találta sehol.
Fáradtan ledőlt az ágyra, és azon gondolkodott, mi történhetett vele. Aztán már csak bámulta a plafont. Az arcára egy esőcsepp hullott. Aztán még egy, majd egyre több. Szabályosan szemerkélt rá az eső. Pedig felette a mennyezet látszólag teljesen ép volt. Mégis, mintha csak kint állt volna a szabadban. Az eső egyik pillanatról a másikra fölerősödött, és szakadt. Lia kirohant az előszobába, de ott sem volt jobb a helyzet. A padlásajtót nyitva találta, látszólag egyedül ott nem esett, de mintha az árnyékban valami mozgást látott volna. Eszébe jutott a cipő, a pókok, a férgek hordái, és tudta, hogy képtelen oda bemenni.
Akkor lemegy a nénihez. Itt az ajtó, ami egyenesen hozzá vezet. Tétovázva nyúlt a kilincs után, még egy pillantást vetett a padlás felé, aztán lenyomta. Az ajtó mögött egy széles helyiség húzódott, mélyen, mint egy kút, padlóját alig lehetett látni. A falai mentén körbe lépcső vezetett onnan, ahol Lia állt le a mélybe, egy boltívig, amelynek belső falán kék tükröződés csillogott. A lépcső alján ott állt az asszony, kezében egy fonalat igazgatva, amelynek végei eltűntek a boltív alatt. A mélyből fojtogató csend szökött Lia felé, kiűzve a füléből az eső zajait.
Az asszony felnézett, egyenesen a szemébe. Tekintete idegen volt, barátságtalan és hideg. Lia nem állta sokáig, de nem is merte azonnal elengedni. Az volt az érzése, ha elfordul, a nő a következő pillanatban már ott lesz mögötte.
Hátralépett, becsapta az ajtót és nekivetette a hátát. Várta, mikor vágódik neki valami, de semmi sem történt. Az eső idő közben újra csepergéssé szelídült. Lia egy darabig a mennyezetet vizsgálgatta, aztán a szemei elnehezültek, és ő túl fáradt volt, hogy ellenálljon.
Álmában ott állt a fehérre meszelt falú konyhában a nagy, ócska szekrény mellett, kislányként, cingár, csontos kis lábán az a pár cipő. Túl nagy volt rá. Az anyja cipői. Azokban illegette magát. Azt játszotta, hogy már nagylány. Aztán lépteket hallott. Valaki közeledett kintről. Levette és elrejtette a cipőket a szekrény mögé. A konyha udvarra néző ajtaja kitárult. A nagymama lépett be rajta. Arca ráncosabb volt, mint valaha és vékonyabb is. A teste is elfogyott, ruháit már félig sem töltötte ki. Csak a mosolya nem tűnt el.
Odasétált Liához, lehajolt hozzá, megsimogatta az arcát. Lia érezte, hogy a keze nyomán arca nedves lesz, és látta, mikor az asszony elvette a kezét, hogy sűrű, sötét folt csillog rajta. Aztán elhaladt Lia mellett, és halk koppanással gőzölgő tányért tett az asztalra. Néma csend volt körülöttük. Lia nem akarta látni, mi van az asztalon. Elfordult, nem mert odanézni, de tudta, látta, hogy a tányér karimáján túlcsordul, ami benne van, és vékony kis oszlopokban vér csorog az asztal lapjára. A lány összeszorította a szemeit, és akkor végre eltűnt az asztal meg a tányér. A végtelen fehér fal egyetlen világító téglalappá zsugorodott össze, amit apró csontok kereteztek, körülötte teljes sötétség. Az az ajtó volt az, amit Lia már látott, de most belülről nézte. Ruháját megvilágította a beáramló fény, teljesen át volt ázva, csurom vér volt az egész. Futni kezdett az ajtó felé, de az egyre csak zsugorodott, a lányt pedig egyre húzta a nehéz, ázott ruha.

Levegő után kapkodva ébredt fel a saját könnyeiben fulladozva. Ruhája valóban teljesen átázott, és már szinte hozzá is fagyott a testéhez. Az eső most is esett, és Lia tudta, hogy nincs más választása, csak a padlás. Az életösztöne pedig erősebb volt a félelménél.
