Lehet, hogy nem is vagy a fiam.

Tamás megnyomta a gombot és várt. Aztán, mikor végre odaért a lift, úgy döntött, inkább gyalogol. Nehéznek tűnt. Az volt az érzése, hogy egyre magasodnak a lépcsőfokok. Néhány emelet után már olyan volt, mint azok a lehetetlen lépcsőfokok a maja piramisok oldalain, amiknek a tetején embereket áldoztak. Azok a fokok olyan távol vannak egymástól, hogy hagyományos értelemben „felsétálni” nem is lehet rajtuk. A turisták is úgy kúsznak-másznak rajtuk négykézláb. Hogy a fenébe hurcoltak oda fel embereket egyáltalán? Talán erre is rosszul emlékszik. Talán nem is olyanok azok a lépcsők. Nem igazán bízott már az emlékezetében, sőt, más szellemi képességeiben is csak egyre kevésbé. Eszébe jutott, hogy talán maguktól mentek föl. Aztán mászott tovább.

Szeretett volna kinézni a lépcsőház ablakán, hogy lássa, milyen messze van a város alatta. De nem volt ablak. A harmincvalahányaikon járt, úgy saccolta, mikor számolni kezdte a fordulókat, de a figyelme mindig elkalandozott. Aztán egyszer csak meglátta az ismerős kijáratot. V. emelet. Ez volt fölé írva. Tamás negyvenet számolt, vagy legalábbis most úgy emlékezett.

Végigsétált a folyosón, amin gyerekként és kamaszként is sokezerszer. Ellenőrizte az ajtókat. Az első: Kiss Ferenc. Kiss. Persze, mindenhol lakik egy Kiss. Kissék. De itt Imiék laktak. Imit a nagyanyja, Marika néni nevelte. Juhász Mária. Miféle Kiss Ferenc? Igen, a levélrés felett még ott van a nyoma a régi, műanyag betűknek. A „Ju”-t nem sikerült levakarni. Kissék ide vagy oda, az a „Ju” azért még ott van.

Szemben Ica néni, az Ica néni férjével, akinek talán már az anyakönyvezett neve is „Ica néni férje” volt. Névtábla nincs. Persze. Nem is volt, és valószínűleg most is az Ica néni lakik itt. Már húsz éve is lehetett vagy száz, de hat szatyorral is úgy haladt, mint a front, lépcsőn, persze, mert nem bízott a liftben.

Következő lakás. Nem emlékezett, hogy valaha is látott volna kijönni onnan bárkit. De Imivel egyszer megpróbáltak bejutni, hogy lássák, miféle lények laknak ott. Eleinte vámpírokra, később űrlényekre, még később bujdosó forradalmárokra gyanakodtak. Végül nem jutottak be, mindenesetre Imi összekarcolta az ajtót a tolvajkulcsként végül csúfos kudarcot valló bicskájával. Igen, még ott van a karc.

Tovább sétált, majd hirtelen visszatolatott. Ott van a karc. Az az. Egy pillanatig tétovázott, majd végigsimította. Nem volt túl mély karcolás, de határozottan ott volt. Mennyi ideje is?

Idő. Hirtelen eszébe jutott, hogy az érkezése percre ki volt számolva. Lifttel. Ő meg a lépcsőn jött. Most meg itt ácsorog. Nekilódult, elsuhant két másik ajtó előtt és becsöngetett.

Nem érkezett válasz. Az ajtó túloldaláról nem hallatszott semmi.

Elkésett.

Várt egy keveset, majd újra csengetett. Ahogy elengedte a gombot, már nyílt is az ajtó. Sértett, haragos tekintet bukkant elő mögüle.

– Szia, Anya!

– Szia.

A kurva életbe.

A nő hátrébb lépett és kitárta az ajtót. Tamás belépett, és elkezdte levenni a cipőjét.

– Apa?

– Dolgozik.

– Dolgozik? De hát szombat van.

– Hát, igen – a nő széttárta a karját.

– Na haragudj, hogy késtem.

– Azt mondtad, kettőig ideérsz. Fél három van.

– Dugó volt.

– Az mindegy. Azt mondtad, kettőig ideérsz. Átvertél, mint szart a palánkon.

– Ne haragudj – nem tudta, hogy fejezze be a mondatot, de úgysem lett volna rá esélye.

– Mindegy. Tegnap is hívtalak. Nem baj, hogy nem vetted fel, de szartál visszahívni.

Próbálta.

– Próbáltalak.

Vagy legalább is úgy emlékezett. Lehet, hogy mégsem próbálta? De emlékszik, hogy hosszan csengett. Aztán sípolt. Emlékszik.

– Nem próbáltál. De mindegy, hagyjuk ezt.

Most bizonygassa? Esélye sincs.

– Nézd meg a nem fogadott hívásokat.

– Mindegy, már mondtam, nem számít.

Egy darabig csöndben álltak. Tamás érezte, hogy kiszáradt a torka.

