– Jó napot kívánok!

– Jó napot! Mi a panasza?

– Bolond vagyok. BOLONDOK bővebben… →

A Mezei és vele szomszédos utcákon naponta elsétált egy kopasz öregember. Mellette vörös szőrű, széles állkapcsú kutya lihegett. Ahogy jöttek, úgy el is tűntek valamelyik utcában. Szokványos látvány, nemde, szinte hozzátartozik a város képéhez, mint a villanyoszlop vagy polgármesteri hivatal. Budapest utcáin, meg másutt is gyakran látni effélét anélkül, hogy bárki felháborodott volna emiatt. Régebben, mert manapság… Nos, manapság egyre többen pipásak az ebekre, akiket gazdájukkal együtt a pokolba kívánnak. Élén a médiával, persze civilizáltabb stílusban:

Kóbor kutyák a nagykörúton. Kutyaürülék, kiborított kukák, megmart gyerekek. Kik felelősek utcáink tisztaságáért? AZ ÖREGEMBER ÉS A KUTYA bővebben… →

Kb. két éves korában vette magához a nagyanyám. Csellel, erőszakkal? Őszintén szólva erről semmi bizonyosat nem tudok. A lényeg az, hogy a bátyám korán Petrozsényba, egy füstös kis bányászvárosba került, s ezzel kiszakadt egyrészt apám, másrészt a falu „karmaiból”, amit a najma (nagyanyám) jócskán lebecsült.

– Majd én gondoskodok a gyerekről – hajtogatta kevélyen. – Az én unokámból nem lesz sem paraszt, sem bolând¹, mint Nagy János.

Mármint az édesapánk. Anyám szófogadó volt, ráhagyta, vagy egyszerűen ő is úgy vélte, egy városban Albika is többet lát, tanul, tapasztal. Itt van mozi, színház. Igaz, hogy román, de legalább románul is megtanul. Bizonyára szép ruhákba járatják, s még, miért ne, fräuleint is vesznek melléje.

Albi bővebben… →

Lakott egyszer a Teller Ede utcában egy szegény özvegyasszony. Úgy hívták, hogy… Egyébként lényegtelen, mert mindenki Teréz anyának, vagyis a becenevén ismerte. Amúgy keszeg, nyugdíj felé járó ápolónő volt, haja őszes, szeme dióbarna, egyszóval átlagos, mindennapi jelenség, leszámítva talán a tekintetét, melyből szokatlan melegség sugárzott. Ott éldegélt egyedül az utca végén egy rozzant viskóban.

– Terikém, Terikém, maholnap fejére hull a mennyezet – pirongatta meg egyszer a szomszédja, amint éppen a munkahelyére sietett. – Javasolom, tataroztasson, amíg nagyobb baj nem lesz belőle.

– Tataroztassak? – mustrálta végig a házát Teréz anya. – Nem is rossz gondolat, csakhogy miből, drága Somodi úr? Köszönöm, hogy aggódik értem, de majd a Jóisten vigyáz reám.

– Persze, hogyne, mint az ég madaraira. Viszont, ha így vigyáz reánk, miért támogat maga külön minden… jómadarat? – berzenkedett Somodi szomszéd, egy jól szituált, gömbölyű fejű kiskereskedő, akinek a szemében minden szegény ember zsebes, drogos csavargó volt.

– Mert rászorulnak, és ha az állam nem győzi, mert nem győzi…

– Még szép, hogy nem győzi, hiszen ennyi léhűtőt az isten sem bír eltartani – intette le az irgalmas szívű ápolónőt. – Dolgozzanak, és akkor senki sem szorul az államra, nem beszélve istenről, aki szintén értük melózik.

– Maga?

– Mit én? Természetesen én is dolgozok. Magamért – tette hozzá nyomatékosan –, ugyanis én azt tartom: segíts magadon, és az isten is megsegít.

– És… meddig vitte?

– Hát… Milliomos éppen nem lettem, csak egy kis boltot vezetek, van egy házam, feleségem, azért ez sem semmi, nem igaz?

– Nem milliomos? Érdekes, pedig hajnaltól estig tesz-vesz, becsomagol, kicsomagol, hajlong erre, hajlong arra, mégis csak egy szerény boltja van.

– Sajnos, de… de mit akar ezzel mondani?

– Hogy güriznek ám itt mások is, ki két műszakban, ki betegen, s még csak egy szerény boltjuk sincs. Másoknak meg munkájuk, anélkül hogy naplopók, zsebesek vagy drogosok lennének.

– Ja vagy úgy! Értem a célzást, nővérke, de attól még törődhetne többet magával. A világ olyan, amilyen. Egyik oldalon állnak a szegények, a másikon a gazdagok, ahogy Móricz Zsigmond írta valahol. És a világ azóta sem változott.

– Ejha! Nem hiszek a fülemnek! Maga olvas, Somodi úr?

– Megesik. Valamikor sokat olvastam, és olvasnék ma is, ha ráérnék. Volt szerencsém! Most nincs időm folytatni, de ha egyszer meglátogat, szívesen elbeszélgetek magával – sietett el nyélbe ütni egy fontos üzletet; sajna az idő pénz, és már eddig is túl sokat csicsergett, holott ebből csak a politikusok tudnak megélni.

Teréz anya elgondolkozva nézett utána. Szegény ember! Ez sem járhat túl gyakran a templomba! Borongós, őszi reggel volt. A nap bágyadtan próbált átosonni a felhőkön. Mindjárt esni fog – gondolta az asszony, és megszaporázta lépteit. Hirtelen loncsos, himlőhelyes arcú férfiba ütközött.

– Bocsi! Á, Teréz anya! Tiszteletem, nővérke!

– Maga ismer engem?

– Maga nem? Én vagyok a Samuka.

– Samu, Samu – keresgélt emlékeiben Teréz anya. – Megvan! Az a hektikás kőműves, akinek a Szolgálat¹ kijárt egy lakást a körúton.

– Laudetur Jesus Christus!² – köhögött a kőműves.

– Laudetur. Hogy érzi magát az új lakásban, Samuka?

– Sehogy.

– Mi az, hogy sehogy? Elköltözött, vagy hogy értsem?

– Kitették a szűrömet – sóhajtott fel keserűen.

– Az önkormányzat?

– Az asszony meg a pasija.

– Hát pasija is van?

– Nem is egy, a jó istenit az anyjának! Elnézést!

– Aha! És miért dobták ki?

– Kérdezze meg őket! Én nem tudom.

– Pedig valami oka csak van, Samuka.

– Mondom, hogy gőzöm sincs – böfögte ki magából a reggeli pálinkát. – Az igaz, hogy piálok…

– És meg is csalja, vagy tévedek?

– Csak amennyire ő engemet.

– Azért, ugye, nem bántja?

– Nem én, a kiskésit. Jó, néha lekenek neki egyet-kettőt, többet nem. Istenfélő ember vagyok én, kezit csókolom.

– Jelenleg dolgozik?

– Pah, minek, ‘sze maholnap úgyis alulról szagolom az ibolyát. Csak azt a kéglit sajnálom.

– Nem az asszonyt?

– Az asszonyt? Az ördög szánkázzon végig a fenekén! Elvira, jaj, Elvira mért csesztél ki így velem? – csuklott fel a jó ember.

– Jól van, jól, nyugodjon meg, kérem! Tessék ez a zsebkendő, törölje meg a szemét, és ne sírjon!

– Sír az a magasságos…! Bocsánat! Nem dobna meg néhány forinttal? Van vagy két napja, hogy nem ettem, és…

– Nézzük csak! – csípte elő Teréz mama a tárcáját. – Lapul itt néhány forint, de… tényleg éhes maga vagy inkább ihatnékja van? – pislantott gyanakvóan a férfira.

– Is is.

– Rendben! Látja ott azt a bisztrót?

– Látom.

– Ha gondolja, bemehetünk egy…

– Sörre? Teréz anya, maga egy angyal! Isten fizesse meg a jóságát!

– Reggelire.

– Ajaj, akkor adja ide inkább azt a suskát! Persze csak úgy kölcsön, aztán megadom, amint tudom.

