Keleti széllel érkezett, és nem beszélt sokat. Kövér volt, borostás és szűkszavú. Ivott is, keményen dohányzott és öltönyt viselt.  Szürke nadrágot és szürke inget; szürke mellényt, zakót, kabátot, és nyakkendőt. A cipője és az órájának a szíja is szürke volt. Ő volt Martin.
Ancúgjának masszív egyhangúságát csak a zsebéből kikandikáló, egyébként is tarka okosmobiljára aggatott színes tollak, gyöngyök és más szerencsét hozó, vagy funkció nélküli mütyürök törték meg. Ez a telefon állítólag annyira okos volt, hogy bizonyos fontos kérdéseket vele kettesben tárgyalt meg. Sőt voltak, akik azt bizonygatták, hogy a telefon egy feszült hangulatú tárgyalás alkalmával megszólalt, de nem egy “a vonal túlsó végén”-hangon, hanem a saját hangján, és ő beszélt Martin helyett.
Martin mindenhol ott volt, ahol az emberek nem szerették volna, ha bárki is ott van. Nem arról van szó, hogy beleütötte az orrát a dolgokba, mint valami kis kolonc, egyszerűen csak tudott mindenről, főleg azokról a dolgokról, amikről emberek nem szerették volna, ha bárki is tud.
Szájon vágott egy férfit, aki teljes titokban egy lakótömb pincéjének egyik egérlyukában zsarolt egy másikat. Lecsapta egy rendőr fejéről a sapkát, és zsebre vágta a húszezres csúszót. Rendre intett egy testneveléstanárt, aki nem szakszerűen igazította guggoló rajthoz a gyerekeket. Leállította a nyomást, mikor a helyi lapban valami kamu cikk készült megjelenni.
Egy idő után mintha minden politikus mögött ott állt volna – volt aki akkor is érezte, hogy a nyakába hamuzik, ha nem is járt a negyedben. A közszolgák egy része egyre gyakrabban járt elmeorvoshoz vagy paphoz, akiknek arról számoltak be, hogy időnként hallják, amint a fickó babrál a mobilmütyürjeivel, aztán hátra néznek, és semmi. Ott volt egy-egy rendőr mögött is, ha kellett, és a kocsmában is volt, hogy két sör között elrendezett egy évszázados családi viszályt. Megszokták. Talán szerették is. Ellenszegülni, feleselni senki sem mert vele. Még a dohány és piaszagnak is tiszteletparancsoló zamata lett, ha az ő pórusaiból áradt az emberre.
Egy biztos: a dolgok elkezdtek rendben menni. A főtéri szökőkutat nem építették véletlenül a polgármester kertjébe, és nem is került negyvenszer annyiba, mint rendesen; mintha a közbeszerzés is kulturáltabbra fogta volna magát. A járatok időben mentek, a posta időben jött, a panaszirodai alkalmazottakat meg virágáruslánynak kezdték átképezni. Satöbbi.
Egy nap, különös savanykás reggelen, a sarki kocsmában – az egyik sarki kocsmában – üldögélt, és az újságot olvasta, mikor odalépett hozzá a pincér, hogy végre rendelhessen. Ekkor odakint feltámadt a szél, ő erre fölugrott az asztaltól. Marasztalták, igyon egy korsóval, a ház vendége. De ő, megszokott, szigorú tekintetével intett, megforgatta a csuklóját. A pincér, akinek lelke és perszónája amúgy egy emberfeletti salesmanével vetekedett, értett a szóból – talán életében először.
Martin kisétált az utcára, hátradőlt a levegőben, mintha nyugágyra feküdne, akkor felkapta a szél, és vitte.
Az emléke egy darabig valóságként élt, aztán a felgyorsult élethez méltóan hamar legendává silányult, de ha eléri az ember a városhatárt, az áthúzott helységnév táblát nem a szokványos “A viszontlátásra!” követi, hanem Martin szavai bocsátják útjára:
“Szeressétek egymást, az Isten bassza meg!”