A város szélén lakott egy illegális szeméttelepen úgy háromszáz méterre a cigánykolóniától. A cigányok szűkszavú, magányos, de okos embernek ismerték, akihez elég sokan fordultak tanácsért: betegek, szerelmesek, pereskedők és hasonlók. Meg akartak írni egy kérvényt? Gyerünk Dióhoz! Nem malacozik a koca? Majd Dió segít. Addig-addig, míg megszületett a döntés: maguk közé fogadják. Igaz, hogy nem roma, meg piás is az ungro¹, de hát ki nem az itt a telepen? Majd adnak neki egy kolyibát, és mindnyájan jól járnak.

– Á, nem, kösz szépen, de ez a konténer nekem éppen megfelel! – utasította el a romákat a szakállas, kopaszodó csőlakó.

– Csak ezért? – köszörülte meg a torkát egy bibircsókos atyafi.

– Mi másért?

– Te tudod. Talán te is utálsz bennünket.

– De okos vagy! Szóval utállak. Ezért segítek nektek, valahányszor probléma van a telepen.

– Há sze pont ezt nem értjük – elegyedett a vitába egy, a többinél barnább bőrű manus. – Mért segítesz, ha egyszer ki sem állsz bennünket?

– Vagy fordítva – vakarta meg az orrát a harmadik. – Mért utálsz, ha egyszer segítesz?

– De hát hányszor mondjam már, én itt senkit, hallottátok, senkit sem utálok.

– Jól van, Dió. Látom, nem értünk szót egymással. Ha nem, nem. Felőlünk lakhatsz bármerre, nem számít. Csak aztán ne csodálkozz, ha nem hozunk többé se kaját, se piát. Mert hoztunk, sokszor csak úgy, barátságból. Igaz-e?

– Igaz.

– Meg is védtünk, amikor el akartak kalapálni a városban. Igaz-e?

– Igaz.

– Na csak ennyit akartunk mondani – vette a kalapját a bibircsókos.

– Várjatok! – gondolta meg magát az egykori állatorvos. – Elismerem, nem igen volna hol aludnom, ha nincs itt ez a skatulya. Parkok, aluljárók ugyan vannak, csak egy picit szellősek. Ti megengedtétek, hogy a telep közelében maradjak, és a kukában sem turkálok, mióta nekem is csórtok egy-két csirkét, bort, pálinkát.

– Mi nem csórunk, a devlara esküszöm, itt senki sem nyúl a máséhoz – emelte fel a kezét ünnepélyesen egy gyesen levő apuka.

– Természetesen. Ti csak visszaveszitek, amit az állam elvett ilyen-olyan címen a romáktól. Ezt nevezzük igazságszolgáltatásnak, amihez minden népnek joga van.

– Igen, igen, pont ezt akartam mondani.

– Ismétlem: mindezt nem tagadom, de azért, ugye, én is tettem egyet-mást értetek?

– Persze, különben mért jöttünk volna hozzád, Dió?

– És azt akarjátok, hogy ez így is maradjon.

– Azt – erősítette meg a szinte fekete bőrű manus. – De ha te mást akarsz…

– Nem, én… Nos, igen: meggondoltam magamat.

A romák értetlenül néztek össze.

– Ez komoly? – kérdezte a pattanásos képű.

– Hát szoktam én veletek viccelni? De van egy kikötésem: válasszatok meg a kisebbségi önkormányzatban elnöknek, illetve nem, jobbat mondok: vajdának – ugratta Dió a romákat.

– Minek? – tátotta el száját a gyeses apuka, s akkorát kacagott, hogy még a galambok is szétrebbentek a közelben.

– Most mit rötyögtök? Ha nem tetszik az ötlet, csak szóljatok! Nyerítés nélkül, ha már komolyan beszélünk.

– De hiszen nekünk már 150 éve nincsenek vajdáink.