– Meg: holnapután kiskedden, borjúnyúzó pénteken – dünnyögte az ápolónő. – Viszontlátásra! Örültem, hogy találkoztunk.

– Menjünk! Ki tud nemet mondani egy angyalnak?

– Mit enne? – mutatott a tálalón sorakozó ételekre.

– Tárkonyos levest sólettel.

– Kérek egy tányér levest és sóletet!

Megrendelte a „reggelit”, fizetett, majd folytatta útját a munkahelye felé. Egy pavilonban vásárolt, helyesebben vásárolt volna egy Új Embert ³, ha megleli a tárcáját. Csakhogy nem lelte, holott úgy tíz perce még ott szorongatta a kezében. De figyelmetlen vagy! – dorgálta meg önmagát. Már megint elhagytál valamit! Vagy ellopták? Esetleg pont a Samuka… ? Megérkezett. A kórházban már lesett rá a főnővér, aki mellesleg ki nem állta az özvegyet, s minden alkalmat felhasznált, hogy megkeserítse az életét.

– Maga már megint elkésett! – villantotta rá szemüvegét az egyik sarokból.

– Elnézést! Akadt egy kis dolgom útközben.

– Dolga? És a betegek, a mi munkánk? Az hol áll magánál a sorrendben? Pedig állítólag innen kap fizetést.

– Fizetés! Fizetés! – rikoltozta az ablaknál valaki, azzal purc, szellentett egy jó nagyot.

– Pfuj! Ki volt az? – fintorgott a főnővér. – Szégyellje magát, Dudásné!

– Zümmmm, zümmmmm! – zümmögött hosszan a duci gyógykezelt.

Társai érdeklődve kapták fel a fejüket, majd maguk is csatlakoztak a koncerthez.

– Zümmmm, zümmmmm!

A főápolónő lélekszakadva loholt az orvoshoz.

– Mi az ördög folyik itt? – csörtetett be bosszúsan az osztályvezető főorvos. – Nem hagyják abba azonnal?

Egy pillanatra elhallgattak, aztán ismét rákezdték, csak egy picit másképpen: ki kukorékolt, ki nyávogott, mekegett…

– Teréz nővér, kapja már elő azt a varázshegedűt! – markolászta kecskeszakállát a főorvos.

– Nem hallja? – rivallt rá a főápolónő. – Cincogja el a holdvilágos éjszakát!

– Megengedi?

– Most mit itt bénázik itt! Nem én, a főorvos úr óhajtja, és ha valamit ő óhajt, magának azt szó nélkül kell teljesítenie.

Az ápolónő engedelmesen szaladt az öltözőbe. Ott őrizte azt a hegedűt, amin a betegeknek szokott néha játszani. A kollegákat, elsősorban a főnővért ugyan idegesítette a hegedűjáték, de az ápoltakra nyugtatóan hatott, így kénytelenek voltak jó képet vágni a dologhoz.

Holdvilágos éjszakán
Miről álmodik a lány?
Hogy jön egy királyfi tán
Hófehér paripán.

Az ápoltak lecsillapodva ültek a helyükre, és könnyes szemmel hallgatták a dallamot.

– Pazar! – dörzsölgette kezét a főorvos. – Csak így tovább, kedves nővérke! Ez a trükk a hegedűvel szabadalmazásra méltó találmány. Később még benézek. Hívjanak azonnal, ha ismét rájuk jön a happáré.

– Khm! – köhintett figyelmeztetően a főnővér.

– Ja, igen, most jut eszembe! Keressen fel az irodámban, ha befejezte a műszakot!

– Elég! Elrakhatja a hegedűjét.

Egyszer megkérdezem, miért gyűlöl annyira! – töprengett magában az ápolónő. Remélhetőleg nem azért füstölög, amiért… Hogy is mondta a múltkoriban? Maga túl sokat nyüzsög, Áronné. Magyarán: ne üsse abba az orrát, ami nem rá tartozik. Ja, de még itt van ez a főorvos.

Ami azt illeti, ő sem igen él-hal érte. Talán épp most fogja kirúgni, amiért folyton a hálapénz ellen agitál.

– Jöjjön csak, jöjjön! Éppen magára gondoltam – mosolygott rá Herz doktor, amint Teréz anya bekopogott hozzá déltájban. – Foglaljon helyet, drága Terike! Szeretnék valamit megbeszélni magával. Nos, az a nagy helyzet, hogy meg kell válnunk néhány kollegától az osztályon.

– Igen, hallottam.

– Miután csökkentettük az ágyak számát, csökkentenünk kell az orvosok, ápolónők létszámát is. És ez elég sajnálatos, mert még jobban megkavar bennünket. Érti, nem? Papíron túl sok, reális szükségleteink szempontjából azonban túl kevés az ápolónő. De mit tehetünk, ha egyszer így határoztak odafönt?

– Értem. Hát akkor viszontlátásra! Holnap még bejöjjek, vagy…

– Maga… maradhat, mi több, amint Kaál Pálné nyugdíjba megy, maga lesz a főnővér – simogatta meg kecskeszakállát a főorvos.

– Megtisztel, csakhogy akkor mennyiben érint engem is az ágykérdés? – lélegzett fel megkönnyebbülten Áronné.

– Nem sokban, csupán arra szeretnénk megkérni, próbálja megértetni a kolleganőivel a rendelkezéseink lényegét. Magára itt sokan felnéznek. Kitűnő munkaerő, megbízható munkatárs, egyúttal olyan meggyőző, hogy még a legszkeptikusabb dolgozó is hinni fog az új egészségügyi reformban.

– Kivéve magát, ugyebár? – nézett szembe a főorvossal.

– Hogy miben hiszek én, az most mellékes – kapta elő cigarettáját a főorvos, aztán csak tapogatta, morzsolgatta, miután az egészségügyi szabályzat megtiltotta a kórházon belüli dohányzást. – Ezenkívül volna itt még egy apróság, amit általában hálapénznek neveznek.

– Igen? Tessék, mondja csak!

– Eddig nem szóltam, de ha valóban közénk akar tartozni, kérem, ne feszegesse örökké a paraszolvencia kérdését! Van nekünk bajunk elég: takarékossági program, presztízsvesztés, orvosi perek, műhibák. Ne vágjuk már a fát önmagunk alatt, Terike! Elismerem, elvileg magának van igaza, de hát valahol valamivel ki kell egészíteni ezt a megalázó javadalmazást. Az enyémet éppúgy, mint a magukét, így kétszeresen jólesik a betegek elismerése, hálája. Valószínűleg önnek is hálálkodtak már néhányan, és aligha hinném, hogy emiatt tiltakozott volna valaha.

– Köszönöm a bizalmat, de úgy látszik, még ön sem ismer igazán – válaszolta az ápolónő csendesen. – Szerintem minden hálapénz diszkriminációra ösztönöz. Másrészt hogy fogadnék el egyetlen krajcárt is, amikor pontosan tudom a betegről, hogy a létminimum körül vegetál?

– No persze, persze – restellte el magát a főorvos. – Azt hiszem, kezdem érteni, miért nevezik Teréz anyának a betegek. Egyelőre hagyjuk ezt! Sajnos panaszkodtak magára másért is.

– A betegek?

– Itt-ott egy-két kollega, akik szerint úgy sétál az osztályok közt, mint vizit idején a professzor, miközben tanácsokat, narancsot, csokit és efféléket osztogat.

– Miért, nem szabad?

– Szó sincs róla, csak tudja, milyenek a kollegák: senki sem nézi jó szemmel, ha megzavarják a köreit. Ami pedig a narancsot meg a csokit illeti… Hát nővérke, erre meg végképp nincs szükség. Még a végén azt hiszik, nem kapnak eleget enni a betegek. Maga… maga hírbe hoz bennünket, és ha a tévé, sajtó is szagot kap… El tudja képzelni, milyen következményekkel jár majd ez?

– Őszintén szólva…

– Nem tudja. Mellesleg minden ápoltnak akad valamilyen rokona, aki behoz egy-két narancsot, úgyhogy tényleg nem értem, mi a csudát akar ezzel elérni.

