Kriszta még egyszer végigellenőrizte az eszközöket. Előtte, a parkettán boszorkánykör, rendes pentagramma, amit az aliról rendelt skarlát színű krétával rajzolt meg. A sarkaiban egy-egy gyertya. Rendszerint itt fehér és rózsaszín gyertyákat égetett, de ez az alkalom más volt. Ezek a gyertyák feketék voltak. A pentagramma közepén papír, teleírva rúnákkal. A szöveget egy weboldalról másolta, és bár egy szót sem értett belőle, reménykedve támaszkodott az angol fordításra, amit mellette olvasott. A papír négy sarkába egy-egy hieroglifát rajzolt: az ankhot, a dzsedet, a vászt, és a szeneb-et. Ennek ugyan nem sok köze volt a rúnákhoz, de úgy ítélte meg, hogy ezeknek elég nagy a mágikus ereje, szóval valószínűleg bármilyen igézést jól meg lehet velük erősíteni. Azon kívül egy ezoterikus fórumon is regisztrálva volt, ahol az admin minden hozzászólását úgy zárta, hogy “Ankh szeneb!”, és egy barátnője, Aife (akit egy évvel korábban még szintén Krisztának hívtak) is egy Ankh-ot viselt is a nyakában, a másik három jelet pedig tollal az alkarjára írta, és ha kopni kezdtek, megerősítette a feliratot. Hogy rohadtak volna bele a bőrébe!

A papírra egy rókakoponyát tett. Ezt néhány évvel korábban, egy wicca workshopon sikerült beszereznie. Biztos volt benne, hogy eredeti, mert a Youtube-on talált egy videót, amiben bemutatták, hogyan lehet ellenőrizni. A koponya szemei fölé, valamint az oldalára és a hátuljára héber betűket írt. “Száriél” Ezt írta rá, vagy legalábbis nagyon remélte, hogy sikerült ezt írnia. Egy hete küszködött már a Duolingoval, de még mindig összevissza keverte a héber betűket, és biztosra vette, hogy igazándiból a zsidók sem tudják őket megkülönböztetni.

A koponya tetején néhány csepp vér száradt. Mellette egy darab Gilette, amin egy csepp megfutott. Kriszta mellkasán apró, nem túl mély vágás lüktetett. Viszketett és csípett egyszerre. De nem baj, erre szükség volt. A kezében egy kis darab papírra volt felírva az ige szövege is, amit visszafelé kellett elolvasnia. Lehetetlen egy szöveg volt. Csupa ”ei”, “sh”, aposztróf, meg “ch”, amiről úgy emlékezett, hogy h-nak, vagy k-nak kell ejteni, de ha ránézett, reflexből mindig cs-nek vagy s-nek olvasta volna.

A szomszéd szobában üvöltött a Netflix. Az ajtón egy vallomásos monológ türemkedett át, tisztán és jól érthetően. Mintha csak kérdés nélkül besétált volna a szobába. Így nem lehet. Ilyen zajban nem. Felállt, és megindult az ajtó felé. Mikor a küszöböt átlépte, karnyújtásnyira tőle az íróasztalon megzörrent és felviláglott a telefonja. Shark (a szüleinek Peti) írt. Rohadjon meg. Kriszta bevágta maga mögött az ajtót, és már nyitotta is a szemben lévőt.

– Halkítsd már le ezt a szart!

A húga, Anna hirtelen nem tudta, hová legyen. Magánélete fellegvárának kapuját most zúzták be, és ráadásul nem hallotta, mit mondott Rose Zacknek. Zack is meglepetten pislogott a képernyőn.

– Húzzál már ki!

– Miért kell folyton ordíttatni?

Kriszta csak pár másodpercig volt odaát. Ez alatt elhangzott néhány, “tisztelettel lenni a másik iránt, ha már ő az idősebb”, “ez az én szobám” és néhány egészen személyeskedő sértés is, aztán lentről felkiabáltak, és a vita egy időre fel lett függesztve. Anna lejjebb tekerte a hangerőt, Kriszta pedig visszament a szobájába.