– No fene! Pedig én laktam ám a város túlsó felén is, tudjátok, ott a Dankó Pista telepen. Nekik viszont van, legalábbis ők így állítják.

– Á, nem igazi vajda az.

– Azért hallgatnak rá az emberek.

– Már aki. A vajdák ideje lejárt, most nálunk is demokrácia van, ugyebár.

– Márpedig enélkül nem költözöm hozzátok. Ha nem választotok meg vajdának, válasszatok meg bírónak – folytatta Dió az ugratást, de meg is bánta rögtön, mert hátha gúnynak, a cigány szokások profanizálásaként értelmezik az… ötletét.

A cigányok az állatorvosra meredtek.

– Nédu? Bari? – kérdezte meg a romákat a gyesen levő apuka.

– Beszéljük meg ott arrébb a fa alatt.

– Mit? – gyanakodott.

– Hogyhogy mit? Hát, amiről beszéltél.

– Eh, hagyjátok a fenébe! – próbált visszakozni finoman. – Csak egy ötlet volt.

– De nem is olyan rossz ötlet – simogatta meg az állát a gyesen lévő apuka.

Leheveredtek egy fa alá, és elkezdtek hadonászva, magas hangon vitázni, miközben egyre több telepes csatlakozott hozzájuk. A nap forró sugarai végigpásztázták a vidéket. A kutyák ugatva marakodtak egy elhullt patkány csontjain.

Dió, igazi nevén Götz Gábor, valamikor Napóleonért lelkesült, aztán űrhajós, végül csak egyszerű orvosi pályáról álmodott. Aztán lett belőle lódoktor. Vidékre került, megnősült. Öt évig boldog házasságban éldegélt. Volt egy kis háza, földje, felesége őt, ő meg az asszonyt imádta, s csaknem beleroppant, amikor Ildikót elvitte a gégerák. De a kislányuk, Enikő sem járt szerencsésebben: szívbajos volt, és ő is az anyja után ment, bármennyit is költött rájuk Götz Gábor. Ráment a háza, földje. Mindhiába: nem segített rajtuk sem az orvos, sem a pénz. Ekkor otthagyta a falut, és a városba költözött. Kezdetben egy vágóhídon dolgozott, már amikor dolgozott, mert legtöbbször inkább a kocsmákban kesergett. Erre kirúgták, amihez manapság nem igen kell már inni sem. Jól tudta ezt Götz Gábor, de mit tehetett, ha csak a pohár fenekén tudott vigaszt találni. Ezután bármilyen munkát elvállalt, csak őt vállalták el egyre kevésbé. Így került az utcára lakás és pénz nélkül. Később a cigánytelepre, pontosabban melléje, egy kerekeken gördülő kiszuperált tartályba. A romák nem bánták, még meg is barátkoztak ezzel a lengő szakállú magyarral, legfőképp amikor kiderült, mennyi mindenben lehet a hasznukra. Dió nyugtalanul sandított a félmeztelen tömegre. Hogy rikácsolnak, ágálnak! Csak ki ne verjék valahogy a tanácskozás után a fogait!

– Várnál még két percet? – ballagott vissza a gyesen lévő apuka.

– Nekem nem sürgős – heveredett le Götz Gábor. – Hű, de meleg van! Ajánlom, menjetek haza, manusok!

– Ezt bízd ránk, ha nem haragszol! Két perc múlva újra itt vagyunk.

A küldöttség elbattyogott Pipáshoz, hadd hallják tőle is, mi a véleménye a tervükről. Eddig ő volt a muialo², helyesebben tanácsadójuk, de már túl öreg, választani kellene helyette egy másikat. Ezt biztosan ő is megérti, nem hiába ő a legokosabb a telepen. A kolyibában csípős húgyszag és pipafüst terjengett. A ráncos, csontos roma egy dikón ült, és pipázott. Előadták a gondjukat, és tisztelettel vártak a válaszra.

– Pia van?

