Megtörténhet-e, hogy egy ember úgy él évekig egy lakásban, hogy soha, egyetlen alkalommal sem pillant ki az ablakon? Még akkor sem, semmi szörnyűség nem ólálkodik, nem formálódik odakint, sőt a kilátás szép. Még akkor sem, ha az ablakok hatalmasak, minden kedvező napszakban meleg fénnyel mázolják a szobát, és ez az ember nagy, öblös, sárga bögrével a kezében nap mint nap órákat kávézgat éppen előtte, sőt még a hajának gubancai is megérintik időnként az üveget?
Szergej nem volt zárkózott, nem volt baja a kilátással, napi rendszerességgel eljárt otthonról,  és ilyenkor gyakran gyalog jutott el A-ból B-be, pusztán azért, hogy a szokott tájban gyönyörködhessen, mégis az ablakra pillantás valahogy mindig pont kimaradt.
Azt talán el lehet ismerni, hogy Szergej kissé szétszórt volt, mondták róla, hogy széllel bélelt, sőt néha azt is, hogy nem a földön jár.
Meg volt győződve például arról, hogy a tárgyak természetüknél fogva felfelé esnek, ha véletlenül elejti őket valaki. Igaz, erről egy kínos incidens után nem szívesen beszélt, mikor is elújságolta kollégáinak a felfedezését, mire azok kinevették, és hogy gúnyt űzzenek belőle különböző tárgyakat ejtettek a földre: kulcscsomót, tollat, kávéscsészét. Ez utóbbiból kiszökő kávé egyébként kitörölhetetlenül ott maradt a dohányzó szőnyegén és Szergej álmainak kohójában egyaránt.
Noha az eset fájdalmas sebet ütött, Szergej meg volt győződve igazáról, és otthon minden áldott nap újrajátszotta magában a beszélgetést, és ilyenkor – hányaveti érvek helyett – radírokat, tollakat ejtett el, melyek kivétel nélkül a mennyezeten landoltak.    A többiek előtt azonban változatlanul félénk maradt, és nem mert bizonyítani. Sok nap  álmodozás és sok önmagának tett beváltatlan ígéret után, úgy döntött, ha elengedni mégsem mer egyetlen tárgyat sem a munkahelyén, maradnak a hányaveti érvek, és azzal a lendülettel bele is vetette volna magát a természettudományok kútjába, ha nem vállalkozása tűnt volna teljesen reménytelennek, ugyanis a számoktól elaludt.
Az orvosok korábban narkolepsziát diagnosztizáltak nála, de biztosan tudva, hogy tévednek, addig kilincselt, míg el nem jutott, egy kivételesen nem-dilettáns orvosig, akinek sikerült reálisan látnia a baját, és azt tanácsolta neki, költözzék valami kímélő, számmentes környékre, de ha van rá mód, előbb okvetlenül töltsön el pár napot próbából olyan helyen, ahol a számok fluktuációja nem viseli meg komolyabban a szervezetét.
A kísérlet után – mely természetesen sikerrel zárult – költözött ebbe a lakásba. Néhány évvel később pedig – a fent említett eset után – annak dacára, hogy szervezete jól láthatóan és kétségtelenül feldolgozhatatlan idegenségként, szinte méregként viszonyult a túlzottan egzakt tudományokhoz, kávéval kezdte magát a számtanhoz, majd fokozatosan a fizikához edzeni. Eleinte könnyen, hirtelen elaludt. Volt, hogy a kávéját sem itta meg, az kifolyt a füle mellett, és a csillárra ömlött. Később már egész bekezdéseket tudott átfutni mielőtt elbóbiskolt. Hanyatt billenő fejéről a szemüveg nemegyszer leesve a csillárba gabalyodott, és egy imbolygó, nagy létra tetején – mely a lakás legelmaradhatatlanabb kelléke volt – kellett kibogoznia belőle.
De kitartását – amit jórészt a gúny és megvetés fájdalma táplált – végül siker koronázta; így jutott el tanulmányaiban, egyszersmind életében fontos fordulatot indukáló newtoni törvényekig. Az egyik ilyen kapcsán olvasta a híres alma-incidensről, és úgy érezte, ahhoz, hogy igazán jól megértse a dolgot, okvetlenül szükséges, hogy elképzeljen egy fát.
Képzeletében azonban ekkorra már – többek között előrehaladott komoly tanulmányainak köszönhetően – nem igen bízott, tehát tekintetét az ablak felé fordította.
Nem kis meglepetésére az ablakkeret felső szegélyéhez simultak a fák, az alsó mentén úsztak a felhők. A dombok is inkább az ég homorú idomainak látszottak, mintha a horizont egy madzag lett volna, ami körül valaki megpörgette a panorámát.
Az egzakció úgy vágta pofon ebben a pillanatban, hogy a kudarc adta a másikat. A világ, megkérdőjelezhetetlenül ott volt az ablak túloldalán, látszólagos helyzetétől függetlenül természetesen felül az ég, alul a föld, és a tárgyak fentről lefele esnek. Minden esetben.
Ezzel a gondolattal elvált a foteltól, és kivédhetetlenül közeledni kezdett a plafon – padló? – felé. Lefelé. Csalódottan koppant a csillár mellett. Egy pillanatig feküdt csak a hátán azzal a kesernyésen üres érzéssel amit ritka és vissza nem vágyott pillanatokban, komoly döbbenet hagy maga után, és ez alatt a pillanat alatt a tekintetéből eltűnt valami fény. Megkérdőjelezhetetlenül és végérvényesen elpusztult benne valami, aminek nyomában csak egy kávéfolt maradt; alakja értelmezhetetlen, a színe sem mondott semmit.
Aztán követte őt a bútorzat és a kávé, hullottak a csészék, a tollak, radírok és papírok. Kifogástalan szaltóval a lábaira érkezett egy fotel, és mellette az ablak is vállmagassághoz igazodott a falon.

Illusztráció: Paul Klee