játszani kell

csak bámulom a falat
és nem értem
hogy szerettelek
hogy hagytalak el
és téged is
hogy szerettelek
hogy nem szerettél
és nem értem
hogy az első ember
akinek dünnyögő dalát
a fülem először hallotta
egy piszkosfehér ágyban
egyedül fekszik
és talán meghal ma este
csak nézem a falat
a bevégzett rovarok nyomát
haláltusájuk ezüst illatát
utolsó buja gondolataikat
a kitárt ablakot
a lomhán meglebbenő függönyt
a be-besüvítő szelet
a lapokat amiket elsodort a szél
azokat amelyekkel nyerhettünk volna
nézem a végtelen nagy asztalt is
amelyen a lapok feküdtek
a beláthatatlan küzdelmet
és nem értem
hogyan is játszhatnék úgy
hogy egy kártyát sem fogok
egyetlen egyet sem
sápadt ujjaim között

néma nyár

azt hiszem szőke vagy
mint a tavat óvón körülölelő
kalászos sásszálak
amelyeket úgy ráz
és tép a vihar
mint az én szívem téged

sajnálom
igazán
de semmit sem szeretek tán
jobban a világon
mint a szemed eltökélt csillogását
és a vágyat a lelkedben
hogy akkor is
kemény erővel
gyengéden ölelj
amikor a bennem élő néma vihart
benned támasztom fel

(Illusztráció: Vincent van Gogh: Búzamező varjakkal, 1890)