Becsukta maga mögött az ajtót, nekitámaszkodott és fülelt. Talán kapcsolhatna valami zenét. Akkor is mindig szólt valami, ha imaginált, meditált, relaxált, vagy az őrangyalával beszélgetett, de most olyasvalamire készült, amilyet nem csinált még korábban, és úgy érezte nem tud megfelelő háttérzenét. A Google biztos tud. Felvette a telefont az asztaláról, és feloldotta a képernyőt. Péter, vagyis hogy Shark felugró chat avatarja továbbra is ott virított rajta. Gyönyörű, mélykék szemei voltak. És persze angyali arca volt mellé. Kriszta mellkasa elnehezült. Érezte, hogy erősnek kell lennie, és tartania kell magát jogos haragjához. Kihúzta az értesítést a képernyőről, kikapcsolta a telefont, visszatette az asztalra, és felvett mellőle egy gyufás skatulyát. Egy darabig a boszorkánykört nézte, aztán lekapcsolta a villanyt.

Teljesen sötét lett, amit szívből utált. Magának sem ismerte volna be, de félt a sötéttől. Ezt sosem nőtte ki. Kintről még mindig beszűrődött valamennyi a filmből, amit Anna nézett, és néhány halk zaj lentről, a konyhából. Egy pillanatra elfogta az érzés, hogy a saját világából zárta ki magát ide, a sötétbe. A seb a melle fölött erősebben kezdett csípni. Kriszta tétovázott. Folyton ezt csinálta.

– Nem is értem, mit bizonytalanodsz el folyton mindenen – a fejében Aife rákezdett a szokásos monológjára – Szerintem tudod, mire vágysz, csak nem mersz akarni. Pedig csak akarnod kéne. Ne csinálj már úgy, mint azok a birkák, akik nem képesek a céljaikért élni! – Valahogy mindig erre lyukadt ki. – Azok az emberek be vannak zárva a saját nyomorult kis világukba, és észre sem veszik, hogy mi minden van körülöttük. Olyan energiák veszik körül őket, amiket nem is értenek, de inkább csak legyintenek, hogy úgy sem igaz. Ahelyett, hogy megpróbálnák. Érted, én sem akarok olyan, hű, de nagy dolgokat. Csak ami jár. Érted, boldognak lenni, pár cuccot. De ilyen apróságokat, hogy egy normális telót, vagy kocsit. Ha másnak van, akkor miért pont nekünk nincs, érted. Ennek semmi értelme. Ez nem olyan nagy cucc. Ez jár. Nehogy azt hidd, hogy te olyan sokat akarsz. Csak tényleg akard rendesen! Az egész csak rajtad múlik.

Nem szívesen hallotta Aife hangját, de tudta, hogy ebben igaza van. Kezdett múlni a viszketés. Ökölbe szorította a kezét, és félhangosan győzködni kezdte magát.

– Tudom mire vágyom, és tudom, hogy képes vagyok rá. Bármit elérhetek. Csak kérnem kell, és megkapom.

Magabiztos léptekkel sétált vissza a boszorkánykörhöz. Otthon van, jól ismeri ezt a szobát, legyen akármilyen sötét. Letérdelt, meggyújtotta a gyertyákat, és egy kis ideig gyönyörködött bennük. A derengő fény jóformán csak őt és a szertartás kellékeit világította meg. A szoba maradéka csak elmosódó kontúrok sokasága volt. Aztán a pentagrammát nézte. A sötétben félelmetesebbnek tűnt. Kriszta arra gondolt, fel kéne törölnie az egészet, és elpakolni mindent, neki semmi dolga ezzel. Megrázta a fejét. Bátorság. Ez egy védő szimbólum. Erős védő szimbólum.

Csak reménykedett, nem volt biztos benne.

Elővette a papírt, amire az igét felírta és igyekezett úgy tartani, hogy el tudja olvasni az egyik közelebbi gyertya fényénél, de azért lehetőleg ne gyújtsa meg. Nagy levegőt vett, aztán lendületből felolvasta.

Csend volt. Nem történt semmi. Persze, ha az őrangyalával beszélgetett, akkor sem volt se földindulás, se égzengés, de valahogy érezte, hogy ott van, hogy nincs egyedül. De most egyedül volt. Teljesen. A seb újra húzni kezdte a mellkasát. A vére forrón lüktetett, úgy érezte, szédül. Nagy levegőt vett, igyekezett úrrá lenni rajta.