– Semmit, én csak úgy… Most mit mondjak? A főorvos úr még nem látott magára hagyott öreget? Merthogy ilyenek is élnek a városban, árvák, hajléktalanok, akikkel senki sem törődik – védekezett Teréz anya szelíden. – Emlékszik még arra a madárcsontú, toprongyos asszonyra, akit húsz évvel ezelőtt gyűjtöttek be az utcáról? Annak sem volt senkije, nem is kapott volna narancsot, ha nincs ott egy jó ember, bizonyos dr. Herz, akinek megesett a szíve Terikén.

A főorvost hirtelen megrohanták az emlékek. Látta magát medikusként, amint égő szemmel mered az előadótanárra. Akkoriban mindig álmos volt. De hát lehet valaki nem álmos, ha sokszor még éjjel is dolgozik, utcát seper, lapátol, éttermekben mosogat, csakhogy ki tudja fizetni a tandíját? Amint végzett, egy isten háta mögötti faluba helyezték. Itt sem volt könnyű mindaddig, amíg nem költözött a városba. Egy zimankós téli reggelen éhségtől szédelgő nőt hoztak a pszichiátriai osztályra. Hozzátartozói nem voltak, s alig bírtak rájönni, hogy hívják, hol lakik. Szerencsére hamar rendbe jött, s ápolónő lévén alkalmazták a kórházban. Hát belőle akar most főápolónőt faragni. De vajon megéri, egyáltalán szabad-e, ha cserébe azt kéri, akassza szögre az elveit?

– Emlékszem, Terike, emlékszem, de az orvos, akit maga említett, kicsit megváltozott azóta, mint ahogy maga is meg fog egyszer változni, különben elbukik, mert ez az élet törvénye – sóhajtott fel a főorvos. – Isten áldja, és fontolja meg jól, melyik irányba akar haladni: felfelé, vagy lefelé. Ezúttal maga dönt.

Le-fe-lé? Vagyis még mindig kirúghatják, ha nem vigyáz jobban magára. És erre pont a főorvos, egykori jótevője inti őt! Talán jóindulatból, de az is lehet, hogy neheztel rá – keseredett el Áronné, idegesen megebédelt, majd visszakullogott az osztályra. Ötkor hazament, lepihent, és a rádió hallgatása közben elaludt. Álmában zavartalanul járt-kelt a kórház valamennyi osztályán, anélkül, hogy bárki megjegyzést tett volna emiatt. Az egyik ágyban szemüveges, karvalyorrú nő szuszogott.

– Nini, Kaál Pálné! – hajolt közelebb az asszonyhoz. – Úgy tűnik, agonizál szegényke.

– Éljen az új főnővér! – elevenedett meg váratlanul Kaál Pálné, hirtelen kiszökkent az ágyából, és hatalmas fecskendőt döfött a combjába.

– Hihihi, hehehe! Hegedülj nekünk, te boszorkány!

– Holdvilágos éjszakán…

A gyógykezeltek dühösen vicsorogtak.

– Ez az! Kötözzétek csak a fekhelyhez! Úgy, úgy! Nézzetek már, hogy cidrizik!

– Segítség!

– De hisz ez fázik, gyerekek? – vihogott a főnővér. – Várj, mindjárt befűtök neked, hogy ne fázzál.

Meggyújtotta az ágyat, és elkezdett a tűz körül táncolni. Az ápoltak megdicsőült arccal követték.

– Uram, hát már te is elhagytál? – nézett keserűen az ég felé, mint egykor Jézus Krisztus a keresztfán.

Ekkor megdördült az ég, és a következőket hallotta:

– Tévedsz, az Úr mindig mindenhol veled van. De te, vajon te is vele vagy?

Sikoltozva, verejtékes arccal ébredt föl. Micsoda rémképek! Még szerencse, hogy csak álom volt. Másnap, szabadnapos lévén, a Máltai Szeretetszolgálathoz ballagott, ahol besegített időnként. Legtöbbször ingyen, az egyház és szegények javára.

– Jó, hogy jön – fogadta leverten a helyi Szolgálat főnöke, egy jóságos tekintetű szerzetes. – Beszédem van magával.

– Az atyának is? – rezzent össze a jóasszony.

Kicsit sok lesz ez így egyszerre! Tegnap a főorvos, most az atya… Mintha összebeszéltek volna ezek a derék emberek.

– Az a helyzet, hogy… izé… elég kínos erről beszélnem, utóvégre semmi bajom magával. Sőt, ha valakit igazán tisztelek, az épp maga az.

– Akkor meg mi a gond? Remélem, nem akarnak Afganisztánba küldeni.

– Jaj, ne tréfáljon! – törölte meg a homlokát a szerzetes. – Hisz maga Istenben, Áronné?

– Ezzel meg most akar?

– Igen vagy nem? Elnézést a kérdésért, de szeretnénk tiszta vizet önteni a pohárba.

– Mert?

– Valaki megvádolta, asszonyom. Kellemetlen, hű, de kellemetlen! Nos, ateista maga, Áronné?

– Hát ez hallatlan! Ki jelentett föl?

– Sajnálom, ezt… ezt nem árulhatom el, miután minden bejelentést diszkrécióval kezelünk. Ergo hisz. Bevallom, nagy kő esett le a szívemről.

– Lehetek őszinte? Azért ez a dolog mégsem ilyen egyszerű – ismerte be nyíltan Teréz anya.

– Ne ijesztgessen, Áronné!

– Kérem! Ön kérdezett, én felelek, és én, hiszen elég jól ismer, sohasem hazudok.

– Ezt el is várom kegyedtől. Rajta, beszéljen! Ne hagyjon tovább kétségben bennünket – roskadt Lázár atya egy székbe nagy búsan.

– Félreértés ne essék, én nem tagadom Isten létét, hatalmát. Pontosabb leszek: lehet, hogy van Isten, de az is lehet, hogy ezt csak mi képzeljük.

– Istenem, bocsáss meg neki! – vetett keresztet a helyi Szeretetszolgálat főnöke.

– Őszintén sajnálom, amiért csalódást okozok, de mit tegyek, ha csak azt hiszem, amit az eszem jóváhagy? Mennyivel könnyebb lenne hinni Istenben, ha bebizonyítaná, hogy létezik. Ha küldene egy-két jelet, akármilyen aprót is, amiből egyértelműen kiderül, ki irányítja ezt a világot.

– Magában tényleg nagyot csalódtam – vágta mellbe Lázár atyát a váratlan vallomás. – Egy ilyen jólelkű, tiszta nő! Elárulná, miért nem világosított fel idejében bennünket?

– Mert sohasem kérdezték, és én eddig azt hittem, elég, ha hasznára lehetek a szegényeknek és az egyháznak. Hiszen még a tízparancsolatot is betartom, nem csalok, nem hazudok… Miért kell nekem akkor ezenfelül hinnem is?

– Mert a kettő együtt jár – válaszolta sóhajtva, és meg sem kísérelte meggyőzni az özvegyet. – Isten, becsület, tisztesség… Ezek, kérem, egymástól elválaszthatatlan fogalmak, és ha ön ezt tagadja, akkor maga nem a mi emberünk.

– Elnézést, amiért csalódást okoztam – szontyolodott el a segítőkész ápolónő. – Talán bölcsebb lett volna, ha hallgatok, annál is inkább, mert még magamban sem tisztáztam ezeket a dolgokat.

– Elég baj, és ez részben a mi hibánk – vádolta magát a szerzetes. – Értékeltük a segítségét, de nem néztünk elég mélyen a lelkébe. Tudtuk magáról, hogy jó ember, ezért feltételeztük, hogy hívő is. Pedig enélkül, ugye megérti, senki sem dolgozhat a rendünkben. Ismeri a Máltai Lovagrend mottóját? Tuitio fidei et obsequium pauperum: a hit védelme és a szegények szolgálata. A második feltételnek eleget tett, az elsőnek viszont semmiképp, ezért bármennyire is sajnáljuk, meg kell válnunk egymástól.

