Volt egyszer, hol nem volt, volt egy fiatal román-magyartanár, inkább közép-, mint magas termetű, vállas, erős ember. Úgy hívták, hogy Nagy Pál. Névrokon? Nem, kérem tisztelettel, ez bizony én magam vagyok. Nagy elvtárs, illetve domnu profesor1, ahogy akkoriban neveztek. Istenem, de rég volt az a bizonyos szeptember, amikor elfoglaltam első munkahelyemet Dohon2.
1966 szeptember. A Nagyderzsidáról Zálnokra vezető úton két fiatal, Maja és én lovagoltunk az apostolok lovain.
– Micsoda kopár, kietlen vidék! – fürkészett körül fekete hajú, széles csípőjű arám. – Sehol egy ház, fa, csak szántóföld, por és bokor.
– Ilyen a Szilágyság! Úgy látom, fáradt vagy. Pihenjünk egyet, ha gondolod.
– De még mennyire, hogy gondolom! – roskadt Maja egy kiszáradt bokor tövébe. – Legalább egy kétkerekűt küldhettek volna elénk, ha már a buszt itt hírből sem ismerik.
– Ne viccelj! Még ha agrármérnökök lennénk, hagyján. De ki törődik falun egy tanárral?
– Hogyhogy ki? A polgármester, iskolaigazgató…
– Azt hiszed? Bárcsak így lenne, de ahogy hallottam, nagyon furcsák errefelé az emberek.
– Miért, mit mondanak?
– Pontosan nem tudom, csak annyit, hogy… Mindjárt pípet kapok ettől a melegtől! Nincs valami üdítőd? Mert az enyémet mind megittam.
– Én is, és itt a világ tetején valahogy még szomjasabb vagyok.
Így beszélgettünk, pihentünk, aztán folytattuk az utunkat, hogy még sötétedés előtt leérjünk a fennsíkról.
– Istennek hála, leértünk! – fújta ki magát Maja a domb alján. – Még egy órai sima gyalogút, és bent vagyunk a faluban.
– Még egy óra? Szent Habakkuk, ha ezt előre tudom, inkább otthon maradok!
Porosan, fáradtan gyalogoltunk tovább, amíg végre megláttuk a völgykatlanban fekvő községet.
– Bună ziua!3 Volna szíves megmondani, hol lakik az iskolaigazgatójuk? – szólítottam meg egy mezítlábas atyafit románul.
– Nu!4 – mért végig a koma, és faképnél hagyott.
– Ezt meg mi lelte? Halló, fiatalember! – fordultam egy rövidnadrágos, ugyancsak mezítlábas kölyökhöz. – Meg tudnád mondani…?
A gyerek egy nagy hasú, negyven év körüli emberre bökött, aki éppen akkor dőlt ki egy kapuból; haján szalma, vállain itt-ott csirketoll billegett.
– Tovarăşe director! 5
– Maga kicsoda? – csippentette le válláról a szürkésfehér tollakat.
– Vén bakkecske! Ha még egyszer idejössz, kikaparom a szemedet – hallatszott ki a házból egy női hang.
Az igazgató riadtan szedte nyakába a lábait. Elképedve néztünk egymásra.
– Tovarăşe director! Tovarăşe director! – rugaszkodtunk a kiebrudalt direktor után.
– Mi az, mit akarnak?
– Mi, vagyis a… feleségem… Álljon már meg a csudába!
Az igazgató megtorpant.
– Engedje meg, hogy bemutassam a zálnoki iskola újonnan kinevezett romántanárát.
– Holi Mária – mutatkozott be Maja a nagytokájú pedagógusnak.
– Vagy úgy! Manu Gheorghe – csókolt kezet gálánsan a férfi.
– Nagy Pál – nyújtottam én is kezet.
– Már nagyon vártuk a kedves… nejét.
– De furcsán néz ránk ez az ürge! Hát még ha sejtené, milyen feleségem nekem Maja!… Vettem észre. Köszönjük az értünk küldött kétkerekűt, bricskát, vagy mi errefelé a módi.
– Milyen kétkerekűt? Sajnálom – kapott észbe a kisüstitől illatos kollega. – Nálunk ilyen nincs, pontosabban van, de az csak a párttitkárnak és mérnök úrnak dukál. Mi, szimpla pedagógusok már csak gyalog járunk. Önt Dohra helyezték?
– Honnan tudja?
– Én vagyok az igazgató – válaszolta büszkén. – Igaz, hogy nem Dohon, de az édes mindegy. Mi, iskolaigazgatók rendszerint informáljuk egymást.
– Megmutatná, hol lakunk? Szeretnénk végre lepihenni.
– Nem tudják, hol laknak? – hűlt el a diri. – Vagyis… Értem. Szerezzek maguknak lakást, ugye?
Na bumm: se kétkerekű, se lakás! Szépen várnak minket itt ezek!