A gyertyafényben Péterrel közös pillanatok képei kezdtek derengeni. Amíg vele volt, ritkábban beszélt az őrangyalával is, de volt, hogy a fiú kedvéért csak úgy gyújtott gyertyákat. Ilyenkor lelkesen magyarázta neki, melyik mire jó: a rózsaszín a barátságos kapcsolat, az összhang színe, a fehér a tisztaságé, az égé, és a pénzé is, de ő nem arra szokta használni, a piros az egyik legintenzívebb, mert piros a vér, de ez az élet, a szerelem színe is, és persze a szexualitásé. A kedvenc piros gyertyája epres illatú volt. Az illatosított gyertyákkal nem volt semmi különös tudnivaló. Az illatok jók, hiszen a természet is csupa-csupa illat.

Péter nem foglalkozott ilyesmivel. Zenész volt, és a zene volt neki a minden. Meg volt győződve arról, hogy ha elég komolyan veszi, azaz mindennél komolyabban, akkor belőle is lehet híres gitáros. Ha játszott, megszűnt körülötte a világ, és persze erre a megszűnésre olykor-olykor rá is segített valami olcsó, de hatásos borral, vagy egy szál abszolút gazdaságos és illatos spanglival. Kriszta szerint Péter viszonya a zenéhez, az is, ahogy játszott, sőt ő maga is, tetőtől talpig elképesztően spirituális volt.

Egyedül neki merte elmesélni, hogy sosem hallotta még az őrangyalát. Aife persze igen. Igaz, ő is csak egyszer, de akkor egészen biztosan. Kriszta néha aggódott, hogy nincs is ott senki, csak magában beszél, de néha mégis érezte, hogy valaki hallgatja őt.

A torkában most gombóc kezdett formálódni. Összeszorította a szemeit. Azt, hogy egyáltalán nem hallja őt senki, akkor érezte először, mikor megtudta, hogy Pétert a zenész spiritualitása egészen Aiféig sodorta, és jó szorosan össze is sodorta őket.

Akkor úgy érezte, a világ szövedéke szétszakad alatta, és ő kizuhan a semmibe. Azóta napok teltek el, lassú, kínkeserves napok, miközben ő alig bírt mozogni. A tagjai ólomnehéznek tűntek, a feje zúgott, az őt körülvevő hangokat csak távolról hallotta, és nehezére esett még lélegezni is. Étvágya sem volt. Tudta, hogy Aife jobb nála, szebb, szexibb, bevállalósabb és persze spirituálisabb is.

„Ha ő hallhat angyalokat, akkor hallhatok én is. Csak rajtam múlik. Akarni kell.”

Kriszta szemei kipattantak. Visszafordult a gyertyák felé. Kihúzta magát, a fenekét elemelte a sarkaitól, és a pentagramma fölé emelkedett. Felolvasta újra a szöveget – belebotlott a nyelve. Aztán újra, fennhangon. De továbbra is semmi. Az egyik gyertya elaludt.

Kriszta testén dühödt remegés futott végig. A gombóc eközben egyre csak nőtt a torkában. Könnyezni kezdett, de erőlködött, nehogy elsírja magát. A fogait úgy szorította össze, hogy az állkapcsába belenyilallt a fájdalom. A levegő néhány pillanatig se ki, se be nem járt a testében. Tetőtől talpig lüktetett és a gyertyák fénye összemosódott előtte. Köhögni kezdett és nagyon igyekezett, hogy ne kezdjen el öklendezni.

“Tudom mire vágyom, és tudom, hogy képes vagyok rá. Bármit elérhetek. Csak akarnom kell, és megkapom.” Lenyelte a gombócot és levegő után hörgött. “Megkapom, mert jár. Mindenki megkapja, ami neki jár.”

Az egyik gyertyáról lassan, imbolyogva, meg-megborulva sikerült meggyújtania azt, amelyik az előbb kialudt.

Aztán visszaroskadt a parkettára, és majdnem elsodort két gyertyát. Rettenetesen szédült. Azon küzdött, hogy a forgó gyomra ki ne vessen magából mindent, de minél jobban erőlködött, a feje annál jobban lüktetett, és a világ is annál lendületesebben forgott. Kaparászó mozdulatokkal összeszedte a papírfecnit a földről, térdelő ülésbe küzdötte magát, majd újból felemelkedett a térdeire. Felolvasta a szöveget, még egyszer, utoljára, beleadva minden hitet és indulatot, amit csak a magában talált, aztán visszahanyatlott ültébe.

Teljes csend volt. Nehéz, szétterülő csend. A gyertyák fényköre egészen beszűkült és a szoba falai elsötétültek a teljes láthatatlanságig. Kriszta meresztgetni kezdte a szemeit.