– Mea culpa. Hát akkor dicsértessék, és bocsássák meg, ha netalán kompromittáltam a rendjüket! Isten látja lelkemet, nem akartam rosszat senkinek, de ami történt, megtörtént – búcsúzott el az atyától.

– Dicsértessék! Az Úr fizesse meg, amit értünk tett. Remélem, nincs harag, s legközelebb Istennel a szívében üdvözölhetjük egymást a templomban. Addig is megkérném, ne hagyja, hogy Teréz anyának szólítsák.

– Erről is tud? A csudába, lassan már a mennyben is félnünk kell a spicliktől!

– Hogy mondta?

– Sehogy, megígérem.

– Köszönöm. Teréz anya csak egy van, illetve volt: a kalkuttai szentasszony, és igen kínos lenne, ha a név miatt összetévesztenék magukat.

Pár pillanatig habozott, majd átölelte Áronnét.

– Sok szerencsét! Szívemből kívánom, világosítsa meg az Úr az elméjét. Ami pedig azokat a bizonyos jeleket illeti, higgye el, magáról sem feledkezett meg a mi Atyánk, csak valahogy még nem ismeri fel azokat.

Teréz anya, alias özvegy Áronné megszégyenülten távozott. Lelkében bánat, harag és keserűség kavargott egyszerre. Úgy tűnik, ez az ajtó itt örökre bezárult előtte. Mindegy, a kórház még megmaradt. Talán jobb is így, mert elég bajos két urat szolgálni. Lenyelte hát a keservét, és folytatta munkáját a kórházban, csendben, szerényen, ahogy eddig is dolgozott. Ezért nem lett belőle mégsem főnővér, s miután csak hébe-hóba járt templomba, szentté sem avatták az özvegyet. Így suhant el öt kerek esztendő, és csakhamar eljött az az idő is, amikor az idegosztályon is megköszönték eddigi munkáját.

Kb. egy hétig élvezte a szabadság és semmittevés édes napjait. Azelőtt reggeltől estig talpon volt, ide rohant, oda rohant, intézkedett, végrehajtott. Most kedvére pihent, nagyokat sétált, vagy a kedvenc rózsáit ápolta. És még mondja valaki, milyen unalmas egy nyugdíjas élete! Egyedül az zavarta, hogy jöjjön ki a nyugdíjból. Ha csak önmagára költi, megjárja, de hogy segítsen azokon, akiken eddig segített? Egyik rokona leszázalékolt rokkant volt. Ott élt egy községben, még az ura is elhagyta. De be-beugrott hozzá néhány szegény ember is. Kölcsönért, vagy csak úgy, hiszen nagyon jól tudták, hogy az ő ajtaján senki sem zörget hiába. Egy hét múlva elkezdett a kórház körül sétálni. Addig sétált, őgyelgett, amíg végül kikötött az adminisztratív osztályon.

– Hoppá, az Áronné! – nézett nagyot a miniszoknyás, erősen kirúzsozott ajkú titkárnő. – Mi szél fújta felénk, nővérke?

– Ez is, az is. Egyébként mi újság? Tartják-e még a frontot a kórházban?

– Nehezen. Egyelőre megvagyunk, de nemrégiben a Lipótmezei Kórház is megvolt még.

– Herz doktor?

– Ő Bécsbe szerződött, és magával vitt két nővért is. Helyettük, képzelje, visszajött Kaál Pálné.

– Dolgozni? No, akkor én meg sem próbálom, tudniillik én is éppen ez ügyben kopogtattam magukhoz.

– Nem csodálom. Ennyi nyugdíjból elég nehéz kijönni manapság. Tehát visszajön, vagy alszik rá még egyet? Tény és való, hogy jelenleg kritikus a helyzetünk, de a kormányok jönnek-mennek, és én megsúgom magának: amit az egyik nem kedvel, a másik biztosan megbecsüli.

– Még meggondolom. Addig is benéznék egy-két beteghez, ha megengedik.

– Menjen csak nyugodtan. Bizonyára sokan örülnek majd Teréz anyának.

A betegek lelkesen és tisztelettel fogadták. Kiosztott néhány csokoládét, narancsot, majd előkereste a sutba vágott hegedűt.

– Holdvilágos éjszakán – énekelte lágyan, érzéssel, s valamennyiük szívébe békesség költözött.

– Maga mi a csodát keres itt?! – rezzentette fel ábrándozásából Kaál Pálné.

– Meg… meglátogattam néhány beteget. Egyébként szeretnék újra itt dolgozni.

– Na ne! Sajnos egy kicsit elkésett, ugyanis az a bökkenő, hogy jelenleg nincs üres státusz az osztályon. Most mit bazsalyog? Egyáltalán ki engedte magát ide bejönni?

Áronné feleletre sem méltatta, elbúcsúzott az osztálytól, s még abban az órában beadta a kérvényét. Két hét múlva a következő válasz érkezett.

Tisztelt Áronné Bárány Teréz!
Ezennel közöljük, hogy a kórház vezetősége nem hagyta jóvá a 200…. -án benyújtott munkafelvételi kérelmét. Indoklás. Az az általános vélemény, hogy ön irritáló hatással van a betegekre, rendszeresen zavarja a kollegákat, és felelőtlenül rontja a kórházunk image-át. Ezt kiküszöbölendő nyomatékosan felkérjük, függessze fel egyúttal a betegek látogatását is az idegosztályon.
Tisztelettel üdvözli, és további kellemes pihenést kíván
Bognár Elemér ig. főorvos

Köszönöm, Kaál Pálné, ezt jól kifőzted! Ettől függetlenül egyszer mégis megpróbált besurranni a főkapun.

– Állj!

– Ejnye, Huszár úr, hát nem ismer meg? Én vagyok a Teréz anya.

– Csókolom a kacsóját! Má’ hogyne ösmerném meg – pödörte meg lekonyuló bajszát a vén kapus. – Csak hát az az ordré, az ántiját, hogy semmiképp se engedjem be a kórházba.

– Hogyhogy nem enged be? Látogatási idő alatt sem?

– Sem.

– Ilyen nincs! – háborodott fel a jó özvegy. – Ez törvényellenes. Vegye tudomásul, hogy még ma feljelentem a főnökét, vele együtt meg persze magát is.

– Megtenné? – zavarodott meg az atyafi. – De hát mit tegyek, ha egyszer ezt parancsolták? Forduljak szembe ezekkel? – biccentett ki a portásfülkéből.

– Jó, jó, megértem – fojtotta magába Áronné a haragját. – És egye fene a kórházat! Ha ennyire gyűlölnek, minek erőltessem rájuk magamat?

– Nem gyűlölik, csupán félnek magától – nézett körül óvatosan a bajszos cerberus. – Hiába, ők már csak ilyenek! De mi szeretjük, és irtón sajnálom, amiért ilyen csúnyán kibabráltak kegyeddel.

Teréz anya leforrázva oldalgott el a kórházból, és megfogadta, hogy ezentúl nem foglalkozik biz’ ő senkivel.  A máltaiaknak nem kell, a kórházból kinézik, egyszóval mehet ő is Bécsbe dr. Herz után. Vagy reggeltől estig csavarog, eszik, iszik, vegetál, és kizárólag csak a rózsáival törődik. Mit is mondott Somodi szomszéd? A világ olyan, amilyen, jó is, rossz is, de főleg rossz, amin már senki sem segíthet. Nos, talán nem is tőle hallotta, de, hogy így van, már kezdi ő is belátni. Fogadalmát tett követte, amennyiben minden segélykérő levelet eldobott, és pirulva bár, de gyorsan odébbállt, ha koldusba, vagy hajléktalan emberbe ütközött. Így spórolt össze egy kisebb összeget. Szüksége is volt rá nagyon, mert ha nem tataroztat azonnal, tényleg ráomlik a mennyezet. Már éppen hívni akart egy kőművest, amikor éles nyilallást érzett a szívében. Csak semmi pánik, nővérke! Egy perc és elmúlik. Amint aránylag jobban lett, megpróbálta felhívni ezúttal a mentőket. Nem kapcsolt, talán lemerült, vagy egyszerűen megsérült, amikor kiejtette a kezéből.