Megkerülte az anyját, egyenesen átsétált a konyhába, és töltött magának egy pohár vizet. A poharak ott voltak, ahol emléke szerint kellett, hogy legyenek. Ott volt a gyerekkori pohara is. Kétfülű, Kis Vakondos, műanyag. Nézte.

– Emlékszel? Kiskoromban mindig szétharaptam az üvegpoharakat.

– Ez most honnan jutott eszedbe?

A nő hangja egész más volt. Teljesen kizökkent.

– Csak úgy eszembe jutott. Emlékszel?

– Persze – mondta, és érezni lehetett, hogy megenyhült.

– Egyszer vendégségben voltunk Dendiéknél, és szétharaptam valami nagyon értékes kristálypoharat, amit nászajándékba kaptak.

– Házassági évfordulóra – javította ki az anyja. A hangján hallatszott, hogy mosolyog.

– Nagyon meg voltam ijedve, hogy örökké haragudni fognak rám. Meg hogy ti is. Meg mindenki.

A nő bejött a konyhába.

– Kisgyerek voltál. Senki sem haragudott. Jó gyerek voltál, soha nem akartál rosszat csinálni. Jó, mondjuk, ha rosszat csináltál, akkor összeszidtunk. El is fenekeltelek.

– Az normális.

– Mondhatod, hogy rossz anya voltam.

– Nem, nem gondolom.

– De nyugodtan gondolhatod úgy.

Egy darabig csak álltak. Tamás megitta, ami még a poharában volt.

– Honnan jutott ez most eszedbe?

– Nem tudom. Csak úgy beugrott.

Csend.

Tamás töltött még egy pohár vizet. A szájához emelte, aztán leengedte. Aztán megint.

– Olvastam, hogy az emlékeink változnak.

Az anyja figyelt. Az arca megváltozott. Tudta, hogy mire akar a fia kilyukadni, de azért figyelemmel hallgatta.

– Semmire sem emlékszünk pontosan, de az agyunk kipótolja a hiányzó apró, lényegtelen részeket, és mikor legközelebb felidézzük ugyanazt, már a legutóbbi emlékre emlékszünk vissza. És az aztán megint kicsit megváltozik.

– Most mit próbálsz bizonygatni?

Tudta, hogy mit próbál.

– Semmit, csak azt mondom, hogy simán emlékezhet két ember másként dolgokra.

– Tomi miatt mondod?

Tamásból ekkor látszólag minden előzmény nélkül kirobbant a hang. Sípolt, zúgott, rekedten döcögött:

– Hogy hiheted, hogy nem a saját fiam?

– Nyugodtan mondhatod azt, ha akarod, senki előtt nem foglak meghazudtolni.

– De hát a gyerekem!

Tamás ordított, a szemében könnyek reszkettek. Nagyot nyelt és bugyborékolva tette hozzá:

– A kurva – sípolt, nyelt, kicsit halkult még – a kurva istenit, hát pont úgy néz ki, mint én.

Az anyja arcára kiült a szigor.

– Én nem tudom, miért szégyenled, hogy örökbe fogadtátok, de ha nem vennéd észre, én soha nem hoztam fel ezt a témát, mióta megbeszéltük.

– De hát nem fogadtuk örökbe! – Tamás kitört. Ordított, aztán berekedt, nyelte a taknyát és végtelenül szégyellte, hogy sír. És még ennél is jobban szégyellte, hogy így viselkedik az anyjával.

Anyja arca eddigre már hűvösebb és keményebb volt, mint amivel fogadta. Összeszorította a hüvelyk és mutató ujját, úgy, hogy azok elfehéredtek. Sosem szorította ökölbe a kezét. Most sem.

– Engem nem érdekel, hogy mit találsz ki, még asszisztálok is hozzá, de leszel szíves nem a képembe hazudni, jó?

Tamás a konyhaasztalnál lévő egyik székre roskadt. Alatta örvénylett a konyhapadló. Az ódivatú, pepita csempe úgy keveredett össze, mint a folyós tejbegríz. A fekete kakaócsempék barnás csíkokat húztak a fehérek közé.

– De hát az unokád!

– Emlékszem, mikor mondtad, hogy örökbe fogadjátok – a nő szinte hadart – a nappaliban ültél. Ott magyaráztad – a nappali felé mutatott.

Tamás emlékezett. Volt szó örökbe fogadásról, de aztán mégis összejött. Persze, addig beszélt róla a szüleinek. Erre tisztán emlékezett. A nappaliban ült, a zöld fotelben. Vagyis barna fotelben. Zöld fotel az ő nappalijában van. De hát gyerekként a zöldnek a támlájára mászott fel. Fel is borult vele. Az nem lehet, hiszen az nem az itteni fotel.

Nem nézett arra, amerre az anyja mutatott. Próbálta maga elé idézni a nappalit, anélkül, hogy odanézne. Nem ment. Szaladoztak benne a tárgyak. Még az ablakok is hol itt, hol ott bukkantak fel.

– Ettől én még ugyanúgy szeretem, mintha a vér szerinti unokám lenne.

– De hát az!

Tamás úgy érezte, mintha satuba fogták volna a fejét. Zihált és a halántékához kapott.