– Nincs – válaszolta a bibircsókos.

– Akkor válasz sincs.

Hanem a koma sem esett ám a fejére.

– Bagód van?

– Nincs.

– Akkor nem is lesz, mert tőlünk aztán egy grammot sem kapsz.

– Szóval magyar az öcsike?

– Ova³, de hisz te is ismered.

– Mindegy, ez egy sztrejino⁴, úgyhogy dobjátok ki, és menjetek a pokolba!

A küldöttség lógó orral masírozott ki a viskóból.

– Kidobjuk? – köpött ki a fekete bőrű.

– Nem á! Azért, mert a Pipás féltékeny, nem válunk meg egy ilyen hasznos embertől. Elfogadjuk a feltételt – toppantak Dió elé ezután. – Gurítsuk be konténert a telepre vagy építsünk neked is egy kolyibát? – érdeklődött a gyesen lévő apuka.

Az állatorvos alig hitt a fülének.

– Kolyibát? Nekem?

– Ova! Ennyi dukál egy bírónak. Nem ígérünk fizetést, de éhen sem halsz, amíg köztünk élsz. Egyedül arra kérünk még, bármilyen hivatalos ügyünk van, iskola, önkormányzat, rendőrség, legyél te a szószólónk. Tudod, hogy fel akarják számítani a telepet?

– Csak nem! És ezt honnan tudjátok?

– Tudja ezt mindenki. Csakhogy mi nem hagyjuk. Mi itt születtünk, és itt is akarunk meghalni.

– Így van – bólintottak rá a társai.

– Te tanult ember vagy. Intézd el, hogy hagyják békén a romákat, és ezentúl te leszel a főnökünk: bíró, elnök, akármi – biztosította Diót ünnepélyesen a gyeses apuka.

– Köszönöm a bizalmat – hatódott meg a hajdan szebb időket látott csőlakó. – De mi lesz a kisebbségi önkormányzati elnökkel?

– Szarunk rá. Ő csak úgy van. Nem tesz az értünk igazából egy lépést sem. Csak jön, körülnéz, megígér ezt-azt, utána semmi, marad minden a régiben.

– De benned bízunk. Te nem olyan vagy – lépett közelebb egy állapotos asszonyka, akinek a gyermekét meggyógyította egyszer Götz Gábor. – Nekünk olyan shefo⁵ kell, aki ugyanolyan szegény, mint mi vagyunk, közöttünk él, és a maga baján kívül a másokét is meglátja.

– Ilyen shefo nincs – dünnyögte egy begipszelt lábú telepes.

– Dehogy nincs! Ő lesz az – bökött a romnyi⁶ az orvosra.

Egy termetes cigány se szó, se beszéd átnyalábolta, és feltette Diót egy felfordított hordóra.

– Éljen! – rivalgott a tömeg lelkesen.

– Mondjál nekik valamit! – súgta oda a pattanásos képű.

– Khm, igen. Tisztelt hölgyeim és uraim! Elfogadom a hm… tisztséget, és igyekszem továbbra is megtenni, ami a telep javát szolgálja. Remélem, egyikünk sem fog a másikban csalódni. Éljen a haza! Menjetek haza!

Így lett Götz Gáborból egy kicsiny közösség főnöke. Nem nagy ügy, azért több a semminél, sutba vágta hát a keservét, és megpróbált új életet kezdeni, méghozzá olyan közegben, mely mindeddig idegen volt a számára. Unalmában, haszonlesésből vagy csak felvette a kesztyűt, amit az élet újfent beledobott az arcába? Jó kérdés, amire valószínűleg maga Dió sem tudott volna felelni.

Első lépésként mindjárt kifüggesztett egy öles plakátot.

A dohányzás, ital és szipózás megrövidíti az életed.