Erre lefeküdt, mert ha ez infarktus, jobb, ha meg se moccan egy ideig. Hideg, október végi délután volt. Odakünn úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntenék. Hirtelen rácsöppent az arcára valami. Felsandított a plafonra, és észrevett rajta egy hosszú, csúnya repedést. A mennyezet! Még néhány perc és búcsút mondhat a világnak.

– Ha csak te, Teremtőm nem könyörülsz meg rajtam is – buggyant ki belőle spontánul.

Ekkor döbbent rá először, mit jelent az a repedés a plafonon. Az bizony figyelmeztetés volt, egyike azon jeleknek, melyek éjjel-nappal körülvesznek bennünket. Ilyen jel lehetett az a feljelentés is a Szolgálatnál, vagy a főnővérrel kapcsolatos konfliktusa. Mire ő? Semmit sem olvasott ki belőlük!

Lehunyta a szemét, és megadóan várta, hogy ráhulljon a mennyezet. Hogy aztán valóban ráhullt-e?

Hát ez már egy másik történet.

¹ Mármint a Máltai Szeretetszolgálat.
² Dicsértessék Jézus Krisztus! (lat.)
³  Katolikus hetilap.

– Apuci, éhes vagyok!
– Hallod? Éhesek a gyerekek.
– És?
– Semmi, felejtsd el!

Mundruc Laji mint a rúgós bicska pattant fel az ágyról.

– Már megint kezded? Menj dolgozni, akkor nem lesznek éhesek.
– Én, dolgozni? – sirült eléje csípőre tett kézzel a melles, csinos asszonyka. – Aztán ki vigyáz a purdékra[1], he, vagy rájuk senkinek sem kell ügyelni? Na de te! Te miért nem melózol?
– Tényleg, miért? – görbült kérdőjellé kajánul Kokó, Mundruc Laji első házasságából született fia.
– Neked kuss! – sziszegte feléje a nyeszlett, itt-ott kopaszodó dádé[2]. – Itt én vagyok a családfő, te taknyos.
– Családfő? Talán piócát akartál mondani – kacagott fel gúnyosan a menyecske. – Hiszen te is csak abból élsz, amit mi keresünk – matatott Kokó varkocsba font haján. – Igaz, hogy nincs állásunk, azért mind hozunk haza valamit. Én a gyereksegélyt, Kokó… mikor mit, miközben te csak a töködet vakarod.
– Mit csináljak, ez van. De ha akarod, máris felakasztom magamat. – rántotta le nadrágszíját a férfi.
– Ennek meg mi baja? – biggyesztette le száját a fiatalasszony. – Hozz neki egy szöget, hátha tényleg felköti magát!

Kokó rötyögve suttyant a szögért, beverte az ajtófélfába, és kíváncsian leste, hogy vágja ki magát az apja, merthogy nem köti fel magát, abban teljesen biztos volt. Mundruc Laji odavitt egy széket, és hurkot kötött a nyakára.

– Megteszem.
– Ej, ne bohóckodj! – elégelte meg a dolgot a fiú. – Szállj le a székről, még mielőtt leesel.
– Nem sajnálsz?
– Nem – felelte Kokó helyett az asszony.
– Én őt kérdeztem.
– Miért? Kellene?
– Jól van, fiam, értem. Azért még kívánhatok utoljára valamit?

A gyerekek tágra nyitott szemmel meredtek a dádéra.

– Apuci, apuci, gyeje velem játszani! – totyogott eléje a legkisebb.
– Hogyne! Kívánj csak! – játszadozott a fiatalasszony mostohafia fülével.
– Akkor szállj le a fiamról a kurva istenit az anyádnak! – vette ki a férfi nyakából a hurkot. – Csak tudnám, miért nem szeretnek ezek engemet!
– Anyuci, éhes vagyok – sírt fel a másik rajkó[3].
– Jó, jó, ne nyávogj! Mindjárt odateszem a pulykát. Amíg megsül, menjetek játszani!
– Pulykát? – csillant fel Mundruc Laji szeme.
– Hát ez ki? Te ismered, Kokó?
– Nem. Kicsit hasonlít a dádéra, de ő biztosan nem lehet, mert felakasztotta magát.

Erre akkorát kacagtak, hogy még az oldaluk is belefájdult.

– Nevessetek csak, nevessetek! Fogtok ti még utánam sírni is egyszer. Karácsonyfa van?
– Hoztál?
– Majd hozok – jött tűzbe a roma.

Lehet, hogy se lóvéja, se becsülete sincs már, azért egy fenyőt még ő is hozhat. Egy picit talán elkésett, de még nincs itt az este. Legfeljebb kivág egyet valamelyik parkból.

– És ajándékot? Hiszen karácsony van, és ilyenkor ajándék is dukál.
– Ajándék? Ajaj!
– Dögölj meg! – komorodott el az asszonyka. – És még te kérded, miért nem szeretünk?
– Rendben van! Halljuk, mit kívánsz?
– Egy bundát. Nutria, nerc, irha… Bármit elfogadok – provokálta a szerencsétlen „családfőt”, tudván tudva, hogy az még egy fát sem képes neki venni.

Hacsak nem vág ki valahonnan egyet. Más gádzsó biztosan meg is tenné érte, ez… Na, ez aztán semmit. Se mersze, se lóvéja, és persze fiatal sem már a dádé. Itt is hagyná simán, ha nem volnának a kölykök – pihent meg a tekintete gyengéden Kokón.

– Egy bundát. Nem rossz. Mást nem szeretnél?
– Azt majd megadja nekem a fiad – gombolta ki mellén a pulóvert. – Igaz, paci?

Mundruc Laji gyanakvóan sandított a nőre, és összeborzadt attól, amit látott.

– Oké, egy óra múlva itt vagyok – kanyarította magára foltos, kifakult dzsekijét.
– Apuci fenyőt hoz! Apuci fenyőt hoz! – kiáltották kórusban a porontyok.
– Nekem meg egy Barbie-babát – így a legkisebb.

A gibernyúz apa kisietett a lakásból, még mielőtt a többi is kívánt volna valamit.

– Sok szerencsét! – süvöltött utána a fiatalasszony – Aztán bunda nélkül haza se gyere, drágám!

Alkonyodott. A magasból kövér hópelyhek hulltak. A férfi elsétált a csillogó-villogó üzletek előtt, és bekukkantott a karácsonyfával díszített házakba. Ma este mindenki ünnepelt. Az emberek ünnepélyes arccal jöttek-mentek, és kellemes karácsonyt kívántak egymásnak.

– Boldog karácsonyt! – toppant eléje hirtelen a hajléktalan Fanni.
– Neked is.
– De kurva hideg van! – húzta összébb magán pókháló vékony kabátját. – Nincs egy kis tütüd?
– Csak adósságom, de abból egy vagonnal.
– Na, húzd meg, és felejtsd el a világot, úgy ahogy ő is elfelejtett bennünket! – kotort elő zsebéből egy hasas butykost.
– Nini, mije van a hölgynek, és még ő kér tőlem piát! – kortyolt a szeszbe. – Hát ez jólesett! Minden jót, hercegnő!
– Ejnye, hova rohansz úgy, hogy még egy puszit sem adsz a Fanninak?
– Máskor, Fanni, máskor. Most nagyon sietek, mert sürgős dolgom van – hagyta faképnél Mundruc Laji a csövest.