– Keressék meg a sánta Ági lélét.6 Itt lakik nem messze, úgy 100 méterre tőlünk. Ő ad ki szobákat, sőt, kosztot is. Mondják meg, hogy én küldtem, akkor biztosan nem utasítja vissza magukat. Viszontlátásra! Találkozunk holnap reggel nyolckor az isiben! – biccentett a menyasszonyom felé.
– Viszontlátásra! Köszönjük a segítségét.
– Ez a kötelességem – vigyorgott a diri. – Egyébként ki segítsen, ha már mi kollegák sem segítünk egymáson?
Esteledett. Ági lélé házában már égett a petróleumlámpa. No persze, hiszen villany sem volt a faluban.
– Jó estét kívánunk! Ági lélét keressük.
– Én vagyok. Mit kíván a fiatalúr? – válaszolta bizalmatlanul.
Elmondtam, mit szeretnénk, kik vagyunk, és kinek az ajánlására kopogtattunk be hozzá. Az özvegyasszony, aki mellesleg ugyancsak magyar volt, fokozatosan felengedett, csupán a Manu nevére komorodott el kissé.
– Szerencséjük van, éppen most költözött ki egy olajfúró az egyik szobából – mutatta meg a szobát azonnal. – Nem nagy, de annál melegebb, ami télen megfizethetetlen, ugyebár. Nem is adnám ki maguknak, ha nem lennének maguk is magyarok.
– Így utálja a románokat?
– Nem a románokat, Manut.
– Miért? – kíváncsiskodott Maja. – Olyan rossz ember?
– Az, kérem, egy parazita, aki nap, mint nap szülőlátogatás címén zaklat bennünket. Itt szaglászik, ott kujtorog, amíg el nem éri amit, akar.
– Lehet, hogy spion, tégla vagy ilyesmi – tréfálkoztam Ági nénivel. – Manapság e nélkül aligha lehet valaki igazgató a tanügyben. Egyébiránt mit akar?
– Kitől mit: pénzt, pálinkát és… nőket is. Azokat különösképpen kedveli, pedig már majdnem meg is verték emiatt.
– Hallottad? – hunyorogtam Majára. – Jó lesz, ha te is vigyázol.
– Nem vicc ez, Nagy úr, de majd maguk is megismerik. Na, megyek. Látom, hogy fáradtak. Pihenjék ki magukat!
– Jó éjszakát! Aztán ne feledje a reggelit, mert mi reggelizni is szoktunk ám.
– Természetesen. Reggel hétkor várom az ebédlőben magukat. Még van néhány kosztosom: olajfúrók, traktoristák. Kicsit büdösek, piszkosak, de hát ilyen munkájuk, és nekem azt kell szeretni, amiből megélek.
– Ecce7, Zálnok! Ide akartál jönni, parancsolj!
– Akartam? – görbült le Maja szája sírosan. – Ez volt a legjobb hely, ahova a kinevezésünket kérhettük.
– Igen, persze, bocsáss meg! Hogy ezek után Doh milyen hely, már el sem merem képzelni – szédültem az ágyba, és meg sem moccantam reggelig.
Másnap kakaskukorékolásra ébredtünk.
– Aludj tovább! Még csak öt óra – néztem meg a karórám, azért felkeltem, s tettem egy sétát a „központban”, hogy tüzetesebben is megnézzem, még mielőtt tovább állok egy faluval.
– Na, mi újság? Hány üzlet van a községben?
– Majd meglátod, ha te is kisétálsz. Egyelőre burkoljunk, utána irány az iskola.
Így kezdődött. Folytatás Dohon, de ahhoz még három hegyen és két erdőn kellett átmennem. Nyilván el is tévedek, ha nem szegődöm egy mezítlábas adószedőhöz. (Legalábbis ő ezt állította magáról.)
– Szép vidék, csak egy kicsit fárasztó – kutyagoltam azontúl szorosan a nyomában.
– Maga hova valósi? Somlyói vagy zilahi?
– Nagyváradi.
– Az én unokaöcsém is ott tanít, merthogy ő is romántanár ám.
– Szerencsés ember! Nekem bezzeg csak Doh jutott.
– Magának szerencse, neki pech, ugyanis Vasile ki nem állja Váradot. Falusi fiú, megértem, és ez nem minden, ráadásul magyar iskolába helyezték.
– Aha, kezdem érteni.
– Röhej, mi, hiszen Vasile egy kukkot sem tud magyarul. Magának mi a véleménye erről, tanár úr?
Kis híján megmondtam, de aztán jobbnak láttam, ha hallgatok, s inkább arról faggattam, perceptor8 létére miért jár ő is mezítláb.
– Szegény vidék ez, fiatalúr, emellett szokás is, ezért hiszi, nem hiszi, itt még a polgármester sem hord cipőt. Most mit néz úgy? – húzott elő a zsebéből egy pálinkás üveget. – Csókoljon belé, kisüsti.
– Köszönöm, nem kérek.