A romák zöme ügyet se vetett a plakátra, egyik-másik éppen elolvasta, de attól még mindenki tovább ivott, cigizett, szipózott. Talán nem értik, meg kellene magyaráznia, milyen következményekkel jár, ha lebecsülik az alkohol, nikotin stb. hatását – gondolta az állatorvos. Összehívta a romákat, és elmagyarázta, mit tegyenek, ha meg akarják érni ők is az öregkort.

– Na, pedzitek? Hallgassatok rám, nem fogjátok megbánni.

– Szép, szép! – bólogatott egy kissé illuminált őstelepes. – Én hallgatok rád, hukk, mért ne hallgatnék, de kire hallgatsz te, hikk, amikor megiszod azt a napi két decit?

– Oké, megfogtál! – szégyellte el magát Götz Gábor. – De mi volna, ha többé egyikünk sem piálna?

– Hát ne piálj, hikk, de nekem már csak ez maradt, hukk, és ha ezt sem tehetem, még szarabbul érezném magamat, mint azelőtt.

– Helytelen! Látom, nem értettél meg. Az alkohol, ismétlem, öl, butít és nyomorba dönt, ezért itt, előttetek megfogadom, hogy mától fogva izé… csak szilveszterkor rúgok be.

– Éljen Dió raj⁷! – tapsolta meg egy csorba fogú legényke. – Ugye, megmondtam, hogy ő a legokosabb muialo a városban. Erre inni kell.

A legokosabb mujalo káromkodott egyet, majd legyintett, és egy hétig rá sem nézett a romákra. Aztán ismét kirukkolt egy plakáttal.

A tisztaság fél egészség.

A nagyobb nyomaték kedvéért tartott egy kerekasztal-konferenciát, és az előzményekből okulva, szigorú szankciókat helyezett kilátásba arra az esetre, ha megszegné a higiéniai szabályokat valaki. Az első nap sikere minden várakozást felülmúlt. A telep lakói sorban kitakarították a putrikat, a romnyik mostak, meszeltek, a murshok⁸ helyre pofozták az árnyékszékeket, ólakat.

– Remek! Így kell ezt csinálni – dörzsölte meg a tenyerét az újdonsült muialo, majd gondolt egyet, és nyissz-nyessz, még a saját szakállát is lenyeste.

– Nini, hogy te milyen fiatal vagy! – felejtette rajta a szemét egy kihívó tekintetű leányzó.

– Tetszem neked?

– Ova.

– És most? – kérdezte Dió, miután kért a romáktól egy normális gúnyát is, elvégre egy polgármesterrel és rendőrfőnökkel tárgyaló muialo mégsem járhat rongyokban.

A csinos, mintegy 17 éves tinédzser felelet helyett szájon csókolta Götz Gábort.

A romák sokatmondóan vihogtak.

– Hé! Nektek nincs semmi dolgotok?

– Mi lenne? Hacsak nem adsz te nekünk – bazsalygott egy nyiszlett munkanélküli.

– Mi van a patkányokkal? Hányat irtottatok ki mostanig?

– Egyet? Kettőt?

– Az ördögbe! Van fogalmatok arról, milyen fertőzést okozhat egyetlen patkány is? Na, indulás, fésüljetek át minden zegzugot, és pusztítsátok ki az összes patkányt, csótányt, egeret!

A patkány volt a cigánytelep gonosz szelleme, afféle közös ősellenség, mely bárhova be tudott surranni, belezabált az ételbe, riogatta a rajkókat, és százféle betegséget terjesztett. A vadászat során számos patkányt sikerült kiiktatni, de mindig újak és újak termettek helyettük.

– Úgy nézem, itt már csak a méreg segíthet – vélte a bibircsókos.

– Vagy az sem – gyúlt világosság az állatorvos agyába. – Megfeledkeztünk a szemétdombokról. Amíg azok itt vannak, patkány is lesz, a kurva mindenét.

– Volt és van. Így volt ez mindig itt – túrt az orrába a gyermekgondozási segélyen lévő apuka

– Majd szólok az elnöknek, küldjenek ki néhány kamiont.