Kell az a fenyő, még ha 20 centis is, csak legyen, különben egy hétig sem néz rá a Zsófi. Azelőtt még el-elnézte neki, hogy semmit sem hoz haza, de már egyre többször vartyog azért a büdös stekszért. Micsoda seggfej! Mások kocsit csórnak, ettől meg egy tyúkot sem látunk – szokta volt mondani. Hát most látnak! Na, nem kocsit, csak egy icipici fenyőt – kutyagolt el egy külvárosi parkig. Lássuk, melyik itt a legszebb! – mustrálgatta sorban a fákat. Ez az! – lépett egy sudár, mintegy másfél méter hosszú fához, azzal nyissz-nyessz, már a földön is feküdt. De most aztán sipirc, mert ha meglátja valaki, még bajba kerül ezért! Hóna alá csapta a fenyőt, és kioldalgott a parkból. Jól van, dádé, ezt megcsináltad! – simultak el arcán a ráncok, aztán eszébe ötlött a bunda. Vajon tényleg komolyan gondolja a Zsófi? Talán. Sokkal inkább hihetőbb, hogy csak frozclizza az asszony. Erre lecsillapult, hogy néhány lépés után mégis másképp döntsön: lesz, ami lesz, azért is csór neki egy szőrmét. Nem lesz könnyű, de megéri, ha ezzel visszaáll a becsülete otthon. Mivel jól ismerte a környéket, egy-kettő rábukkant a megfelelő boltra, ahol tévétől a szőrméig mindent lehetett kapni. Már csak az a kérdés, az utcafrontról vagy hátulról törjön a szupermarketbe. Elől szem előtt van, bárki megláthatja. Az épület mögött udvar, azontúl csak a puszta mező. Viszont ezt az udvart – a figyelmeztető tábla szerint – kutyák és villanypásztorok védik – mérte fel a terepet, és kíváncsian leste, mikor rohannak elő a kutyák. De semmi sem történt. Se kutya, se őr, erre közelebb merészkedett. Állt a kerítés mellett egy magas tölgyfa, egyik ága épp az udvarra hajlott. Na, innen már csak egy ugrás az udvar! Be is szökkent szépen. És most hova, merre? Csak akad itt egy raktár, ahonnan megfújhat egy porszívót, DVD-t, akármit! Megteszi az is, ha már bundát nem talál. Hirtelen erős fény villant fel mögötte.

– Segíthetek?
– A  biztonsági őr! – rémült meg a kis Mundruc, hát még amikor a kutyák is előbukkantak a sötétből.

Egyikük ráugrott, a másik megugatta, s csupán az őr szavára húzódtak vissza pár lépésre.

– Vigye innen a kutyáit, mert mindjárt széttépnek.
– Mars! Vissza! Vissza! Szóval mit parancsol? Kávéfőzőt, videokamerát? Van itt minden, tisztelt úr. Jöjjön, megmutatom magának – vezette be a testes őr Mundruc Lajit a csarnokba.
– Engedjen, főnök, én… én tiszta vagyok. Kutasson át, ha nem hiszi, és hagyjon engem futni.

A biztonsági őr megmotozta a romát.

– Oké, füstös, mehetsz!

Mundruc Laji alig hitt a fülének.

– Igazán?
– Igen, a pokolba! – rúgta hasba váratlanul a férfi .

A roma hétrét görnyedt, lélegzete elakadt, s csaknem összerogyott.

– Egy kis ízelítő abból, amit a kapitányságon kapsz még. Halló! Rendőrség?
– Ne, főnök, ne! A Jézusra kérem, tegye el azt a telefont! Meghá­lálom, esküszöm, adok magának…
– Mit? – akadt meg az őr szeme a peches roma nyakán.
– Várjon, hadd gondolkozzak, mert azért maga sem fogad el, ugye, akármit.
– Jól van, füstös, gondolkozz! Na, mire jutottál? – kérdezte, miután Mundruc túl sokáig töprengett.
– Hívja a zsarukat! Nem tudom, mit adjak, mert semmim sincsen. Se pénzem, se posztom, ahogy mondani szokás.
– Szegény ember! – sajnálkozott gúnyosan. – Azért mégis kocsival furikáztok segélyért, törzsvendégek vagytok a bárokban, és aranyláncot viseltek – mutatott a roma nyakában lógó arany nyakláncra. – Vagy ez is semmi?
– Ezt… ezt nem adom. Ajándék. Még a nagyapámtól kaptam emlékbe.
– Márpedig enélkül nem engedlek ki innen – nyúlt sóváran Mundruc Laji nyakához. – Nem szégyelled magadat? Pont szent estén akarsz bennünket meglopni?
– Vigye innen a kezét, főnök! Inkább hívja ide a zsarukat, de ezt a láncot akkor sem adom.

Az őr és a roma átölelték egymást. Egy ideig némán birkóztak, de egyik sem bírt a másikkal.

– Eresz el, dikhenc[4], vagy behívom a kutyákat! – szuszogott a férfi, egyszer csak megbotlott, azzal már zuhant is lefele magával rántva a pehelykönnyű romát is.
– Jól van? – meredt Mundruc rosszat sejtve az őr arcába látván, hogy az meg sem moccan a földön.

De még pihegett, más szóval csak elkábult egy kicsit – lélegzett fel a dádé. Gyorsan kiválasztott magának egy prémet, és kiosont a szupermarketből.

– Mit csináltál, Laji, jaj, mit csináltál? – kiáltott le az égből egy láthatatlan szellem szemrehányón, halkan, hogy csak Mundruc Laji hallja.

Hanem a dádé már semmit sem hallott. Még eszébe jutott a fenyő, amit ott felejtett valahol az utcán. Eh, kit érdekel, ha már itt ez a bunda! – idézte fel magában felesége mellét, száját, s azt a gúnyos mosolyt, amivel kiküldték bundát és karácsonyfát lopni.

– Mennyből az angyal lejött hozzátok – csengett, zengett a tévé, amikor Laji betoppant a házba.
– Hát ez mi, baszd meg! – ámult el az illatos, gazdagon díszített fenyő láttán. – Ezek szerint mégiscsak van fenyő?
– Mennyből az angyal lejött hozzátok – énekelték a tévével sugárzó arccal a kicsik.
– Zsófi, Kokó! Hol a francban vagytok?
– Bent a másik szobában – intettek a rajkók a hálószoba felé.

Mundruc Laji az ajtóhoz támolygott, s elszorult szívvel nyomta le a kilincset. Egyszer, kétszer, hiába, azt bizony kulcsra zárták belülről.

– Zsófi! – bődült el a férfi, s egyetlen rúgással betörte az ajtót.

Kokó és Zsófi egymáson feküdtek. Felül a nő, alul a fiú anyaszült pucéran.

A dádé lelkéből hirtelen kisuhant valami. Nekik menjen vagy ezt a békát is lenyelje?

– Micsoda gennyláda! – rikácsolta vérvörösen a roma nő. – Te nem tudsz kopogni?

Mundruc Laji köpött egyet, és szótlanul visszakullogott az utcára. Egy ideig céltalanul ődöngött, amikor megszólaltak az éjféli misére hívó harangok. Ekkor megtorpant. Egy templom elé érkezett.

– Bemegyünk? – szólalt meg mellette váratlanul a hajléktalan, ráncos arcú Fanni volt.
– Naná! – derült fel a roma arca, mint az ég, amikor a nap kibújik a felhőkből.

Bementek. A templomban kivételesen sok hívő szorongott: magyarok, romák, svábok, ezért az atya ugyancsak kivételesen svábul és cigányul is misézett.

– Milyen jó meleg van itt a templomban! – hunyta le a szemét bágyadtan a „hercegnő”.

A pap Jézus születéséről, a szeretetről, megbocsátásról és hasonlókról prédikált. Mundruc Laji kínosan feszengett, végül Fannira terítette a bundát, és kimenekült a templomból.

[1] Gyerekekre. (cig.)

[2] Öreg cigány. (cig.)

[3] Gyerek. (cig.)

[4] Gebe. (cig.)