– Ahogy gondolja. Isten éltesse! – húzta meg a palackot.
– Aztán mondja, a dohiaknak sincs villanyuk?
– Dehogy nincs, csak motorral működik. Nem olyan jó, mint az igazi, a petróleumlámpánál azért jobb.
– Mozi? Kultúrház?
– Csak egy C. A. P.9, suli és vegyesbolt. Nézze, már meg is érkeztünk! Az ott meg az iskola! – mutatott egy hodályra.
Elköszöntem az ipsétől, és betámolyogtam a dirihez. Az udvaron senki. Persze nem csoda, mert a tanítás az akkori rend szerint csak 15-én kezdődött. Csakhogy az iskola ajtaja is zárva volt, így folytathattam a nyomozást. Leültem egy kőre, és elcsigázva lihegtem a tűző napfényben. Kicsit sok volt nekem ennyi gyaloglás, hisz életemben összesen nem gyalogoltam annyit, mint két nap alatt akkor ott a Meszes-hegység környékén.
– Keres valakit? – kérdezett rám hirtelen egy sovány, pantallónadrágos fiatalember.
– Mrazek igazgató úr?
– Én vagyok. Maga nyilván Nagy elvtárs, az új romántanárunk.
Szép, úgy látszik itt vártak rám. Az igazgató előhúzott egy kulcsot, és átvezetett a termeken.
– Ez a tanári! – nyitott egy levegőtlen odúba. – Az meg az 5. osztály – mutatta be sorba mind a négy tantermet, plusz az igazgatói lakosztályt. – Hol mi járunk reggel, hol az alsósok, így sokkal változatosabb.
– A gyerekek?
– Gyerekek. Mint mindenütt a világon, akik csak akkor tanulnak, ha rávernek a seggére.
– És… rávernek?
– Hogyne! Én itt, otthon a szülők, nagyszülők. Ha nem akarnak fát vágni, libát, juhot őrizni, hogy a többiről ne is beszéljek – hadarta olyan sebesen, hogy alig tudtam követni.
Ha ez az osztályban is így oktat, tanuló lehet a talpán, aki kihámozza, kiről, miről szövegel. Még váltottunk néhány szót, majd elindultunk albérletet keresni. A faluban többnyire bizalmatlanul fogadtak. Nem is kaptam szállást két óra agitáció után sem.
– Furcsák errefelé az elvtársak.
– Nekem mondja! De szarok rá! Néhány koszos parasztért nem fogok infarktust kapni, esküszöm. Mi neveljük a gyerekeiket, megtanítjuk őket olvasni, számolni, mert a népnek nemcsak kenyér és cirkusz kell, mire ők? Két lépésre sem engednek magukhoz. Ha véletlenül mégis, mindjárt diktatúráról zagyválnak. Elismerem, hogy részben nekik is igazuk van, de a kurva anyjukat, a szocializmusban nem kell tanulni?
Hoppá, írósvaj, itt a baj, ahogy Móra Ferenc mondaná. Talán okosabb lenne, ha egyedül keresnék lakást magamnak. Csak éppen a tisztelt direktor kötötte az ebet a karóhoz. Majd ő megmutatja ezeknek, ki a legény a csárdában. Így kerültem Leitanhoz, egy pirospozsgás, ötven körüli juhászhoz. Ő készséggel (!) adott kosztot, lakást, noha négyen laktak együtt. A konyhában ettek, főztek, de ott is aludtak, miközben nekem átengedték a „tisztaszobát”.
– Príma, csak egy kicsit gyanús! – hümmögött Maja, amikor utóbb beszámoltam neki. – Vajon mitől ilyen rendes ez a csobán?10
– Gőzöm sincs. Talán az egyik fia miatt, tudniillik éppen nálam tanul az édes, de az is lehet, hogy Mrazek puhította meg bágyé11 Tódort.
Teltek, múltak a napok, hetek… Eleinte mindennap, a három hegy és két erdő dacára is, átugrottam Zálnokra. Egyrészt Maja, másrészt Doh miatt, amire úgy tekintettem lassanként, mint Publius Ovidius Naso12 tekinthetett Tomira. Csak itt nem a tenger, hanem a hegyek vágtak el a világtól. Nézzünk egy példát az érzékletesebb kép kedvéért! Hétfőn reggel (vagy délután) tanítás, utána pihenés. Ágyban fekve, mint a kórházban, egész kedd reggelig, majd kezdődött minden elölről. Hogy mit csináltam eközben? Olvastam, írtam és hallgattam a rádiót. Ennyiből állt a szabadidő programom. Néha elővettem egy-két tornaszert, hogy edzésben maradjak. Később már azt sem, csak lélektelenül feküdtem, bámultam a falakat, és potyogtak a könnyeim. Nem is olyan régen még artista karrierről álmodtam. Volt néhány számom, azt csiszolgattam évekig, hogy alkalomadtán bemutathassam a cirkuszban. Csakhogy ez az alkalom, most nem részletezem, mi okból, sohasem akart eljönni. Hiába, nem volt szerencsém, hiszen még annyit sem sikerült elérnem, hogy áthelyeztessem magunkat egy 20. századi faluba, ahol nem jár mindenki mezítláb, gázzal fűtenek, és a tanulók pásztorkodás helyett tanulnak.