– Szólni éppen szólhatsz, de, ha azt hiszed, hogy küldenek, nem ismered a roma önkormányzat elnökét.

– Akkor elmegyek a jegyzőhöz, riasztom az ÁNTSZ-t, városgazdaságot, miután a szemét közügy. El kell szállítani, és kész! – makacskodott a muialo.

– Kell, persze. Meg is tették régebben, csak tudod, az az igazság, amit az egyik hónapban elvittek, a másikban duplán vittük vissza – vallotta be Czifra Peti restelkedve.

– Jellemző, aztán még ti fortyogtok, ha elítélnek ezért a magyarok.

– Már te is kezded?! – pattant fel az összenőtt szemöldökű, agilis telepes.

– Miért, nem így van?

– Chi⁹, mert mi is csak azért haragszunk, amiért ti szoktatok, muialo. Jó, elismerem, a magyarok fizetnek szemétpénzt. De nekünk nincs miből, a picsába, így ott könnyítünk magunkon, ahol lehet, nem igaz?

– Majd megbeszéljük később. Egyelőre hadd lássuk, mit szól mindehhez a városgazdálkodási kft – vette célba Dió a jelzett hivatalt.

Már kezdte megszokni, hogyha ő nem segít, a szeme láttára züllik el egy telepnyi cigányság. Igazából nem volt köze senkihez, de miért maradjon közömbös, amikor segíthet is valakin? Ez azért még mindig jobb, mint napestig céltalanul lődörögni a városban.

– Jó napot kívánok! – lépett be az igazgatói előszobába csöndesen. – Götz Gábor vagyok, a Gyepsor utcai cigányközösség shefoja, akarom mondani, főnöke.

– Tessék! Mit óhajt? – mérte végig élesen a pápaszemes, vörös hajú titkárnő.

– Beszélhetnék az igazgató úrral?

– Milyen ügyben?

– Szemétszállítás ügyében.

– Várjon, amíg szólítom.

A férfi türelmesen várt, toporgott anélkül, hogy legalább hellyel kínálták volna. Eltelt tíz perc. A titkárnő elmélyülten manikűrözte a körmeit.

– Leülhetek?

Semmi válasz. Az igazgatónál egymásnak adták a kilincset. Hol ez ment be, hol az, csak Diót nem fogadták fél óra múltán sem.

– Volna szíves bejelenteni engem is?

– Várjon sorára! – kukkantott ki egy pornólapból a titkárnő.

A férfi fogait csikorgatva várt még tíz percet.

– Viszontlátásra! – búcsúzott el ekkor türelmét veszítve. – Bocsásson meg, amiért zavartam, de inkább a városi tiszti orvoshoz fordulok.

– Pillanat! – elevenedett meg egyből a titkárnő, és gyorsan bekapcsolta az asztali mikrofont. – A Gyepsor utcai telep főnöke óhajt önnel szemétügyben tárgyalni.

– Küldje be!

– Tessék! Bemehet.

– Götz Gábor, a Gyepsor utcai telep bírója – mutatkozott be Dió egy zsíros bőrű, kurta nyakú embernek.

– Foglaljon helyet! Mi szél fújta erre, bíró úr?

– Szeretném, ha felszámolnák a cigánytelep melletti szemétdombokat.

– Örömmel, csak szóljon az elnöknek, mert magát, bocsásson meg, nem is ismerem.

– Tessék a személyim! Parancsol még ezenkívül valamit?

– Igen, igen, Trombita utca 7. – vizsgálta át az igi Dió igazolványát. – Rendben van, azaz nincs rendben, miután maga nem is lakik a Gyepsoron.

– Most már ott lakom, és szeretném végre rendbe hozni ezt a szegénynegyedet.

– Semmi akadálya. Mi mindig készséggel támogatjuk a romákat, de a törvény, az törvény, ehhez szerződést kellene kötni, bíró úr.