Illusztráció: Nicole Wermers – Untitled Chairs

Ádám mester reggel hat órakor rácsöngetett az asszonyra.
– Már itt van? – hunyorgott a mérnöknő a napfényben.
Nem szerette, ha ilyen korán zavarják. Mivel igen meleg volt, még slafrokot[1] sem kapott magára, így félig pucéran, alig tenyérnyi fürdőruhában nyitott ajtót a festőnek.
– Ígéret szép szó, megtartva úgy jó.
– Úgy, úgy, azért jöhetett volna később is, hiszen ilyenkor még a tyúkok is alszanak. Na, jöjjön! – simította el szeméről a haját. – Kicsit kócos vagyok – szabadkozott zavartan. – Reggelizett?
– Hogyne.
– Akkor lásson munkához!
– Kinyitná, kérem, a kaput?
– Máris!
Ádám mester komótosan zötyögött járgányával a tágas, szépen karbantartott udvarra. Kicipelte a vödröket az ütött-kopott autóból, a létrát és egyéb, szobafestéshez szükséges szerszámot.
A mérnöknő tekintete megakadt a férfin. De jókötésű pasas! Szinte hihetetlen, hogy észre sem vette eddig. A mester karjain csak úgy dagadoztak az izmok, s félig kigombolt inge alól kikandikált domború, szőrös melle. Vajon milyen lehet egy ilyen majommal hemperegni az ágyban?
– Elfogyasztana egy csésze cappuccinót velem?
Nocsak! – nézett nagyot a festő. Tulajdonképp gyermekkorától ismerte Katát, aki azonban mindig átnézett rajta. Ádám Ferkót részben mulattatta a dolog, miután a kiscsaj csöppet sem tartozott a csini babák közé: sovány volt és alacsony, arca pattanásos, orra horgas. De ami mulattatta, el is gondolkoztatta a fiút: akkor miért nem tudott így sem imponálni a kicsinek?
– Nos, megiszik?
– Miért ne!
Szótlanul ballagtak az elegáns, antik bútorokkal zsúfolt szalonba.
– Foglaljon helyet, mester!
– Ebben a meszes, olajos nadrágban?
– Hát… vegye le! – villant rá a mérnöknő szeme. – Látja, én is bikiniben vagyok. Ez a hőség… – törölte meg verejtéktől gyöngyöző homlokát. – Úgy tűnik, évről évre melegebbek az évszakok. Maga hogy bírja?
– Nehezen – matatott nadrágján a festő. – Azért gatyában mégsem ülhetek asztalhoz.
– És fürdőruhában? Várjon, hozok magának is egyet – térült-fordult a mérnöknő. – Voila[2]: kávé, konyak meg ez az izé – mutatott egy fürdőnadrágra. – A férjemé… volt, még abból az időből, amikor belefért egy normális dresszbe.
– Most hol van a doktor úr? Alszik?
– Házon kívül, mester, valahol Pesten „értekezik”, ha… igaz.
Szóval szalma – dobbant meg a szobafestő szíve, de már a következő pillanatban kinevette magát. Csak nem akar kikezdeni egy ilyen csontkollekcióval! Sem fara, sem melle, annál nagyobb szemölcs virul az orrán. Hm, a konyakot azért megízleli.
– Maga sportol? – gyönyörködött a szobafestőben az asszony.
– Én? Franckarikát, melós vagyok én, kérem, mikor sportolhatnék? Hajnalban kelek, és estig gyűröm az ipart. Azonkívül… Mit mondjak, öreg vagyok én már ehhez.
– Öreeeg? Megengedi? – tapogatta meg a férfit. – Hű, micsoda békák! Szereti a konyakot?
– Maga nem?
– Dehogynem! – töltötte tele a poharukat. – Proszit!
– Egészségére, mérnöknő!
– Kata – suttogta, közel hajolt a férfihez, és mélyen a szemébe nézett.
Szűzanyám, ha most látná az ura! Á, mit, nyilván ő is ugyanígy tesz Pesten – nyugtatta meg lelkiismeretét az asszony. Ma ezzel, holnap azzal csalja, ergo[3] épp itt az ideje, hogy visszafizesse a kölcsönt.
– Köszi a kávét, italt – fintorgott a festő –, de most már azt hiszem…
– Nyugi, mester, nyugi, messze még az este. Ej, csak egy pohárkával, utána nem bánom, tovább gyűrheted az ipart – tartóztatta Kata. Egy pillanatig habozott, aztán hirtelen elhatározással szájon csókolta a férfit.
– De mérnöknő!
– Parancsolsz?
– Bocsáss meg, de én ezt sehogy sem értem.
– Mit nem értesz?
– Hogy mi ez a 360 fokos fordulat, hiszen évek óta ismerlek, anélkül, hogy egyszer is érdeklődtél volna irántam – csusszant ki a festőből a hajdani sérelem.
– Pszt! Hallod? – húzta szívére a mérnöknő Ádám mester kezét.
– Látod, ez az! – húzódott el komoran a férfi. – Miért nem jutottam eszedbe máskor is, hercegnő?
– Például?
– Gyermekkorunkban – vágta oda zordan. – Amikor a kertetekben ástunk, szedtük az almát, vagy úri barátaiddal hetyegtél?
– Hát az biz’ elég régen volt – merengett el az asszony. – Nem beszélhetnénk inkább a jelenről, ha már mindenképp… csevegni szeretnél?
– Lehet, hogy túl snassznak[4] találtál? – folytatta Ádám mester. – Vagy a füleim nem tetszettek? Tudom, hogy túl nagyok, meg el is állnak kissé, de hát attól még leereszkedhettél volna hozzám. Mindenesetre mi ketten nem sokat csevegtünk: szia, szervusz, azzal pász, számodra nem léteztem többé. Pedig milyen jól esett volna, ha te is megkérdezed olykor: hát az apád hogy van? Vagy: éhes vagy Ferkó, várj, hozok egy üveg befőttet a kamrából – szorult ökölbe a keze.
Eszébe jutott szerencsétlen bicebóca apja, akivel ketten „besegítettek” néha Herczeg Kata apjának: fát vágtak, felásták a kertjét, és megmetszették a rózsáit. Jóformán ingyért, miközben otthon hét napból ötször krumplilevest ettek.
– Szegény – simogatta meg Kata. – Ha tudtam volna, hogy ilyen… éhes vagy…
– Mindegy, ami volt, elmúlt. Hála istennek, ma már mindenünk megvan: ház, autó, szóval minden.
– Család?
– Egy leány meg egy kisfiú.
– Gratulálok! – lombozódott le az asszony. – Szép feleséged van? Elnézést, butaságokat kérdezek.
– Szép – nyúlt hátra a kényelmes fotelben a férfi, s az alkoholtól, melegtől bágyadtan hunyta le a szemét.
– Te… te alszol? – szisszent fel a mérnöknő, miután a festő percek múltán sem szólalt meg.
Hogy nem bomolnak érte, hagyján, talán untatja is a fickót, de azt kikéri magának, hogy csak úgy elbóbiskoljanak itt mellette.
– Tessék? Nem, bocs – mentegetőzött a festő – csak a meleg…, és… Hát igen, fáradt is vagyok egy kicsit.
– Bunkó!
– Idefigyelj, hercegnő! – lobbant fel benne ismét a harag. – Igaz, hogy apám, anyám proli volt, és belőlem sem lett főmérnök, azért még nem kell mindjárt lebunkózni valakit. Egyébként mi a zűr, megsértettelek vagy egyszerűen ilyen a stílusod?
– Semmi, felejtsd el! – vonta meg a vállát lemondóan a mérnöknő. – Felőlem aludj, menj haza vagy…
– Kérdezhetek tőled valamit?
– Nem.
Hallgattak.
– Hát akkor… isten áldjon! – vette föl a nadrágját. – Örülök, hogy legalább egyszer jól… kicsevegtük magunkat – szúrta oda gúnyosan. – Kezit csókolom! – biccentett az elhunyt mérnök arcképe felé. – Remélem, jól érzi magát odaát.
– Állj! – rivallt rá az asszony. – Most én akarok valamit kérdezni.
– Majd… legközelebb, ha ugyan még találkozunk valaha.
– Kiböknéd végre, mi bajod van velünk?
– Veled… semmi, legalábbis kevés – torpant meg a markos piktor [5]. – Hanem az apáddal…
– Az apámmal? – értetlenkedett a mérnöknő. – Ő is megbántott? Persze, a pénz… Elég skótul fizetett, mi?
– Kedves, hogy beismered – mormogta a festő. – De arra emlékszel-e, hogyan halt meg a tata?
Herczeg Kata agyában felvillantak az emlékek. Valamelyik reggel átüzentek az öreghez, megérett az alma, nem segít leszedni?
– Gyerünk! – pattintott az öreg Ferkónak, jóllehet éppen aznap gyöngélkedett kissé, fájt a gyomra, szédült, így tántorgott a mérnökhöz.
– Pájinkás jó reggelt! – hunyorított rá tréfásan a gazda.
Azt hitték, becsiccsent, haza is küldték tüstént. Hanem az öreg kötötte ám az ebet a karóhoz.
– Kérem, mérnök úr, nem ittam én egy kortyot sem – erősködött, azzal felkúszott a fára, és fütyörészni kezdett.
Úgy öt percig trillázott, aztán csak hallják, hogy potyog valami a magasból. Rosszul lett a szomszéd, fogta a hasát, és öklendezte magából a früstököt.
– Várjon, mindjárt segítek – rohant a segítségére Herczeg Kata apja. – Ölelje át a fát, különben leesik.
– Sajnálatos baleset, de azt te is tudod, ha édesapád ránk hallgat, elkerülhettük volna ezt a malőrt[6]. Miért nem ment haza, amikor annyira kértük, vagy el sem jön, és annyi, végül is rajta múlt a dolog.
Ádám mester nem felelt, de a szívébe újból és újból beleszúrt a bánat. Szemet szemért, fogat fogért – fogadkozott valaha, egyszer ő is felnő, és akkor isten irgalmazzon neki. Nos, felnőni ugyan felnőtt, közben az öreg is meghalt, anélkül, hogy bárkinek benyújtotta volna a számlát. Nyicsevo [7], ami késik, nem múlik. Úgy tűnik, itt az ideje, hogy legalább a nagyságát megleckéztesse kissé.
– Feltennél egy CD-t nekem? Valami vidámat, amire csörögni is lehet.
– Csörögni? – képedt el az asszony.
– Ja – huppant vissza a fotelbe hidegvérűen a festő. – Hogyha már csevegtünk, táncoljunk is, nem igaz? Ennyivel még tartozunk egymásnak, utána nem bánom, hajíts ki, ha úgy tetszik.
– Keringő, tangó, rock, pop… ? – sorolta a nő tétován, s el sem tudta képzelni, mi ütött a férfiba, hiszen az előbb még epét, szikrát hányt magából, most meg, mirnix dirnix[8], csörögni szeretne.
– Csárdást, hercegnő, ez való a magyarnak.