Mivel az ősz szokatlanul meleg és hosszú volt, egyelőre simán „navetáztam”13 a két helység közt. De amint beköszöntött a rossz idő, már csak szombatonként tudtam ingázni. És az idő egyre jobban megveszett. Fújt a szél, zuhogott az eső, megáradtak a patakok. Mintha be akarta volna pótolni, amit elmulasztott azelőtt. De én fütyöltem a hóra, esőre, és csapot-papot otthagyva repültem Majához.
– Maga aztán kemény gyerek! – buggyant ki egyszer Maja szállásadónőjéből. – Csak az a kérdés, megéri.
– Már miért ne érné meg?
– Nézze, semmi közöm hozzá, meg kritizálni sem szeretnék, de sehogy sem bírom elnézni, hogy valahányszor idejön, a felesége csaknem mindig házon kívül van. Mindnyájan tudjuk, milyen nehéz ebbe a faluba eljutni, és annyi magának is kijárna, hogy illő módon fogadják. Na, kimondtam! Most haragudjon meg, amiért cserfeltem.
– Nem haragszom, sőt, köszönöm, amiért ilyen szókimondó – ütött szíven a vallomás, hogy már mások is látják azt, amit magam előtt is igyekeztem titkolni.
De nemcsak bántott, egyben fel is dühített, hogy ennyire mulyának tartanak. Amilyen a mosdó, olyan a kendő is, magyarán: azért én is kárpótoltam magamat valamiképp. Tanított Dohon két csinos, frissen érettségizett szuplinitor14. Ott laktak mellettem egy icipici kunyhóban, melynek tulajdonosa a városba költözött. Mivel mindhárman unatkoztunk, néha összejöttünk dumcsizni, melynek folyamán összeszűrtem a levet Pannival. Szép, dundi kislány volt, nagy, fekete szemekkel, akit bármelyik percben lefektethettem volna, ha akarom. Csakhogy nem akartam, valahogy nem engedte belülről valami. Annyira azonban mégsem voltam lojális, hogy időnként ne lapogassam meg a fenekét.
– Elég! – pakolt ki végül a kis csajszi. – Áruld el kerek perec, mit akarsz! Lefeküdni nem fekszünk le, szeretni nem szeretsz, akkor meg mi a csudának emelgeted a szoknyámat?
Tényleg, minek? – töprengtem el a szavain. Aki át mond, mondjon bét is, vagy hallgasson. Én hallgattam, azaz véget vetettem a játéknak.
Decemberben lehullt az első hó. Most aztán csakugyan fáztam, mit fáztam, cidriztem még a dunyha alatt is. Világos, a fűtés nem volt benne a kiriában15.
– Kérjen fát, tanár úr! Magának hivatalból jár a tüzelő, de ha nem áll a sarkára, a zálnoki tanács megfeledkezik magáról – tanított ki jóindulatúan Leitan bá. – Én szívesen adnék fát, csak hát miből, amikor nekem sincs – sajnálkozott, utána begyújtott.
Maguknak, mert a fagy senkivel sem kivételez, na és főzni is kellett, ez nem vitás. De, hogy mit? Az bizony mindegy volt. Hétfőn krumplileves, kedden rántotta, szerdán túró, kenyér… Kit érdekelt! Lakjunk jól, a többi nem számít – vélte Leitan és Leitanné, aztán csak bámultak, amikor nem bírtam tovább cérnával.
– Mit, nem tetszik? – hápogott a jóasszony. – De hát eddig még senki sem aprehendált emiatt. Tódor, Flórikám! – fordult a nagyobbik fiához. – Mit főztem tegnap ebédre?
– Túrós puliszkát.
– És? Nem ízlett?
– Hát…
– Mondd csak ki bátran! Ízlett vagy nem ízlett?
A fiú restelkedve sandított rám.
– Dehogynem.
– Máma gombócleves lesz. Káposztás lángossal. Nyújtsa a kezét, aki mást enne.
Egyik sem aprehendált, jó volt nekik a lángos is.
– Maga… nem szereti?
– Más itt a bibi, Leitanné.
– Igen? Micsoda?
– Maga nagyon jól főz, ezt el kell ismernem, csak… izé… nem mindig főz, ez a baj. Én szeretem a kolbászt, túrót, aludttejet… Vacsorára, reggelire, de délben már főtt ételt ennék, ha nem haragszik. Gombócleves? Kitűnő! Túrós puliszka? Imádom, de melléje még elcsúszna valami leveske, egyszóval nemcsak főtt, de kétfogásos ételt is szeretnék. Már megbocsásson, de városon ez így szokás, ne csodálkozzék hát, ha én is megszoktam.