– Jogos, fizetnénk is, higgye el. Csak miből, kérem, miből? A telep 90 százaléka munkanélküli, sokan fáznak, éheznek…

– Megértjük, de mi is pénzből élünk ám. Megmondom őszintén, magukon legfeljebb az önkormányzat segíthet, amennyiben átvállalja a havi szállítási költséget. Viszontlátásra és sok szerencsét!

Götz Gábor kedvetlenül távozott. Úgy tűnik, sehogy sem kerülheti meg a kisebbségi önkormányzat elnökét, akiről elég sok mindent hallott már, kivéve azt, hogy bárkinek megoldott volna valamit. Miután a nap még magasan kandikált le az égboltról, egyenesen hozzá sietett.

– Götz Gábor, a Gyepsor utcai telep bírója – mutatkozott be udvariasan neki is.

– Bíró? Na, az még odébb van! – biggyesztette le vastag, húsos ajkát a nagyfőnök. – Mi még nem választottuk meg… Dió úr.

– Látom, jól informált, mert még a becenevemet is ismeri.

– Halljuk, mit akar, esetleg éppen ez ügyben kopogtatott az ajtónkon?

– Csinos ez az iroda! – huppant egy fotelbe Götz Gábor. – Párnás ajtó, légkondi, bárszekrény… Nem kínálna meg engem is egy vodkával?

– Térjen a tárgyra, muialo! Remélem, nem azért jött, hogy leltárba vegye a kisebbségi önkormányzat vagyonát.

– Isten ments! Egyedül azt szeretném, hogy ön, mint ennek az önkormányzatnak az elnöke megoldaná valahogy a telep körüli szemétdombok kérdését. Tudja, a patkányok… Igen veszélyes kis állatkák. Soroljam fel, mi mindenre képesek?

– Inkább ne? – játszadozott az elnök a nyakában lógó kereszttel. – Mást nem óhajt, például toronyórát láncostól?

– Szóval tárgytalan. Semmi gond, amíg az ÁNTSZ is működik, ugyanis ez közügy, és ha maga vacillál…

– Megoldjuk – feszengett a prezidento¹⁰. – Más?

– Szeretnék szervezni egy tanfolyamot a telepen.

– Mit?

– Egy kurzust, iskolát, ahol a romák cigányul tanulnak: nyelvtant, illemtant, a történelmükről, Istenről. Igaz, üres hassal senki sem tanul szívesen, de nem csak kenyérrel él az ember, elnök úr.

– Befejezte?

– Hívjanak meg egy roma tanítót, aztán mire is volna szükség még? Számítógépre mindenképp, szerezzünk be táblát, krétát… Vagy erre már nem futja a keretből?

– Hogy mire futja, mire nem, az hadd legyen a mi gondunk – állt fel az elnök bosszúsan. – Most még meghallgattam, de a jövőben ajánlom, ne üsse az orrát roma ügyekbe, annál is inkább, mert maga nem is roma, ugyebár.

– De én csak…

– Sem roma, sem bíró, ahogy maga képzeli, hacsak a közgyűlés másképp nem határoz. És még egy utolsó jó tanács: tűnj el a telepről, ha nyugodtan akarsz aludni.

Dió, alias Götz Gábor megdöbbenve inalt kifelé. Ettől kezdve elmaradtak az értekezletek, plakátok, s még a tervezett vasárnapi iskolát is lemondta. Így élt, éldegélt visszahúzódva, egyedül, amikor egyszer csak elkezdték kiköltöztetni a romákat. Persze sutyorogtak már erről máskor is, hanem ezúttal valósággá vált a szóbeszéd. A romák egy része éltette az elnököt, és muzsikaszó mellett táncolt ki a telepről. Másik része gyászolt, s egyre többen sürgették, lépjen már közbe Götz Gábor.

– Sajnálom, semmit sem tehetek. Így határoztak odafönt.

