– Apuci, éhes vagyok!
– Hallod? Éhesek a gyerekek.
– És?
– Semmi, felejtsd el!

Mundruc Laji mint a rúgós bicska pattant fel az ágyról.

– Már megint kezded? Menj dolgozni, akkor nem lesznek éhesek.
– Én, dolgozni? – sirült eléje csípőre tett kézzel a melles, csinos asszonyka. – Aztán ki vigyáz a purdékra[1], he, vagy rájuk senkinek sem kell ügyelni? Na de te! Te miért nem melózol?
– Tényleg, miért? – görbült kérdőjellé kajánul Kokó, Mundruc Laji első házasságából született fia.
– Neked kuss! – sziszegte feléje a nyeszlett, itt-ott kopaszodó dádé[2]. – Itt én vagyok a családfő, te taknyos.
– Családfő? Talán piócát akartál mondani – kacagott fel gúnyosan a menyecske. – Hiszen te is csak abból élsz, amit mi keresünk – matatott Kokó varkocsba font haján. – Igaz, hogy nincs állásunk, azért mind hozunk haza valamit. Én a gyereksegélyt, Kokó… mikor mit, miközben te csak a töködet vakarod.
– Mit csináljak, ez van. De ha akarod, máris felakasztom magamat. – rántotta le nadrágszíját a férfi.
– Ennek meg mi baja? – biggyesztette le száját a fiatalasszony. – Hozz neki egy szöget, hátha tényleg felköti magát!

Kokó rötyögve suttyant a szögért, beverte az ajtófélfába, és kíváncsian leste, hogy vágja ki magát az apja, merthogy nem köti fel magát, abban teljesen biztos volt. Mundruc Laji odavitt egy széket, és hurkot kötött a nyakára.

– Megteszem.
– Ej, ne bohóckodj! – elégelte meg a dolgot a fiú. – Szállj le a székről, még mielőtt leesel.
– Nem sajnálsz?
– Nem – felelte Kokó helyett az asszony.
– Én őt kérdeztem.
– Miért? Kellene?
– Jól van, fiam, értem. Azért még kívánhatok utoljára valamit?

A gyerekek tágra nyitott szemmel meredtek a dádéra.

– Apuci, apuci, gyeje velem játszani! – totyogott eléje a legkisebb.
– Hogyne! Kívánj csak! – játszadozott a fiatalasszony mostohafia fülével.
– Akkor szállj le a fiamról a kurva istenit az anyádnak! – vette ki a férfi nyakából a hurkot. – Csak tudnám, miért nem szeretnek ezek engemet!
– Anyuci, éhes vagyok – sírt fel a másik rajkó[3].
– Jó, jó, ne nyávogj! Mindjárt odateszem a pulykát. Amíg megsül, menjetek játszani!
– Pulykát? – csillant fel Mundruc Laji szeme.
– Hát ez ki? Te ismered, Kokó?
– Nem. Kicsit hasonlít a dádéra, de ő biztosan nem lehet, mert felakasztotta magát.

Erre akkorát kacagtak, hogy még az oldaluk is belefájdult.

– Nevessetek csak, nevessetek! Fogtok ti még utánam sírni is egyszer. Karácsonyfa van?
– Hoztál?
– Majd hozok – jött tűzbe a roma.

Lehet, hogy se lóvéja, se becsülete sincs már, azért egy fenyőt még ő is hozhat. Egy picit talán elkésett, de még nincs itt az este. Legfeljebb kivág egyet valamelyik parkból.

– És ajándékot? Hiszen karácsony van, és ilyenkor ajándék is dukál.
– Ajándék? Ajaj!
– Dögölj meg! – komorodott el az asszonyka. – És még te kérded, miért nem szeretünk?
– Rendben van! Halljuk, mit kívánsz?
– Egy bundát. Nutria, nerc, irha… Bármit elfogadok – provokálta a szerencsétlen „családfőt”, tudván tudva, hogy az még egy fát sem képes neki venni.