Odabent szinte teljes volt a sötétség, és abnormális módon a folyosóról semmi fény nem volt képes betüremkedni. Egyedül a helyiség túlsó végében, egy kis ablakon át beszökő holdvilág hasított ki egy téglalapot a feketeségből. Lia nekiiramodott, és mikor odaért, hallotta, hogy valami megmoccan mögötte. Megtorpant. Tompa puffanás, aztán halk zokogás. Az ablakon túl a kertből egy fiatal férfi hangja hallatszott.
– Százados Úr, én ezt az embert ismerem.
– Ha még egy szót szólsz, –  mordult rá egy ércesebb hang – Isten az atyám, mellé köttetlek.
Egy pillanatig csend volt. Lia lélegzetvisszafojtva figyelt. Nem mert odanézni.
– Józsi! – ordított az idősebb dühödten. – Kotródj el onnét!
Csend.
– Józsi!
Kisvártatva pisztoly dörrent. Egy fiatal nő fuldokló sírása hallatszott a padlás egy másik zugából, mint a korábbi, az udvarról egy kislány hangját lehetett hallani.
– Édesapa!
Lia a saját hangját hallotta. Tisztán látta maga előtt a fűzfát, amire az apját felkötötték. A táblát a nyakában, hogy „hazaáruló”, a halott bakát a fa tövében, aki védeni próbálta, meg magát, ahogy a lábánál fogva rángatja az apját.
– Édesapa! Tessék lejönni! Nem szabad kint maradni, jön a vihar.
A szoba másik sarkában ismét felsírt az első hang. Mikor lélegzetet vett, hallatszott, hogy öblösebb, idősebb, mint a másik volt. Csendben sírdogált. Valahol nem messze surrogás hallatszott, valamit vonszoltak a földön.
– Hát te is itt hagytál minköt, te! – sírta a hang szakadozva. – Hát hogy viseljem én ezeknek a gondját? Édes jó Istenem! Hát hogy?
Valami megmozdult egészen közel Liához. Valami nagy. A lány némán rimánkodott, hogy ne felé közelítsen. Morajlás rázta meg a szobát. Visszaverődött a falakról, és egy-egy zugból felszakadó gyereksírás felelt rá. Lia homlokáról egy izzadságcsepp megindult lefelé, végiggördült az orrán, és lehullott a poros padlódeszkára. Ott csillogott feketén. A lányban most tudatosult, hogy látszik. És ha ott marad a fényben, a monstrum egészen biztosan észreveszi. Lassan és óvatosan araszolni kezdett hátrafelé.  Vékony, percegő hangokat hallott maga körül, idegesen remegő keze pókhálóba kapott. Sikoltott volna, de már a zsigereiben érezte, hogy nem lehet. Egész testében megfeszült.
A monstrum megindult, de nem felé. Súlya alatt recsegtek a padlódeszkák, fémesen csikorogva haladt el a padlás túlsó falán is túlra a semmibe. Amerre haladt, csontok ropogtak.
Valahonnan egészen közelről víz fortyogása hallatszott. A padlás ajtaján fény áramlott be, mintha az közvetlenül a szabadba nyílt volna. Világosabb így sem lett, csak egy újabb sávot hasított magának a holdfény.
Egy idős asszony jelent meg az ajtóban. Lia felismerte benne a nagyanyját, és már rohant is volna felé, de megtorpant az ablak előtt. A földön a saját árnyékát látta kirajzolódni. Egy kislány árnyéka volt. Csontsovány.
Az öregasszony kezében ott csillogott a nagykés. Kilépett a fényből, be az árnyékba. Mikor újra megjelent, egy kisfiút vonszolt maga után. Olyan kicsit, aki még járni sem igazán tudott. Behúzta maguk mögött az ajtót.
Lia minden erejét összeszedve, sikítva rohamozta meg, tépte fel az ajtót, úgy rontott ki az előszobába, majd le a lépcsőn, ki a kertbe. Még mindig esett.
Lia sehol sem látott senkit. Csak a fűzfa állt ott, ami alatt két katonát végeztek ki, akik csak emberek próbáltak maradni. Nem messze volt egy földhalom. Korábban baromfiudvar volt ott, mikor Lia még itt lakot.
Odarohant, négykézlábra esett és tíz körmével kaparni kezdte a sáros földet. Kétségbeesetten csapkodva ásott hosszú időn keresztül. Az ujjai egyre merevebbek, görcsösebbek lettek. Kékek voltak, fagyottak és alig mozogtak már úgy, ahogy ő szerette volna. Nem törődött vele. Aztán talált valamit, ami sima volt, és fehér. Akadozó mozdulattal simogatta le róla a földet. Két szemüreget tapintott. Kitört belőle a sírás. Görcsökben vergődő testtel görnyedt a félig kitemetett koponya fölé. Védte a szemgödröket, hogy ne essen beléjük az eső.
