Halkból csöndesbe váltva szuszog, ahogy precíziós sercegéseivel finom óraszerkezet-szívet szerel, hosszú idő után megszólal és sajátos frekvenciák hullámhosszán mély hangon káromkodik.
Én a könnyliftre várok.
Fújom a szappanbuborékot kifelé, benne vannak, amik nem kellenek, szép szivárványos hártyával körülvéve.
Mindazonáltal szeretném visszakapni a tócsarobbanáskor belőlem kiszakadtakat.
Megemésztett évek törmeléke alatt, a verandán várlak.
Ettől a világtól elhúzódva, a napfénytől hunyorogva.
A szavak jelentését felfrissítem majd úgy, hogy a te szemedbe mondom őket. Náthás zöngével téli utcán. Állunk majd. Megvédesz a ködösségemből. Bírsz kiégettségemmel. És az a zongoraszó!
Pszicho-ozmotikus vákumfordulat. A harcosságod védett engem jóhiszeművé, és beletolódtam nembaráti örvénylésekbe a tonnahajó ólomvizén. Irtó lassan kanyarodsz, így sajnos még azt is látod, ami nincs.
Szobabelsőben, tapétamintát simogató magányos szívek szipogására a görbület mentén siklok tovább, nem hiába olajoztam hangtalanná vágyaimat. A szexváró köntösben rajzol.
A mélyünk épp egymásra néz. Vagyunk és megpihenünk hosszú utunk felén. Kösz, hogy értékeled lassúságom. A zöld dzsungelpára lecsapódásaiban, a porszemek színházában.
A zizzenet okosszemű lovai hátán, hiába vágyom arra a végtelenül önfeledt buta vágtára, amit ezen a bolygón nem lehet, csak felfogni a ménes zörrenését és ottlétüket a napon.
Szavak olajban sikamló indulása, kitekeredése, hirtelen kitisztulása. Ha összerakod a képet, akkor nem volt hiába.
De mégiscsak azok a nanocseppek, azok az alakváltoztató felhősemmik vagyunk, akiket egymás mellé fújt a szél. Gomolygó kis ködök egymásba úszása éppen most.
Ő szavak talicskája, érzések ólomhajója, szívében jegenyefa mozdulatokkal imádkozik. Lelki kezeivel lelki vállamhoz ér, míg evez az utca vizén, és a házak homlokáról olvassa le az irányt. Az érzékeny észlelő világa bent zizzenős, egyemberes. A semmibe akar folyni, egy teljes változásért.
Reggel. Összetett mondatokkal magyaráz. Mégis megválaszolatlan marad legbelül. Az élet, hogy mi. És miért és ki tol, húz és merre. Ezt a mozdulatlanná merevedettet. Él a fenti világban. Néz és hallgat. Tisztelettel a szavak szépsége és sorrendje felé. Lassú sóhajokban a szexiség önmagába hajló köreiben nyüszít.
Ha van semmi, akkor abból vesz levegőt, fejét abba dugja. Megpihen, a gyűrődések ráncait számolja a sárga függönyön. Szűri a fényt, amiből táplálkozik, felfolynak érzések a zongora dallamára.
A jövő valahány útjából kivontam a múltat, ahogy javasolták és így járkálok az utcán. A sohamegnemértem-et lenyugtatva. A keresésnek irányt bár nehezen adok. Nem talállak, hiszen te is a múltban vagy.
Szeretnék visszajutni hozzátok élve, egészben maradva. A szavak zöngésében jelentést találni újra. Az ehhez szükséges változáshoz óvatosan állok.
Lassú kenuból nézem a hullámokat körülöttem. Otthont keresek, szagokat, meleget-hideget, levegőrezgéseket. Belémálló, nekemvaló, engem nézőt.
A pontosan megszőtt pókháló a fejben, vigyázok, nehogy szétszakítsd, te vad.A nem cselekvő vákuum orra bök. Felé lejt az út. Néha visz a szél. Nem értem a Taot. Nem értem egyre. Felvenni a szálat, ha már üres lapot nem találok. Te belül, te belül, te belül, téglafal és dús mező.
(Mi itt vagyunk, nyugi , itt vagyunk és nem fáradó fejjel látjuk mi történik.)
Írom megint mindenemmel. Időm már nincs. Bent vagyunk a földszagú rókalyukban, és melegítjük egymást. Csak itt van meleg a hidegségben. Ebben a speciális csöndben.
(Illusztráció: Nemec Mariann: Főnix)