– Hagyd ezt abba, légy szíves.

Az anyja szemei is kezdtek megnedvesedni.

Tamás feltápászkodott az asztaltól és bebotorkált a nappaliba. A fotelek hol zöldnek, hol barnának tetszettek. A parkettán elterülő szőnyeg, mikor odanézett, hirtelen bebújt az illesztések közé, és a mennyezet olyan messze magasodott fölé, hogy alig látott el odáig.

Megkapaszkodott az egyik fotelben és leült. A karfához húzódott.

Anyja szigorú, kérlelhetetlen arccal állt előtte.

– Fejezd ezt be légy szíves, jó?

A szoba lassan megszilárdult. Ott volt a TV. Nem az, ami gyerekkorában, hanem egy új, amit nemrég vettek a szülei. Az óra is új helyen volt, épp a TV miatt, és új volt a dohányzóasztal is. Alig pár hónapja a lakásban. Tamás is ott volt, mikor kiválasztották.

– Amúgy meg – váltott témát az anyja, közben igyekezett nyugodt és békülékeny hangot erőltetni magára – visszatérve arra, amit az előbb mondtál. Lehet, hogy egyáltalán semmi sem úgy van, ahogy emlékszünk rá.

– Nem ezt akartam mondani.

– De ezt mondtad. Különben logikus. Semmire sem emlékszünk, az is lehet. Miért? Úgysincs olyan, hogy általános igazság, nem? Nem te szoktad mindig mondogatni?

Mondott ilyet. Szokott ilyet mondani.

– Végül is, lehet, hogy semmit sem hihetünk el, amire emlékszünk. Könnyen meglehet.

– De hát – Tamás összeszorította a szemeit.

De hát ott volt a „Ju”, meg a karcolás, meg a Kis Vakondos pohár. Az egész gyerekkora. Az Imi. Most is összejárnak. Neki elmondhat bármit, hiszen kölyökkora óta barátok. Hogy mondhatna el neki bármi igazán bizalmasat, ha gyerekkoruk meg sem történt? Hogy ne lenne ez biztos? Ha más nem is, csak ez. Ott van a karcolás.

– Ha nincsenek emlékeink – kezdte elhaló hangon – akkor semmink sincsen. Hogy lehetne? Az alapján kötődsz másokhoz, amit együtt átéltetek. Az alapján viselkedsz úgy, ahogy viselkedsz, amit tapasztaltál. Az vagy te.

– Jó, rendben, de tévedhetsz is. Miért ne?

– De akkor senkid sincs.

– Lehet. Miért? Lehet, hogy nem is vagy a fiam.

Tamás ellenkezni akart, de nem tudott. Lehet, hogy tényleg nem? Nem, az nem lehet. Emlékszik mindenre. Persze egészen kiskori emlékei nincsenek. De hát kinek vannak? Arra ő nem emlékezhet, hogy megszületett.

Körbenézett a szobában, és semmi sem volt ismerős. Emlékezett a régi TV-re, de talán csak álmodta. Vagy még csak azt sem. Csak most találta ki.

A beszélgetés további részét már nem fogta fel. Néha bólintott és automatikus válaszokat adott. A saját beszédét csak távolról hallotta, elmosódó furcsa zajként. Idegen volt, nem volt ismerős.

Vizsgálgatta maga körül a szobát, és ahogy egyik saroktól a másikig vitte a tekintetét, amire előbb ránézett, az utóbb már ott sem volt.

Búcsúzás után, ahogy kilépett az ajtón, a lépcsőház ajtajával találta magát szemben. Nem haladt el egyetlen ajtó előtt sem. Bámulta az V. emelet feliratot, és szeretett volna megfordulni, hogy megkeresse a karcolást, de nem bírt. Csak átsandított a válla fölött. Éppen csak a szeme sarkából, de nem volt mögötte semmi. Nem volt már olyan, hogy „mögötte”

Elindult lefelé a lépcsőn. Eleinte azon a lépcsőn gyalogolt, amin feljött, és amin azelőtt fel-le mászkált már ezerszer, aztán már nem az a lépcső volt.

Ablakok nyíltak mindenfele, és az ablakokon túl látszott a dzsungel, és a dzsungel zöldjén túl a csillagos űr.

Rohanni kezdett lefelé. Csak öt emelet. Számolta a fordulókat, és csak negyven után állt meg. Kijárat sehol. Se ablak, se plafon, se padló, Lerogyott a lépcsőre és csak ült.

37 éves volt, de nem volt mögötte egyetlen perc sem. Tudta a nevét, mert emlékezett rá, de ahogy magában kimondta, nem csengett ismerősen.

Nem tudta, mennyi az idő, és lassan rájött, hogy semennyi. Nincs, mert nem telik. Nincs idő. Csak lépcső. Akár felfele, akár lefele indulna, nem jutna máshová.

Ült. Sötét volt körülötte, és benne gyufaláng. Nézte egy darabig, aztán ellobbant.

 

 

 

Illusztráció forrása: Link.