Hacsak nem vág ki valahonnan egyet. Más gádzsó biztosan meg is tenné érte, ez… Na, ez aztán semmit. Se mersze, se lóvéja, és persze fiatal sem már a dádé. Itt is hagyná simán, ha nem volnának a kölykök – pihent meg a tekintete gyengéden Kokón.

– Egy bundát. Nem rossz. Mást nem szeretnél?
– Azt majd megadja nekem a fiad – gombolta ki mellén a pulóvert. – Igaz, paci?

Mundruc Laji gyanakvóan sandított a nőre, és összeborzadt attól, amit látott.

– Oké, egy óra múlva itt vagyok – kanyarította magára foltos, kifakult dzsekijét.
– Apuci fenyőt hoz! Apuci fenyőt hoz! – kiáltották kórusban a porontyok.
– Nekem meg egy Barbie-babát – így a legkisebb.

A gibernyúz apa kisietett a lakásból, még mielőtt a többi is kívánt volna valamit.

– Sok szerencsét! – süvöltött utána a fiatalasszony – Aztán bunda nélkül haza se gyere, drágám!

Alkonyodott. A magasból kövér hópelyhek hulltak. A férfi elsétált a csillogó-villogó üzletek előtt, és bekukkantott a karácsonyfával díszített házakba. Ma este mindenki ünnepelt. Az emberek ünnepélyes arccal jöttek-mentek, és kellemes karácsonyt kívántak egymásnak.

– Boldog karácsonyt! – toppant eléje hirtelen a hajléktalan Fanni.
– Neked is.
– De kurva hideg van! – húzta összébb magán pókháló vékony kabátját. – Nincs egy kis tütüd?
– Csak adósságom, de abból egy vagonnal.
– Na, húzd meg, és felejtsd el a világot, úgy ahogy ő is elfelejtett bennünket! – kotort elő zsebéből egy hasas butykost.
– Nini, mije van a hölgynek, és még ő kér tőlem piát! – kortyolt a szeszbe. – Hát ez jólesett! Minden jót, hercegnő!
– Ejnye, hova rohansz úgy, hogy még egy puszit sem adsz a Fanninak?
– Máskor, Fanni, máskor. Most nagyon sietek, mert sürgős dolgom van – hagyta faképnél Mundruc Laji a csövest.

Kell az a fenyő, még ha 20 centis is, csak legyen, különben egy hétig sem néz rá a Zsófi. Azelőtt még el-elnézte neki, hogy semmit sem hoz haza, de már egyre többször vartyog azért a büdös stekszért. Micsoda seggfej! Mások kocsit csórnak, ettől meg egy tyúkot sem látunk – szokta volt mondani. Hát most látnak! Na, nem kocsit, csak egy icipici fenyőt – kutyagolt el egy külvárosi parkig. Lássuk, melyik itt a legszebb! – mustrálgatta sorban a fákat. Ez az! – lépett egy sudár, mintegy másfél méter hosszú fához, azzal nyissz-nyessz, már a földön is feküdt. De most aztán sipirc, mert ha meglátja valaki, még bajba kerül ezért! Hóna alá csapta a fenyőt, és kioldalgott a parkból. Jól van, dádé, ezt megcsináltad! – simultak el arcán a ráncok, aztán eszébe ötlött a bunda. Vajon tényleg komolyan gondolja a Zsófi? Talán. Sokkal inkább hihetőbb, hogy csak frozclizza az asszony. Erre lecsillapult, hogy néhány lépés után mégis másképp döntsön: lesz, ami lesz, azért is csór neki egy szőrmét. Nem lesz könnyű, de megéri, ha ezzel visszaáll a becsülete otthon. Mivel jól ismerte a környéket, egy-kettő rábukkant a megfelelő boltra, ahol tévétől a szőrméig mindent lehetett kapni. Már csak az a kérdés, az utcafrontról vagy hátulról törjön a szupermarketbe. Elől szem előtt van, bárki megláthatja. Az épület mögött udvar, azontúl csak a puszta mező. Viszont ezt az udvart – a figyelmeztető tábla szerint – kutyák és villanypásztorok védik – mérte fel a terepet, és kíváncsian leste, mikor rohannak elő a kutyák. De semmi sem történt. Se kutya, se őr, erre közelebb merészkedett. Állt a kerítés mellett egy magas tölgyfa, egyik ága épp az udvarra hajlott. Na, innen már csak egy ugrás az udvar! Be is szökkent szépen. És most hova, merre? Csak akad itt egy raktár, ahonnan megfújhat egy porszívót, DVD-t, akármit! Megteszi az is, ha már bundát nem talál. Hirtelen erős fény villant fel mögötte.