– Szabad? – hajolt meg a mester Herczeg Kata előtt, és válaszra sem várva magához rántotta a doktornét.
A csárdást andalító tangó követte. Ekkor közelebb simultak egymáshoz.
– Te… te bestia! – csókolt Kata nyakába, leteperte a földre, és erőt véve magán végigszántott a testén, lassan, technikásan, hadd jusson el a csúcsra, mert csak az eshet nagyot, aki magasról zuhan a mélybe.
A nő ujjongva pihegett. Teste felizzott, és viszonozta a csókokat, lehunyt szemmel, melegen, ahogy a férjével csókolózott valaha. Csupán a lelke nem tudott felmelegedni sehogy sem. A férfi csókjaiban hidegséget érzett, amitől maga is fokozatosan lecsihadt. Eltolta a férfit, visszaült az asztalhoz, és rágyújtott egy cigire.
– Most mi bajod? – pislogott a festő. – Ezt akartad, nem? Vagy… rosszul csináltam valamit?
– Mondd meg, de őszintén: valóban érdekellek én téged?
– És én? – kérdezett vissza gyanakvóan.
– Tudod, hogy te voltál apuska példaképe a családban?
– Ez most hogy jön ide? Hopp! – állt meg egy pillanatra benne a lélegzet. – Elismételnéd, mit mondtál?
– Groteszk, mi? Miközben te ki nem álltad apuskát, ő folyton téged magasztalt: a Ferkó így, a Ferkó úgy, bezzeg ő… Én voltam a lánya, de te a szíve csücske.
– A kiskésit! – szelídült meg egyszerre. – Aztán mivel érdemeltem ki? Föltéve, hogy tényleg… kedvelt?
– Egyszerű: te hordtad a nadrágot, és apusnak csakis ez imponált.
– Te most ugratsz engem?
– Miért? Vannak ilyen emberek, és apuska éppen ilyen volt – nyílt meg a férfinak önkénytelenül a mérnöknő.
– Szóval ezért… gyűlöltél – gyúlt világosság Ádám mester fejében.
– Tévedsz: nem gyűlöltem én senkit sem. Zavarni persze zavart, de végül is beletörődtem a dologba. Anyuska kedvéért franciául tanultam. Apuska élt-halt a gépekért, és ugyanezt várta tőlem is. Így lett belőlem mérnöknő, nadrágba bújtam és eltűrtem, hogy időnként Karcsikának szólítson.
– Kinek? – robbant ki belőle a nevetés.
– Karcsikának – nézett rá görbén az asszony. – Na, hagyjuk! Igazából magam sem értem, miért mesélek itt ezekről, de abban biztos lehetsz, hogy én emiatt senkit sem kacagnék ám ki.

Megvagy, hercegnő, most megfogtalak! – ujjongott magában a férfi, és még hangosabban nevetett.
Az öregedő asszony kezébe temette arcát, és hallgatott.
– Csak nem sírsz, báránykám? – lágyult el a szobafestő, kicsit habozott, majd elhatározta, hogy csak azért is vérig sérti az asszonyt. – Gondolj arra, milyen jót dugtunk az előbb. Igaz, sikerülhetett volna jobban is, ha… Na ja, ha a ha nem lenne. De egyet se búsulj! Legközelebb megcsináltatod a fogaid, és akkor kívánatosabb leszel. Ami a dudáidat és ráncaidat illeti, hát istenem, mire valók az orvosok? Kis szilikon ide, néhány öltés oda, és esküszöm, még az uradnak is feláll – ütött rajta utoljára még egy nagyot.

Csend. A közeli templomban harangozni kezdtek.

– Kifelé! – emelte fel a fejét lassan a porig alázott kis nő. – Remélem, a jövőben messze elkerüli a házunkat – tért át a tegezésről ismét a magázásra.
– Örömmel – vett kezébe Ádám mester egy értékes porcelánbabát. – Milyen szép baba! – nézte, forgatta a nippet, azzal, zsupsz, kiejtette a kezéből; hadd törjön össze ez is csak úgy búcsúzásképpen, mint az apja, amikor leesett a fáról. – Bocsi, de restellem, ugye, nem volt túl drága? – mosolygott csúfondárosan.

Herczeg Kata az ajkába harapott, és… keresztülnézett a férfin.

– Ez az arc, pillantás…! Mintha már láttam volna valahol! – ütötte szíven valami ezúttal Ádám mestert. – Hát persze, gyermekkoromban, valahányszor levegőnek nézett a kisasszony. Hogy az istenfáját tudtam egy percig is szeretni ezt a szukát! – Oké, hercegnő, látom, keményfából faragtak. Azért egyet jól jegyezz meg: ha még egyszer egymásba botlanánk, úgy összetörlek, mint ezt a babát itt a szőnyegen – kapott a nő téglavörös hajába.
Herczeg Kata ijedten hőkölt hátra, és a haja Ádám kezében maradt.
– Nini, paróka!
A nő feje csupaszon fehérlett. Nem nőtt azon már egy árva hajszál sem. Fejbőre száraz, rajta szürke foltok, valamilyen gomba- vagy egyéb betegség nyomai.
A férfi megzavarodva pillogott. Hirtelen elfogta a szégyen és a szánalom. Még mondani szeretett volna valamit, végül csak legyintett. Belenézett egy babába, hogy ízzé-porrá törje.
De már összetört baba volt.

[1] Pongyolát. (fr.)

[2] Íme, tessék! (fr.)

[3] Tehát. (lat.)

[4] Kopottas, elhanyagolt külsejű. (ném.)

[5] Festő.

[6] Baleset, szerencsétlenség. (fr.)

[7] Oda se neki, nem baj! (or.)

[8] Hirtelen, váratlanul. (ném.)

Illusztráció: Mona Hatoum – Performance Still