María
Egy szerelmes férfi kísértete bolyong Európában egy férjes asszony nyomában. Barcelonától Livornóig, Nápolytól Villefranche-sur-Mer-ig követett, mint egy árnyék, őrült román egy házasságtörő spanyol nő rejtélyes nyomain. Szerelmünk egybefonódott a tengerrel, a Kantábriai-tenger egy töltésével, hat horgonnyal, amelyeket ő az égen látott, és a Mediterrán hajókázásokkal. Amíg és a Tinto Brass Band-el elkápráztattam a közönséget, Adrian vonatra szállt vagy autóbuszba ült, vagy éppen lekésett egy gépet, mindig a nyomomban, hab és só nyoma, amelyik nem a partra vetődik, hanem épp ott kap életre. Ha a sétahajó késett, ő ott volt a kikötőben, cigarettával a kezében, ha pedig korábban érkezett a hajó, ő már ott volt a rakparton, sármosan beszélve.
Akár a fogadásoknál a szerelemben is szerencsére van szükséged, sok szerencsére és nekem, hála Istennek volt belőle elég. Persze, hogy a szerencsével versengett a balszerencse, de mindent összevetve azt mondanám, hogy végül a szerencse nagy előnnyel győzött. Az összevetésben benne van: kikötők, tengerek és láthatatlan városok, várótermek és szállodák, és mindenképp Erdély, amelyiket mindigis csak úgy tudtam elképzelni, hogy csupa erdőből és szakadékból és frivol nyugatias gondolkodásommal Drakulával asszociáltam. Nem számít. Most már tényleg nem számít. Részemről a Mediterrán kiszáradt és a Kantábriai tengert semmi sem különbözteti meg az Atlanti Óceántól. A Tinto Brass Band elnémult, a szobrokat, amelyeket Javierrel közösen készítettünk adják-veszik, egyesek tulajdonost cserélnek, másokat lehet, hogy már beolvasztották, ki tudja. Már nem fontos. Dönthettem, de nem tudtam volna másképp élni. Amitől a legjobban féltem, hogy azzá válok, az is lett belőlem: egyedülálló nő, aki megszabadulna az emlékeitől, mint ahogy egy csapat apró légytől próbálsz megszabadulni, csakhogy nem elég, ha gyorsítod a lépteidet, és közben legyezel.
Sok évvel azután, hogy meghaltam, a kísértetem visszajár majd Európa kikötőibe, a nyomodban lesz. Bizonytalan, férjes asszony nyomai, így mondta. Mindennek a teteje, hogy ezt nem egy európai kikötőben mondta nekem először, hanem egy észak-afrikaiban, La Goulette-ben, ami La Bocanada nekünk, spanyoloknak. Adrian kicsivel előttem érkezett és még meg tudta nézni Sidi Bou Said-ot, a halászfalucskát, amely az andalúziai falvak házaira emlékeztette. Ott, ahogy a halszagú kis utcákon bolyongott, kék-fehér házak között azt mondta magában, hogy ő három hónapja nem más, mint egy kísértet, amelyik Európa kikötőiben bolyong. A Mediterrán kikötőiben – javítottam ki én valamivel később, amikor öt órára elhagytam a hajót.
Ott ültünk egy taxiban Észak-Afrikában és a part fele tartottunk, valakinek a birtokára. Öt óra egy utcán átfutó nyúl sebességével. Aztán, mikor visszatértem a hajóra, írtam egy üzenetet Javiernek, hogy tudjon arról, hogy elindultam Barcelona felé, miközben kaptam Adrian-tól egy üzenetet, amelyben szép időt kíván. És máris ismét együtt voltam a fiukkal a Tinto Brass Band-ből, és ha volt kedvünk hozzá, akkor improvizáltunk, játszhattunk egy kicsit a hangszereken, ha pedig nem volt kedvünk, akkor nem. Amúgy is nemrég próbáltunk kívülről tudtuk a repertoárt, amelyet éjszakáról éjszakára eljátszunk. Néha ott volt a koncerteken a kapitány helyettese is. Neki köszönhetjük a szerződést. Egy alkalommal hallotta a produkciónkat Barcelonában és koncert után odajött hozzánk, hogy megkérdezze, érdekelne-e egy szerződés az MSC-vel. Azt hittük, hogy lemezkiadóról van szó. MSC, MSC ismételgettük, miközben a helyettes csak vigyorgott, és aztán tisztázta, hogy nem egy lemezkiadóról van szó, hanem egy cégről, amely luxushajós körutakat szervez. Előbb hallott minket a rádióban, és arra gondolt, hogy nem hangzik rosszul, amit hall, aztán elkapta egy lemezünket, hát igen az egyetlen akkori lemezünket: Tanga y otros bailes és a dalok, amelyek a lemezen voltak meggyőzték, hogy jók vagyunk. Úgyhogy nem maradt más hátra, mint hogy egy héten belül meghozzuk a döntésünket. Első körben egyetlen körútra szóló szerződést kaptunk, hét Mediterrán éjszaka, aztán, ha minden jól megy, és a helyettes semmi okát nem látta, hogy miért ne menne jól, akkor egy másik szerződést is aláírunk egy egész évadra, vagyis októberig. Nekem az a szerződés égi manna volt. Még azon az éjjel aláírtam a szerződést a körútra, és rögtön azután, hogy aláírtam fel is hívtam Adriánt. Három múlt tíz perccel nálam, nála pedig négy tíz perccel. Elmondat neki, hogy milyen hihetetlen esélyt kaptunk. Hallottam, ahogy kurrogtat az örömtől, és elfelejtette felét annak, amit spanyolul tudott és rágyújtott, és máris tervezgetett. De ünnepelni Javierrrel ünnepeltük meg. Úgy tűnt, hogy végre bejön az a pénz, amelyért már rég küzdöttünk. Összeraktunk egy listát azokkal a dolgokkal amelyeket még meg kell csinálnom, mielőtt hajóra szállnék, és mielőtt ő elutazna egy olaszországi szimpóziumra. Kifizetendő számlák, két makett Javier munkáihoz, az autó műszakiztatása, hívások, próbák, minél több próba a Tinto Brass Band-el.
Amikor Javiernek integettem a Barcelonából kifutó hajó fedélzetéről , nem tudtam mást csak azt, hogy hét éjszaka múlva, valószínűleg ugyanazon a rakparton Adriánnak kellene várnia és én integetek majd neki, de nem úgy, ahogy most Javiernek, még ha a gesztus ugyanolyannak is tűnik majd: feltartott jobb kar, jobbra-balra ringatózva, de nem, arra gondunk volt, ha ki nem mondott dolog is volt, hogy nem ismételjünk meg a másikkal kapcsolatos gesztusokat.
Száva Csanád fordítása
Marin Mălaicu-Hondrari 1971-ben született. Több regény és verseskötet szerzője. Apropierea (Közeledés) című regénye lengyel és spanyol fordításban is megjelent, Parking címmel Tudor Giurgiu
készített belőle filmet 2019-ben.
Illusztráció: H. Matisse