– Megvették a muialot – pusmogták a romák egymás közt. – Vagy ráijesztettek, ami persze egyre megy – tették hozzá kiábrándultan, és szép lassan mindnyájan átköltöztek a felajánlott önkormányzati kéglikbe.

Ahogy kiürült a telep, megjelentek a dózerek, és pár óra alatt módosult a város közigazgatási mappája. Az állatorvos egyedül maradt a romok közt. Neki nem volt háza, otthona (bár az elején ezt is ígértek neki a cigányok), így lakást sem kapott a várostól. A helyi sajtó méltatta az eseményt, különösen Kolompár elnököt, aki nem sokkal utána megkapta az év embere kitüntető címet is.

– Gyalázat! – méltatlankodott a pitykés mellényű, gyermekgondozási segélyben részesülő apuka, Bari, Nédu meg a többiek, akik még meglátogatták a hoppon maradt reformert. – Ennyi szolgálat után neked is kijárt volna egy lakosztály.

Götz Gábor rezignáltan hallgatott, s miután egyre gyérebben keresték fel a romok közt, beszerzett magának egy harcias schnauzert¹¹. Egyrészt társnak, másrészt a patkányok ellen, melyek kiirtása immár senkit sem érdekelt. Sissi éberen őrködött, s ahogy felbukkant egy rágcsáló, gondolkozás nélkül rátámadt.

– Jól van kiskutyám! – cirógatta meg a hűséges állatot. – Te vagy az én védőszellemem.

Az idő eközben december felé csoszogott. A kellemes őszt hideg napok követték. Hol a szél fújt, hol az ég mennydörgött, s egyre gyakrabban kergették a férfit az odvába. Egyszer épp a konténerben ücsörgött, amikor csikorogva állt meg előtte egy darus kamion.

– Jó napot, doktor úr! – kocogtatta meg Kolompár a bádogot, tudniillik ő volt, ki is lehetett volna más!

– Napot!

– Szép, esős időnk van! – vigyorgott rá kajánul, s egy rántással kihúzta Diót az esőbe.

– Bocsánat! El kell szállítanunk a villáját – intett az embereknek vidáman.

Azok átemelték a konténert, s már robogtak is kifelé.

– Kellemes pihenést! – kurjantott ki a roma a kabinból. – Tiszteltetem a papáját!

Dió, alias Götz Gábor dideregve nézett körül a környéken. Úgy egy kilométerre előtte tipptop házak sorfala, mögötte azonban csak a puszta szántóföld húzódott. Itt nem maradhat, amoda nem mehet, hacsak a menhelyen nem fogadják be esetleg.

– Gyere, Sissi, menjünk a városba!

De már néhány méter után visszacaflatott a romokhoz. Semmi menhely, oda biz be sem engedik, mióta behúzott egyet egy szociális munkásnak. Széthányta a téglákat, és maga fölé feszített egy ottfelejtett pokrócot. Miután elállt az eső, itt-ott még igazított a menhelyén, amit idővel két méter magas vityillóvá bővített. Szükség is volt rá, miután lassan rázuhant a magány mellé a téli évszak is. Ezt még csak kibírta volna valahogy, ha nem veri le a lábáról valami szokatlan gyöngeség.

– Nyugi, semmi zűr! – nyugtatta meg egyetlen társát, a derék schnauzert, valahányszor elkezdett fuldokolva köhögni.

Januárban aztán kitört egy hatalmas hóvihar, utána napokig egyfolytában havazott.

– Ez lesz a bundánk, Sissikém. Tudod, hogy a hó milyen remekül szigetel!

És lássatok csodát: valóban nem fázott! Ezúttal maga az úristen melengette a kunyhóját.

– Te tisztára bediliztél! – ugatott rá a schnauzer. – Menj el az orvoshoz, hiszen te beteg vagy.

Az állatorvos remegő kézzel simított végig tűzben égő homlokán.

