Mikor a folyópartra ért, látta, hogy a férfi egy kis darab fával csinál épp valamit.
Érdekesnek találta a dolgot, ugyan nem értette, mit is csinál pontosan és miért, hiszen mindenük megvolt. Ahogy közelebb lépett volna, hogy megkérdezze, a férfi hirtelen felugrott és a folyóba hajította a fadarabot meg az éles követ is, amivel dolgozott rajta.
A kő elsüllyedt, de Éva még látta a fát lebegni. Egy kacsa mellett úszott épp el, és kicsit hasonlított is hozzá.
– Mi az?
Ádám nem válaszolt azonnal. Kezeit ökölbe szorította, mellkasa nagyokat lüktetett, a feje piros volt és csillogott az izzadságtól. Szeme sarkából könny fordult ki. Éva látta már őt ilyennek, ha játékból a kertben kergetőztek. Majdnem pontosan igy festett, mikor elterültek a füvön, csak épp a szája görbült másfelé. Dehát most nem lehetett szó kergetőzésről, hiszen ahhoz ketten kellenek, ő pedig nem volt itt. Tehát nélküle melegedett ki, nélküle kacagott. Nélküle.
Eszébe jutott, hogy Ádám már őelőtte itt volt a kertben. Erre nem szívesen gondolt. Olyan érzés fogta el, mint az éhség, vagy inkább a fáradtság, de ezt nem tudta azonnal csillapítani.
– Nem sikerül  – nyögte ki végül Ádám, és hallani lehetett, hogy nehezen veszi a levegőt.
– Micsoda?
– Nekem miért nem sikerül?
– Mi?
– Még csak formára sem.
Éva lassan belátta, hogy Ádám nem vele beszélget. Új, ismeretlen érzés kerítette hatalmába. Szeretett volna valamit tenni, de nem értette mi történik. Persze megkérdezhette volna, mi a baj, de az olyan szavak, mint “baj” meg “gond” ekkor még hiányoztak a szótárából.
– Ádám, mi történik?
– Teremteni akartam.
Éva megkönnyebbülten nevetett fel.
– Hát mi abban a nehéz? Szedret szeretnél? – kérdezte és kinyújtotta a kezét. A tenyerére hatalmas, fényes szedreket hullajtott egy bokor, ami egy pillanattal azelőtt még a közelükben sem volt.
– Nem érted.
– Tudom már! Körtét.
És továbbra is mosolyogva szakított egy dundi, zamatos körtét az ágról, ami azalatt nyúlt ki a feje fölé, és növesztett gyümölcsöt, hogy ő a szót kimondta – Tudom, mennyire szereted a körtét.
– Nem!
Ádám rákiáltott. Olyan hangerővel, mintha a folyó túlpartján állt volna, pedig ott állt mellette. És a hangja színe is más volt. Éva úgy érezte, mintha valami a mellkasának csapódott volna. A szíve nagyot dobbant, és ezt megérezte Ádám is.
– Nem érted. Ezeket nem te teremted, hanem Isten.
Éva döbbenten állt. A mellkasában még mindig ott terpeszkedett ez a borzasztó, ismeretlen érzés. Most meg ez a szó. Mit akar ez jelenteni. Ahhoz van köze, hogy ő gyümölcsöt szedett? Dehát ez a világ legtermészetesebb dolga volt. Isten?
– Isten?
– Akitől a kertet kaptuk. Ezt az egészet. A folyót, a fát. A szedreidet meg a körtéidet is!
Az ő szedreit?
– Miért hívod így?
– Így neveztem el.
– Miért kell nevezni valahogy?
Ádám megint kipirosodott. A légzése szaporább lett. Éva nem értette, miért.
– Hát mert ez a neve. Nevet adok minden dolognak, és attól fogva az a nevük. Ez a rend.
A rend. Erre már nem kérdezett többet. Közelebb lépett Ádámhoz és átölelte. Simogatta a haját, és közben nézte a folyót. A faragvány most is ott volt. Megakadt a part közelében a nádasban.
– Azt minek nevezted el?
Ádám odanézett.
– Semminek. Az egy semmi – elfordult és kibontakozott Éva öleléséből.
– Kacsát akartam teremteni. Olyat, mint azok ott. Amiket Isten teremtett. De azok szebbek is, mint az enyém. És úsznak, hápognak, a tollukat rázzák. Az meg…
Elhallgatott. Megint ökölbe szorult a keze.
A nádas megzörrent, és a semmi újra nekiindult a folyón. Éva utána. Úgy volt vele, hogy még akár mozoghatna is, tollai is lehetnének, hápoghatna, ha Ádám tovább ügyködik rajta. Miért is ne?
Hosszasan követte a folyót, abban a biztos tudatban, hogy a semmi valahol ismét meg fog akadni.