Mögötte a házban fény gyúlt. A szeme sarkából látta, hogy a ház falán egy új ajtó nyílik. A nő, aki a nagynénjének mondta magát, most ott állt az ajtóban.
„Menj oda!” Mondta egy hang. Lia megrázta a fejét.
Eltelt egy kis idő. A lány ott kuporgott a koponya felett. Könnyei a földre hullottak. Tagjai elgémberedtek. Köhögni kezdett. Néhány perc alatt a köhögése úgy felerősödött, hogy össze-összerándult tőle. Ismét egy hangot hallott, nem tudta, honnan.
„Na, most már menj!”
Lia feltápászkodott a földről és kábán, mint akit csak úgy visz a lába, besétált az újonnan nyílt ajtón. Abba a szobába lépett be, amelyikből nemrég még egy konyha és a mosdó nyílt, még egy nappal korábban pedig még egy előszoba is.
Ott, ahol a bejárati ajtónak kellett volna lennie, most egy szoba ajtaja állt félig nyitva. Bentről fás kattogás és halk surrogás hallatszott. A szoba egy része most is nyúlványként kanyarodott, de látszott, hogy ahova vezet, az nem annyira szoba, mint inkább egy barlang szája. Több ajtó nem volt, de volt egy nagy ablak a falon, amiből látszottak az utcák. Sok emelet magasból, hatalmas lakóépületekkel, lebombázott pályaudvarral.
A nagynéni, akárkié volt is, ha az volt egyáltalán, épp egy vitrinből pakolt tálcára két üveget meg néhány poharat. Az egyik üvegben valami konyak-féleség ragyogott különös fénnyel a lámpafényben. A másikban valami fehér. Látszólag tej. Ezekkel odasétált a szoba közepén álló asztalhoz és töltött. Három pohárba a fényes italból, egybe pedig a tejből. Ezt rakta Lia elé.
Most is ugyanazt a ruhát viselte, amit akkor, mikor Lia először látta a kapuban, aztán a hosszú lépcső alján, és most is egy fonalat sodorgatott. A fonál egyik vége az asztal alatt, a másik a félig nyitott ajtó mögött tűnt el.
Az asztalnál egy másik asszony ült. Idősebbnek tűnt nála, és ugyanolyan ruhát viselt, mint ő. Egy ezüst olló volt az övébe tűzve. Felvette az egyik poharat és egy húzásra kiitta.
–  Keserű – jegyezte meg közönyösen.
– Kicsit késő már, de itt vagy megint. Látod, nem tudtál máshová menni végül. – mondta a nagynéni.
A jótékony felejtés burka nagy darabokban pattogott le a lány emlékeiről. Itt élt kislányként, itt hullott körülötte darabokra a világ.
–  A halál elől az embertelenségbe menekültél, aztán az elől is megpróbáltál elmenekülni. De amit egyszer elkövettél, az elől hiába futsz.
Lia már mindenre emlékezett. Arra, hogy az emberi aljasság hogyan pusztította el az apját, az éhezés az anyját. Hogy megbomlott a nagyanyja, és arra is, hogy mit evett, mikor már nem volt gyereksírás. Akkor fel sem fogta. Talán nem is lehetett. Aztán felszökött egy vonatra, ami egy olyan élet felé zakatolt, ahonnan utána mégis jobb volt menekülni. Próbálta mindezt most felfogni, de képtelen volt.
–  Miért? – kérdezte szinte némán, a semmiben kutató tekintettel.
–  Mert ember vagy.
–  De hát – kezdte, és könnycseppek fordultak ki a szeméből – Nem csináltam semmit – tekintetét hol ide, hol oda kapta – Miért kellett édesapának meghalnia? Vagy édesanyának, miután olyan sokat szenvedett? És a testvéreim? A kicsi testvéreim, ők mit követtek el? Mit, hogy ilyen végük kellett, hogy legyen? – ordított és szakadtak a könnyei – Mit?!
Az ajtó mögött abbamaradt a surrogás. Az asszonyok hallgattak. Arcukon a hűvös közöny némi értetlenséggel keveredett. Mintha csak azt kérdezte volna tőlük valaki, hogy kedd után miért éppen szerda jön.
– Válaszolj! – ordított a lány – Válaszoljatok!