– Semmi gond! Akkor egyen a városban! – húzta fel az orrát Leitanné.
Nem is főzött tovább nekem azontúl, s már azt tervezte, hogy az albérletet is felmondja, amikor az öreget magához hívatta a kerületi párttitkár. Hogy miről tárgyaltak, nem tudom, tény az, hogy utána már több respektussal néztek rám, kívánságom szerint főztek, és olykor-olykor, lássatok csodát, még a szobámba is befűtöttek. Hála a Pártnak! – gondoltam, s csak később derült ki, hogy volt nekem más, titkos szövetségesem is: a Leitan-gyerekek, akik velem együtt szenvedtek, amikor visszakerült a régi menü az asztalra. Hogy is mondta bágyé Leitan? Reggel krumpli, délben krumpli, ettől lesz a gyerek dundi. Azaz egészséges, ahogy akkoriban falun hitték.
A koszt kérdése tehát megoldódott. Csupán a fűtés dillémája maradt.
– Mit szólnának egy cseréhez? – rukkoltam ki az ötlettel egy zimankós januári délután. – Most én költözöm a konyhába. Igaz, hogy kisebb, de ott biztos melegebb van, maguknak meg úgysem számít, melyik helyiségben duruzsol a kályhájuk.
– Nem bánom, cseréljünk! – ment bele a házigazda. – Csak a kölyköknek, főleg Flóriánnak segítsen, mert az nem szeret ám tanulni.
Megígértem, hogy segítek, sőt: még meséltem is esténként, és a mese szárnyain átröppentem velük a hófödte hegyeken. Robinson, Gulliver, Decebal16… Akadt téma bőséggel, csak be kellett kopogni meseország kapuján.
Egyébként a konyhában csakugyan melegebb volt… két fokkal. Melegebb, de egyszerűbb, mondhatnám primitív. Zsúpfedeles tető, padló, szekrény nuku, a priccsen szalma zizegett. Hogy miért nem fagytam meg, rejtély, és arra sem igen emlékszem, hogy a fészkes fenébe nem döbbentem rá, hol vagyok. Ott fáztam, reszkettem pár méterre az erdőtől, ismétlem: erdőtől, és egyszer sem jutott eszembe, mit tegyek, hogy nálam is duruzsoljon a tűz a kályhában.
Rezidenciámtól öt percre magasodott a 8 osztályos iskola, mely viszonylag normális létszámmal működött. Itt kellemes meleg volt, néha szinte el is aludtam, kiváltképp, ha előtte felhajtottam egy féldecit. De ki nem hajtott fel ebben a faluban? Leitan bától a mérnökig mindenki megitta a magáét. Pedig a mérnök is sportolt, súlyt emelt, s még a téeszbe is elhozta otthonról a súlyzóit. Ismerős ábra, nem igaz? Egy darabig gyakorolt is rendesen, amíg a hétköznapok perspektívátlansága a cujkához17 nem kergette.
– Hogy tanulnak a pulyái? – érdeklődött néha Mrazek úr, aki elég ritkán inspiciált bennünket.
– Sehogy! A lányok még hagyján, de a fiúk fütyölnek a sulira.
– Hát buktassa meg őket, különben soha az életben nem szoknak a munkához. Olyasmi ez, mint nálunk a havibér. Maga hogy dolgozna, egyáltalán dolgozna, ha munka nélkül is kapna fizetést?
– Hébe-hóba.
– Na, látja! Mit várjunk akkor egy gyerektől, aki, ha tehetné, reggeltől estig játszana.
– Nos, mit mondjak? Van benne valami – adtam igazat a dirinek, és buktattam is serényen, amíg rá nem jöttem, valójában kit kellene itt osztályismétlésre buktatni.
Egyszer, de csakis egyszer nyakunkra küldtek egy idősebb, rideg arcú tanfelügyelőt.
– Rossz ómen! – sápadozott a diri. – Mióta itt tanítok, még egyszer sem volt egyetlen inspektorhoz sem szerencsém. Az a gyanúm, hogy valaki feljelentett bennünket. Talán egy szülő vagy a zálnoki néptanács, mindenesetre vigyázzunk, nehogy kompromittáljuk magunkat.
A tanfelügyelő figyelmesen nézte át az iskola dokumentumait: néhány jegyzőkönyvet, jelenléti naplót, fizetési besorolásokat… Az osztálykönyvnél megtorpant.
– Mennyi bukás! – meredt a tucatnyi rossz jegyre. – Milyen hatékonysággal dolgoznak maguk, Mrazek úr?
Az igazgató kényelmetlenül feszengett, tudván tudva, hogy egy új típusú iskolarendszerben a bukás ismeretlen fogalom. Ezért új típusú, illetve felsőbbrendű a kapitalista rendszernél. Ennek ellenére megpróbált tárgyilagos maradni.