Az egyik kanyarulatban el is tűnt a vízről. Itt különösen sűrű volt a nádas, de ez Évát nem zavarta. Megszokta, hogy a növényzet szétnyílik előtte, amerre menni akar, épp úgy, ahogy a fák is tenyerébe ejtik a legszebb gyümölcseiket, ha megéhezik. Mikor épp nekivágott volna a nádasnak, ismeretlen hang ütötte meg a fülét.
– Ssz. Ssz.
Visszasétált és körbenézett. Először nem látott senkit.
– Sz. Szomorú, nem igaz?
Szomorú? Éva nem értette. És a hang is furcsa volt. Kicsit sem hasonlított Ádáméra. Rajta kívül pedig más hangját nem ismerte.
– Ádám – folytatta a hang – Szomorú.
Akkor megértette. Az az érzés a mellkasában. A görcs, Ádám kezében, az arca feszülése. Ahogy erre gondolt, a kert színei fakóbbak lettek.
– Igen – válaszolta – Igen, azt hiszem, szomorú.
Az egyik fa mögül egy alak lépett elő. A bőre fénylett, mint a víz és ragyogott, mint a nap. Kezében egy éles követ tartott. Föl-földobta. Éva ugyan nem ismerte föl, de ez az a kő volt, amit Ádám előzőleg a vízbe hajított.
Az idegen hátat fordított neki és elindult a fák között. Hosszú, fatörzsforma teste kétembernyi hosszúságban vonaglott, vaskos, pikkelyes farkával csapkodta szét maga mögött a növényzetet, igy szabva széles ösvényt, amin Éva követni kezdte őt.
– Azért szomorú – magyarázta, miközben Éva igyekezett a nyomában maradni, hogy hallja – mert nem olyan, mint az Isten. Nincs birtokában a tudás. Túl sokat akar. Túl nagyot. Szabni akar, de nem ismer mértéket. Nem ismeri a jót és a rosszat.
Sorjázta a szavakat, amiket Éva sosem hallott azelőtt, mégis, úgy-ahogy érezte, mit jelentenek.
Ekkor már bent jártak a kert közepén. Két fa nőtt itt, messze minden mástól. Magasabbak, sugárzóbbak voltak a többinél. Ami ratjuk termett, más volt, mint bármely gyümölcs a kertben. Éva soha nem áhítozott rájuk.
Az idegen az egyik fa törzse köré tekeredett, majd felsiklott a lombok közé.
– Ha ennek a fának a gyümölcséből esztek, olyanok lesztek, mint az Isten.
– Akkor elmúlik? – Éva szája olyan szavakat formált, amiket soha azelőtt – Akkor elmúlik a szomorúság?
– Hát persze – felelt az idegen, és halkan, izgatottan sziszegni kezdett.
Éva kinyújtott a kezét, de a fa nem nyújtott neki gyümölcsöt. Akkor hirtelen visszahúzta. Eszébe jutott, hogy Ádám korábban már elhozta őt ehhez a fához, és elmondta, hogy ezekről tilos. Ez a rend.
Az idegen farkát az egyik gyümölcs köré csavarta, és húzni kezdte maga felé. Az fa alig engedte, de az idegen erősen megrántotta, és az ág nagyot csapott az ég felé.
– Tessék – mondta és Évának nyújtotta a gyümölcsöt.
Elmúlik a szomorúság.
Éva elvette, és elindult vele Ádámhoz.
Nem kellett keresnie, mindig érezte, merre van. A szőlő között sétált, nem messze.
– Tessék – mondta és odanyújtotta a gyümölcsöt – A tiéd. Elmulasztja a szomorúságot.
Ádám gyanakodva nézte. Ez a gyümölcs más volt, mint amikkel Éva rendszerint kínálta. Azokat ismerte egytől-egyig. Ő adott nekik nevet. De ez nem tűnt ismerősnek. A héja fénylett, mint a víz és ragyogott, mint a nap.
Éva biztatta volna, hogy egye csak, mert finom, de valójában maga sem kóstolta még, hát most beleharapott.
Az ég elszürkült fölötte.
A szomorúság, gondolta, most múlik el.
A formák, amik körülvették hullámzani kezdtek. A színek előbb felragyogtak, majd elsötétedtek, és megmozdult minden, ami addig nem, vagy csak alig mozgott. Folytak, örvénylettek. A mindenség háborgó masszaként áramlott körülötte, és minden, ami eddig egy egész volt, kíméletlen különséggé töredezett. A masszából minden apró elem úgy vált ki, hogy éles kontúrjával mind messzebb húzódott a többitől. Minden ág és minden levél között a kietlen üresség ásított fenyegetően.
Ádám mindezt nem látta még.
Elvette a gyümölcsöt és beleharapott.

(R. Magritte: Szerelmesek)