– Sissi, te… te tudsz beszélni?

– Természetesen, csak te nem vetted észre, öregem.

– Hazudik, ne hallgass rá, muialo! – fújta Dió szemébe a füstöt a vén Pipás. – Itt mindenki hazudik. Még te is, csak éppen magadnak.

– Kotródj a telepről, vagy kitaposom a beledet! – rázta feléje az öklét Kolompár. – Ez az én népem és országom. Nem engedem, hogy elvegyed.

– Ssss, hess innen! – toppant eléjük Dió felesége, Ildikó. – Hagyjátok békén a férjemet!

A férfi aléltan rogyott egy pokrócra, és így feküdt mozdulatlanul sokáig. Mikor ismét felébredt, érezte csak, hogy hideg van. A jelek szerint lázas volt, orvoshoz kellene mennie. Felült, de rögtön vissza is hanyatlott, úgy beleszúrt két oldalába a fájdalom. A kutyája farkcsóválva figyelte, majd elkezdett eszeveszetten ugatni, amikor a lyukakból elősompolyogtak a patkányok. Egyet elkapott, a többi hanyatt-homlok elinalt, hogy egy óra múlva megint körülvegyék Dió fekhelyét.

– Teremtőm, ezek ránk pályáznak!

Lassan beesteledett. Az apró ablakon bevilágítottak a csillagok.

– Éhes vagy? – vonta magához a drótszőrű kiskutyát. – Sajnos már túl késő van, de holnap, ígérem, kapsz egy kolbászt a gazditól. Ha megérjük – tette hozzá magában, magára húzta a rongyokat és megpróbált elaludni.

De csak Sissinek sikerült. Álmában jólesően nyöszörgött. Talán épp akkor nyelte le a megígért, zsírtól csöpögő sült kolbászt. A férfi odabotorkált a sparherdhez, és belevetett egy-két fát, venyigét. A kihunyó parázs felizzott, s egy fokkal mindjárt melegebb lett az „igluban”.

– Így már mindjárt más! – feküdt vissza a kutyához, aztán ő is elszunnyadt.

Reggel kábán támolygott az ablakhoz. Még mindig esett, mintha egy új jégkorszak készült volna törni a világra.

– Menjünk reggelizni, barátom! – nyomta ki a kilincstelen ajtócskát.

Egyszer, kétszer. Nem nyílt ki. Valószínűleg befagyott, eltorlaszolta a hó, vagy mi történt?

– Istenem, most az egyszer adj erőt! – dőlt a vállával erőtlenül az ajtónak, arca kipirult, és ismét elfogta a köhögés.

– Segítség!

Persze senki sem hallotta. Csupán a patkányok lesték egyelőre tisztes távolból.

Eltelt még egy nap. Étel és tűz nélkül, miközben a patkányok egyre közelebb nyomultak. Rájuk akart rivallni, de már ehhez sem volt ereje. Vajon lesz annyi bátorságuk, hogy nekik rontsanak? – találgatta magában, és már el sem mert aludni, nehogy álmában lepjék meg. A patkányok kivártak. Nem kockáztattak semmit sem, mintha megérezték volna, hogy úgysem bírják sokáig. A férfit hol az éhség, hol az álom gyötörte, végül is feladta, és szelíden elaludt.

Mikor Czifra Peti és Nédu rátalált, már nem volt élet az állatorvosban. Mellette döglött patkányok hevertek, és egy drótszőrű kiskutya vonított.

¹ Magyar. (cig.)
² Bíró. (cig.)
³ Igen. (cig.)
⁴ Idegen. (cig.)
⁵ Főnök. (cig.)
⁶ Asszony. (cig.)
⁷ Úr. (cig.)
⁸ Férfiak. (cig.)
⁹ Nem. (cig.)
¹⁰ Elnök. (cig.)
¹¹ Német kiskutyát.

 

 

Borítókép forrása: Link.