– Ismeri a közmondást: kettőn áll a vásár. Mi, biztosítom önt, megtesszük a kötelességünket, a többi motiváció kérdése.
– Konkrétabban?
– Hogyan motivál a szülő, maga az egész társadalom, milyenek a tankönyvek, az iskolai környezet…
– Ezt nekem mondja?
– Ön kérdezett, én feleltem. Parancsol egy kávét, vagy készítsünk valami szendvicset? Nagy elvtárs! Főzne két kávét a tanfelügyelő elvtársnak?
– Köszönöm, ne fáradjon! – köhögött a felügyelő. – Esetleg később, most inkább inspiciálni szeretnék.
– Kérem! Állunk rendelkezésére.
– Helyes, akkor készüljön, mert legelőször az ön órájára lennék kíváncsi.
Becsöngettek. A kollegák megkönnyebbülten illantak kifelé. Ezt az órát megúszták, és ha netalán siet a nagypapa, a későbbiekben is megússzák. Elmúlt egy óra. Amint kicsöngettek, Mrazek úr vértelen arccal araszolt a tanáriba.
– Most ön következik – jelentette be a tanfelügyelő.
– Örvendek – biccentettem ironikusan.
Betelt a pohár, már nem ragaszkodtam Dohhoz, így persze az iskolájához sem. A gyerekek érdektelenek, környezetem civilizálatlan, s eddig még egyetlen áthelyezési kérvényem sem hagyták jóvá a központban. Ha nem, hát nem, legfeljebb veszem a kalapom, és a tanfelügyelő képébe nevetek. Az osztályban szokatlan csend fogadott. Himnusz, jelentés, kezdődhetett a felelés.
– Abrămuţ! – szólítottam ki egy mezítlábas kissrácot. – Szavald el, légy szíves, A Párthoz című költeményt!
A gyerek meg sem mukkant.
– Nem hallod? Tanultál mára, Abrămuţ?
– Nem.
– Leülhetsz. Majd ha megtanultad, jelentkezz, különben karót kapsz. Ilie Fărcaş!
– Jelen!
– Te megtanultad a költeményt?
– Nem.
– Hm. Aztán miért, kisfiam?
– Mert egész délután kukoricát kellett morzsolni.
– De gyerekek, valaki csak tudja az osztályból!
– Én tudom, tanár elvtárs! – jelentkezett egy szeplős, lenhajú kamaszlány, s már fújta is sebesen, mintha könyvből olvasná.
– Szövegismeret tízes, a többiről majd a jövő órán beszélünk. Addig is magyarázd el, mire tanít bennünket ez a költemény!
A kislány kínosan hebegett-habogott, végül kiderült, hogy semmit sem értett az egészből. Hirtelen hangosan felhorkolt valaki. Az osztályban nyomban kitört a nevetés.
– Most mit nevettek? – vette védelmébe a horkolót a padtársa. – Baba van a házban, nem tud tőle aludni.
– Akkor pszt, hadd aludja ki magát! Ti meg mondjátok meg gyorsan, ki az a Ion Creangă?18
– Hát egy énekes – vélte Abrămuţ.
– Szerintem futballista – javította ki az osztály legjobb labdarúgója.
– Író, gyerekek. Ezen az órán Creangă gyermekkori élményeiről fogok nektek olvasni.
Elővettem a könyvet, és felolvastam néhány részletet. Na, ez már tetszett a pulyáknak, legfőképp, amikor félretolattam a padokat, és le is játszottunk belőlük valamit, utána daloltunk, és, tisztelt inspektorunkat sem mellőzve, elroptuk a perinicát.19
– Csengettek, Nagy elvtárs! Miért nem engedi ki a tanulókat szünetre? – nyitotta ránk az ajtót Mrazek úr. – Bo…bocsánat! – pillantotta meg a felügyelőt. – Nem tudtam, hogy még nincs vége az órának.
– Mi, már csengettek? – kászálódott fel a tanfelügyelő, ráncai kisimultak, arcáról elégedettség sugárzott.
Ennek ellenére elég visszafogottan értékelt. De amikor úgy három óra körül elköszönt, szemembe nézett, és megölelt.
A következő tanévben továbbállt a főnökünk. Vagy eltanácsolták, ki tudja, a lényeg az, hogy az új diri új húrokat kezdett pengetni. Nála minden szülő, gyerek tabu volt, akiket különleges figyelemmel kellett kezelnünk. Buktatni, megsérteni őket nem lehetett, mert az ellenkezett a kommunista erkölccsel.