Egy fénylő pontot fedezett fel a feketeségben, ahol az előbb még a szoba falai álltak. Aztán még egyet, távol, nagyon távol. Lassan egyre több jelent meg, és akkor Kriszta felfedezte, hogy a csillagos ég veszi őt körül, minden irányból. Nem volt rajta kívül semmi más, csak az egyre jobban ragyogó űr, és előtte a gyertyák fénye, ami eddigre már egyetlen, tenyérnyi lángnyelvvé olvadt össze, és vadul verdesett mindenfelé.

Fölötte a csillagok között vakító fényesség villant. Lángok lebegtek a semmiben, hatalmas, egymást nyaldosó lángok, és köréjük a mélyből vasbeton gerendák emelkedtek, és hajoltak egy-egy széfára a lángnyelvek köré, és suhanva táncolták körül egyre vadabbul és egyre gyorsabban. A gerendák pántjaiban szemek nyíltak, a tűz pedig úgy nőtt az általuk közrefogott térben, hogy a lángok át-átcsaptak közöttük, amitől azok vörösen kezdtek izzani. A tűz közepén egy alak rajzolódott ki. Négy lábából kettőt behúzott maga alá, kettő csak lógott lefelé. A törzséből szárnyak nyúltak, megannyi pár, hol eltűntek, hol újra megjelentek, és úgy verdestek, hogy minden csapással kinyúltak az izzó gerendák közül, amik a következő pillanatban már a helyükön siklottak. A szárnyak tollai egy-egy fehéren izzó láng. És ott, ahol az alak feje kellett volna hogy legyen, három fej látszott, fényesen, sugárzóan: egy bikáé, egy macskáé és egy kígyóé. Tekintetük elnézett Kriszta felett, a szájuk mozdulatlan volt.

A lány mégis érezte, hogy szólítják. Nem volt biztos benne, de ott visszhangoztak a szavak “Tudom, mire vágyom. Megkapom. Képes vagyok bármire.” Arcát és mellkasát perzselték a lángok. A forró levegő marta az orrüregét és a tüdejét. Alig bírt lélegezni. Tudta, hogy most csak egy szavába kerül, és megkeserülik, akik elárulták, de nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy nem hallja az angyalt. Aife hallotta, és biztosan Péter is. Ő miért nem? Hiszen megérdemli. Ez neki is ugyanúgy jár!

– Én… – kezdte, de fulladt. Ahogy kimondta, mintha ezzel együtt minden levegőt kipréselt volna a tüdejéből. Közben folyamatosan tűzforró viharos szél vágott az arcába. Kriszta lassan forgatta a fejét, és próbált a forró levegőből valahogy egy-egy slukkot beszívni.

– Én… – reménytelen. Ökölbe szorította a kezét, és fogcsikorgatva annyi levegőt szívott be egyszerre, amennyit csak bírt. Úgy érezte, elég belülről. Már nem emlékezett, mit akart mondani, hogy mi volt a kívánsága. Minden erejéből, amilyen hosszan a levegőből csak futotta, ordított:

– ÉN!

 

Az ordítást még a szomszéd házban is hallották, és Krisztának ez volt a szerncséje. Az apja úgy rúgta be az ajtót, hogy ha fal lett volna a helyén, azt is átviszi. A lány a parkettán feküdt, körülötte már jóformán minden lángra kapott. Az apja kirakta őt a folyosóra, közben vízért kiáltott, amit a szomszéd fürdőszobából hoztak, és öntötték, hogy meg tudjon fogni néhány bútort, ruhát meg pokrócot annál a végénél, amelyik nem égett még, és kihajigálja az ablakon a beton placcra. A tűzoltókat a szomszédok hívták ki.

Kriszta mindeközben mozdulatlanul ült a folyosón, a falnak támasztva. A szemei egy pontra szegeződtek, magasan a lángoló szoba falán. Később szólongatták, de nem válaszolt. Az ajkai mozogtak ugyan, de csak lassan és erőtlenül, és hang sem jött ki közöttük.

 

A szanatóriumból két hónappal később engedték haza. Összejött a család, és mindenki boldog volt, hogy ő ismét jól van. A szülei aznap este csak nehezen aludtak el. Egyikük sem merte a másiknak megmondani, hogy mikor belenéztek a lányuk szemébe, amögül a tekintet mögül senki sem nézett vissza rájuk. Kriszta nem volt sehol.