Köhögött, nyelte a könnyeit, és megindult az ajtó felé, mert tudta, hogy odabent van még egy harmadik, amelyik eddig csak sunyin kattogott és surrogott. Felrántotta az ajtót, és abban a pillanatban sötét lett. Mintha lekapcsolták volna a villanyt. Az ajtó mögött nem volt más, csak omladozó falak, döngölt föld és a földön egy szúette, törött rokka. Lia megfordult.
A szoba és az asszonyok már nem voltak sehol, csak az egykor fehér falak körben, javarész lemállott vakolattal, kitört ablakok, egy kazettában még pár üvegszilánk meg letört deszkák. Egy kopott asztal, egy rozoga szekrény meg egy tűzhely rozsdás maradványai. A gerendák között itt-ott átsütött a Hold.
Lia némán átlépet a falon lévő hatalmas lyukon, amin át bejött a házba. Egy romos kis parasztház feküdt előtte. A tető egy helyen be volt omolva – ott, ahol a napokban lakott, és ahova nem vezetett fel lépcső, csak a fal volt épp lépcsőzetesen beomolva.
Aztán lenézett a lába elé, és látta, hogy csepeg róla a víz. A lábán hideg patakok folynak, a ruhája gyűrődéseiből is vízcseppek peregnek, és még mindig esik. Hallotta, hogy köhög, de már ez a hang is mintha valahonnan egészen messziről hallatszott volna.
Tagjai teljesen átfagytak, már alig bírt mozogni, és nem is nagyon akart. Lassú léptekkel sétált vissza a baromfiudvar helyén álló kis földhányáshoz. Mire odaért, már a lábát sem érezte. Az kifordult alóla, ő pedig összecsuklott ott, ahol a csontok már kilógtak a földből.
Különösen hideg volt. Mintha csak a tél tért volna vissza még egy estére. Lia lassan a testének minden pontját megszűnt érezni, csak annyit fogott fel, hogy hűl. Csendben sírdogált, a halomra borulva. A tekintete lassan elhomályosult.
Érezte, hogy valaki megsimogatja a fejét. Kinyitotta a szemeit, és a nagymamát látta. Arca telt volt, és sugárzó. Ráncain vidám táncot járt a napfény. Zöld gyep terült el mögötte, ott látszott nem messze Lia apja és az anyja, karjukon két kisfiúval. Az egyikük Lia felé nyújtózott. Az anyja letette a földre, mire az totyogva megindult, és minden lépéssel kicsit idősebb lett. Mikor odaért a lányhoz, úgy hatéves forma lehetett. A hangja ismerősen csengett:
–  Jó, hogy hazajöttél – mondta, és átölelte a nővérét.

*

Másnap Szabóné nem tudott nyugodtan várni fél háromig, hogy Lia megérkezzen, és elindult megkeresni őt. A testére a falu szélén álló romos ház udvarán talált rá. Egy koponyát ölelt magához. Merevre volt fagyva és mosolyogott.

Illusztráció: Lonely girl – unknown

Megtörténhet-e, hogy egy ember úgy él évekig egy lakásban, hogy soha, egyetlen alkalommal sem pillant ki az ablakon? Még akkor sem, semmi szörnyűség nem ólálkodik, nem formálódik odakint, sőt a kilátás szép. Még akkor sem, ha az ablakok hatalmasak, minden kedvező napszakban meleg fénnyel mázolják a szobát, és ez az ember nagy, öblös, sárga bögrével a kezében nap mint nap órákat kávézgat éppen előtte, sőt még a hajának gubancai is megérintik időnként az üveget?
Szergej nem volt zárkózott, nem volt baja a kilátással, napi rendszerességgel eljárt otthonról,  és ilyenkor gyakran gyalog jutott el A-ból B-be, pusztán azért, hogy a szokott tájban gyönyörködhessen, mégis az ablakra pillantás valahogy mindig pont kimaradt.
Azt talán el lehet ismerni, hogy Szergej kissé szétszórt volt, mondták róla, hogy széllel bélelt, sőt néha azt is, hogy nem a földön jár.
Meg volt győződve például arról, hogy a tárgyak természetüknél fogva felfelé esnek, ha véletlenül elejti őket valaki. Igaz, erről egy kínos incidens után nem szívesen beszélt, mikor is elújságolta kollégáinak a felfedezését, mire azok kinevették, és hogy gúnyt űzzenek belőle különböző tárgyakat ejtettek a földre: kulcscsomót, tollat, kávéscsészét. Ez utóbbiból kiszökő kávé egyébként kitörölhetetlenül ott maradt a dohányzó szőnyegén és Szergej álmainak kohójában egyaránt.