– Látják, elvtársak, így kell ezt csinálni! – büszkélkedett a kerületi párttitkár, egy fontoskodó, harminc év körüli politikus. – Végre Dohon is észre tértek a kollegák. Csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy adjanak többet a külalakjukra is ezentúl. Egy pedagógus minden körülmények között példakép, nem járhat úgy, mint egy csavargó. Nem rendelem el, csak úgy barátian ajánlom, mától kezdve öltönyben járjanak be dolgozni. Fehér ing, zakó, piros nyakkendő … Vegyenek példát Căplescu igazgató kartársról, aki mindig tudja, és nem árt, ha önök sem felejtik el, kit, mit képviselnek ebben a szilágysági faluban – oktatott ki bennünket valahányszor frissen, elegánsan bekocsizott a rajonból.20
Engem valamiért nem szívlelt, de békén hagyott, nem piszkált. Egyelőre, aztán şi-a dat arama pe faţă, magyarul: kimutatta a foga fehérét.
– Haragszom magára, Nagy elvtárs – hívatott egyszer a tanáriba magához.
– Rám? Miért? Mit tettem, amit nem kellett volna megtennem?
– Most mit adja az ártatlant? Tudja azt maga nagyon jól.
– Igazgató úr!
Căplescu zavartan babrált a tollával.
– Na jó! Sorolom. Úgy hallom, nem hisz a kommunista eszmékben.
– Ki állítja?
– Igaz, vagy nem igaz?
– Természetesen nem igaz – hazudtam, mert igazat szólni ugyan szép dolog, csak nem mindig célszerű, főként, ha ezt retorzió követi; párszor megpróbáltam, meg is égettem csúful magamat, egyszóval vigyázzunk, vigyázzunk, mert a bájgúnár provokálni szeretne.
– Nem? Akkor magyarázza meg nekem is, miért nem párttag maga még, tanár… úr!
A nemjóját, most megfogott! De az én eszemen így sem fog túljárni.
– Ön, úgy hírlik, bolondul a futballért.
– Nem bolondulok, csak kedvelem. De mi köze ennek a párttagsághoz?
– A zenét is?
– A zenét is – gurult méregbe a párttitkár, akiből mellesleg csak úgy áradt a cujkaszag. – Térjen már a lényegre, és ne szórakozzék itt velünk!
– Én? Eszembe sincs, csak arra akartam célozni, hogy amiért kedveli, még nem lett magából sem zenész, sem labdarúgó.
– Tessék? – pislogott bambán a párttitkár.
– Semmi, nem érdekes! – vágott közbe óvatosan a főnököm. – Kérem, folytassa, vagy tartsunk előbb egy cigarettaszünetet?
– Milyen cigarettaszünetet, hiszen még alig mondtam valamit. Szóval… Mit is akartam közölni? Ja, igen! Legyen szíves, most azonnal feleljen, mikor hajlandó belépni a román kommunisták pártjába!
– Majd ezt is megbeszéljük, ha kijózanodott, ugyanis maga… tökrészeg – feledkeztem meg magamról.
Egyrészt, mert tényleg részeg volt, másrészt nagyon nem bírtam, ha amolyan bólogató Jánosként kezelnek. Párttagságom kérdése ezzel le is zárult volna, ha Căplescu nem ragaszkodik a tagsághoz. Először félelemből, aztán számításból, hogyha netalán kedve szottyan lelépni, átadhassa nekem az igazgatóságot az isiben – vallott színt idővel őszintén.
– Ezek szerint elmenne?
– El. Hat éve lakom itt, de még mindig képtelen vagyok megszokni az itteni életet.
– A felesége?
– Dettó, ezért ha vállalja… Gondolja meg, kollega! Maga képzett romántanár, s feltehetőleg a szakinspektor is támogatná, csak… Nos igen: a piros pártkönyv még hiányzik, ami nélkül sajnos szóba sem állnak magával.
– Nem vállalom, merthogy én is elmennék. Most mit hunyorog? Elmentem volna én már réges-rég, ha jóváhagyják az áthelyezési kérvényem.
– Persze, persze, csak hát nem hagyták, és ki tudja, mikor lesz még ilyen alkalma? Mint igazgató, szinte duplán fog keresni, megkapja a lakásom, hozzá fát, üdülőjegyet… Ez, ugye, nem semmi, sőt, idehozhatná a kedves nejét is – húzta el előttem a mézes madzagot.
– Maját? – torpantam meg egy pillanatra. – Így mindjárt más, illetve attól függ, mit kérnek ezért még cserébe, mert ebben az országban semmi sincs ám ingyért.
– Szerintem nem csak itt. Magyarban is, jugóban is, mindenütt, mert ilyen az élet, tisztelt Nagy elvtárs. Öntől csak azt kérik, költözzék végleg a faluba. A párttagság mellett, de erről már beszéltünk.
– Ennyi?
– Ennyi.
– Ebből pedig nem esznek – jelentettem ki kategorikusan. – Tudtommal Nagyvárad zárt város, és aki egy ilyenből kiköltözik, törvényeink értelmében kizártnak minősül, más szóval nem csak nem lakhat, de nem is dolgozhat többé legálisan ugyanott. Tudja mit, akkor már inkább tovább pendlizek, még ha ezért három hegyet is kell megmászni – tettem ki a pontot beszélgetésünk végére, és azt már meg sem kérdeztem, ugyan bizony mi célból ragaszkodik az igazgatóváltáshoz.
Utólag persze ezt is megtudtam: jobb munkahelyet szimatolt ki magának. Logikus! Viszont ezt csak akkor kapta volna meg, ha sikerül helyette új igazgatót találni.
Így húztam le három évet, s miután sehogy sem tudtunk áthelyezéssel távozni, Maja meg én csapot-papot otthagyva, „disszidáltunk” a faluból. Előtte azonban még átéltem egy olyan kalandot, melynek emléke időnként még ma is pirosra festi az arcomat.
Tél volt – na ja, mi is lehetett volna más! –, amikor Dohról Zálnok felé menet eltévedtem fél úton. Fújt a szél, a hó sűrű pelyhekben hulldogált, és csak hullt, hullt, amíg rá sem ismertem a környékre. A teremburáját, hányszor, de hányszor gyalogoltam keresztül-kasul a dombokon, és most, tessék, azt sem tudom, hol vagyok! Hirtelen farkasüvöltésre lettem figyelmes. Még nem láttam egyet sem, de úgy tűnt, mintha egyre közelebb hallanám. Hogy farkasok, az nem vitás, mert régebben én is tartottam kutyákat, akik hajszálra így vonítottak esténként. Fogtam hát magam, és, ami biztos, az biztos, felmásztam egy nyárfára. Lassan esteledni kezdett. A szél bele-belekapott az ágakba, s csaknem lesodort a magasból. Így gubbasztottam kb. fél órát, s miután egy szál farkas sem bukkant föl, leszálltam a fáról, és tovább botorkáltam árkon-bokron, hegyen-völgyön át, hogy a végén ismét a nyárfánál kössek ki.
– Hogy az a magasságos…!
Erőm végére érkeztem. Elterültem a hóban, és behunytam a szememet. Ekkor újra felüvöltöttek a farkasok. De már semmitől sem féltem, tartottam. Ha felfalnak, hát felfalnak, ha egyszer így rendelte el a teremtő. Még felvillant bennem néhány kép, és újra gyermekként láttam magamat, aztán éreztem, hogy zuhanok, egyre lejjebb zuhanok valahova a semmibe.
– Domnu profesor! Domnu profesor! – rázott fel egyszerre valaki, és nyomogatni kezdte a mellkasom.
– Ho…hol vagyok? – ültem föl erőtlenül, és megpróbáltam felállni.
– Régóta fekszik itt? Egyáltalán mit keres ilyenkor az erdőben?
– Csak úgy sétáltam. Passzióból, ahogy az urak szoktak, bágyé Ilie – ismertem fel a csontos állú, bajuszos férfiban az egyik apukát, akinek a fiát nemrég buktattam meg románból; azóta ki nem állt az atyafi, s bizony hajszálon múlt, hogy ellenszenve tettlegessé fajuljon.
– Szóval sétált – fülelt Ilie bá a farkasüvöltés irányába. – Hát akkor további jó sétát kívánok! – köpött a lábam elé, és elballagott.
– Köszönöm! – próbáltam meg ismét talpra állni, de a lábam úgy elzsibbadt, hogy többször is visszahuppantam; talán megfagyott, de a fülemet, orromat sem éreztem, ergo Isten veled világ, jöhetnek a farkasok!
A férfi meggondolta magát, és megfordult. Egy ideig tétlenül nézte, miként vergődöm a sápad holdfényben, majd visszasétált hozzám, és talpra segített.
– Fogózkodjék belém, tanár úr! – karolt át szilárdan, és hazáig egy percre sem hagyott magamra.
Nem sokkal ezután Maja meg én örökre felszedtük a sátorfánk, s bár azóta sok-sok év elröppent, ennek a télnek az emléke még ma is pirosra festi az arcomat
1 Tanár úr. (rom.)
2 Túlnyomórészt román lakosságú község Szilágysomlyótól (Románia) ÉNy-ra.
3 Jó napot kívánok! (rom.)
4 Nem. (rom.)
5 Igazgató elvtárs!
6 Nénit. (rom.)
7 Íme! (lat.)
8 Adószedő. (rom.)
9 Téesz. (rom.)
10 Juhász. (rom.)
11 Bácsi. (rom.)
12 Római költő (Kr. e. 43). Augustus császár a Fekete-t. partján fekvő Tomiba (ma Constanţa, Románia) száműzte.
13 Ingáztam. (rom.)
14 Itt: diploma nélküli helyettes tanár. (rom.)
15 Lakbérben. (rom.)
16 Dák király. (Kr. u. 106)
17 Szilvapálinka. (rom.)
18 A román próza egyik legnagyobb mestere (1837 – 1889). Főműve: Gyermekkorom emlékei.
19 Párnatáncot. (rom.)
20 Körzeti székhelyről.
Illusztráció: Yale Joel.