Noha az eset fájdalmas sebet ütött, Szergej meg volt győződve igazáról, és otthon minden áldott nap újrajátszotta magában a beszélgetést, és ilyenkor – hányaveti érvek helyett – radírokat, tollakat ejtett el, melyek kivétel nélkül a mennyezeten landoltak.    A többiek előtt azonban változatlanul félénk maradt, és nem mert bizonyítani. Sok nap  álmodozás és sok önmagának tett beváltatlan ígéret után, úgy döntött, ha elengedni mégsem mer egyetlen tárgyat sem a munkahelyén, maradnak a hányaveti érvek, és azzal a lendülettel bele is vetette volna magát a természettudományok kútjába, ha nem vállalkozása tűnt volna teljesen reménytelennek, ugyanis a számoktól elaludt.
Az orvosok korábban narkolepsziát diagnosztizáltak nála, de biztosan tudva, hogy tévednek, addig kilincselt, míg el nem jutott, egy kivételesen nem-dilettáns orvosig, akinek sikerült reálisan látnia a baját, és azt tanácsolta neki, költözzék valami kímélő, számmentes környékre, de ha van rá mód, előbb okvetlenül töltsön el pár napot próbából olyan helyen, ahol a számok fluktuációja nem viseli meg komolyabban a szervezetét.
A kísérlet után – mely természetesen sikerrel zárult – költözött ebbe a lakásba. Néhány évvel később pedig – a fent említett eset után – annak dacára, hogy szervezete jól láthatóan és kétségtelenül feldolgozhatatlan idegenségként, szinte méregként viszonyult a túlzottan egzakt tudományokhoz, kávéval kezdte magát a számtanhoz, majd fokozatosan a fizikához edzeni. Eleinte könnyen, hirtelen elaludt. Volt, hogy a kávéját sem itta meg, az kifolyt a füle mellett, és a csillárra ömlött. Később már egész bekezdéseket tudott átfutni mielőtt elbóbiskolt. Hanyatt billenő fejéről a szemüveg nemegyszer leesve a csillárba gabalyodott, és egy imbolygó, nagy létra tetején – mely a lakás legelmaradhatatlanabb kelléke volt – kellett kibogoznia belőle.
De kitartását – amit jórészt a gúny és megvetés fájdalma táplált – végül siker koronázta; így jutott el tanulmányaiban, egyszersmind életében fontos fordulatot indukáló newtoni törvényekig. Az egyik ilyen kapcsán olvasta a híres alma-incidensről, és úgy érezte, ahhoz, hogy igazán jól megértse a dolgot, okvetlenül szükséges, hogy elképzeljen egy fát.
Képzeletében azonban ekkorra már – többek között előrehaladott komoly tanulmányainak köszönhetően – nem igen bízott, tehát tekintetét az ablak felé fordította.
Nem kis meglepetésére az ablakkeret felső szegélyéhez simultak a fák, az alsó mentén úsztak a felhők. A dombok is inkább az ég homorú idomainak látszottak, mintha a horizont egy madzag lett volna, ami körül valaki megpörgette a panorámát.
Az egzakció úgy vágta pofon ebben a pillanatban, hogy a kudarc adta a másikat. A világ, megkérdőjelezhetetlenül ott volt az ablak túloldalán, látszólagos helyzetétől függetlenül természetesen felül az ég, alul a föld, és a tárgyak fentről lefele esnek. Minden esetben.
Ezzel a gondolattal elvált a foteltól, és kivédhetetlenül közeledni kezdett a plafon – padló? – felé. Lefelé. Csalódottan koppant a csillár mellett. Egy pillanatig feküdt csak a hátán azzal a kesernyésen üres érzéssel amit ritka és vissza nem vágyott pillanatokban, komoly döbbenet hagy maga után, és ez alatt a pillanat alatt a tekintetéből eltűnt valami fény. Megkérdőjelezhetetlenül és végérvényesen elpusztult benne valami, aminek nyomában csak egy kávéfolt maradt; alakja értelmezhetetlen, a színe sem mondott semmit.
Aztán követte őt a bútorzat és a kávé, hullottak a csészék, a tollak, radírok és papírok. Kifogástalan szaltóval a lábaira érkezett egy fotel, és mellette az ablak is vállmagassághoz igazodott a falon.

Illusztráció: Paul Klee