– Segíthetek?
– A  biztonsági őr! – rémült meg a kis Mundruc, hát még amikor a kutyák is előbukkantak a sötétből.

Egyikük ráugrott, a másik megugatta, s csupán az őr szavára húzódtak vissza pár lépésre.

– Vigye innen a kutyáit, mert mindjárt széttépnek.
– Mars! Vissza! Vissza! Szóval mit parancsol? Kávéfőzőt, videokamerát? Van itt minden, tisztelt úr. Jöjjön, megmutatom magának – vezette be a testes őr Mundruc Lajit a csarnokba.
– Engedjen, főnök, én… én tiszta vagyok. Kutasson át, ha nem hiszi, és hagyjon engem futni.

A biztonsági őr megmotozta a romát.

– Oké, füstös, mehetsz!

Mundruc Laji alig hitt a fülének.

– Igazán?
– Igen, a pokolba! – rúgta hasba váratlanul a férfi .

A roma hétrét görnyedt, lélegzete elakadt, s csaknem összerogyott.

– Egy kis ízelítő abból, amit a kapitányságon kapsz még. Halló! Rendőrség?
– Ne, főnök, ne! A Jézusra kérem, tegye el azt a telefont! Meghá­lálom, esküszöm, adok magának…
– Mit? – akadt meg az őr szeme a peches roma nyakán.
– Várjon, hadd gondolkozzak, mert azért maga sem fogad el, ugye, akármit.
– Jól van, füstös, gondolkozz! Na, mire jutottál? – kérdezte, miután Mundruc túl sokáig töprengett.
– Hívja a zsarukat! Nem tudom, mit adjak, mert semmim sincsen. Se pénzem, se posztom, ahogy mondani szokás.
– Szegény ember! – sajnálkozott gúnyosan. – Azért mégis kocsival furikáztok segélyért, törzsvendégek vagytok a bárokban, és aranyláncot viseltek – mutatott a roma nyakában lógó arany nyakláncra. – Vagy ez is semmi?
– Ezt… ezt nem adom. Ajándék. Még a nagyapámtól kaptam emlékbe.
– Márpedig enélkül nem engedlek ki innen – nyúlt sóváran Mundruc Laji nyakához. – Nem szégyelled magadat? Pont szent estén akarsz bennünket meglopni?
– Vigye innen a kezét, főnök! Inkább hívja ide a zsarukat, de ezt a láncot akkor sem adom.

Az őr és a roma átölelték egymást. Egy ideig némán birkóztak, de egyik sem bírt a másikkal.

– Eresz el, dikhenc[4], vagy behívom a kutyákat! – szuszogott a férfi, egyszer csak megbotlott, azzal már zuhant is lefele magával rántva a pehelykönnyű romát is.
– Jól van? – meredt Mundruc rosszat sejtve az őr arcába látván, hogy az meg sem moccan a földön.

De még pihegett, más szóval csak elkábult egy kicsit – lélegzett fel a dádé. Gyorsan kiválasztott magának egy prémet, és kiosont a szupermarketből.

– Mit csináltál, Laji, jaj, mit csináltál? – kiáltott le az égből egy láthatatlan szellem szemrehányón, halkan, hogy csak Mundruc Laji hallja.

Hanem a dádé már semmit sem hallott. Még eszébe jutott a fenyő, amit ott felejtett valahol az utcán. Eh, kit érdekel, ha már itt ez a bunda! – idézte fel magában felesége mellét, száját, s azt a gúnyos mosolyt, amivel kiküldték bundát és karácsonyfát lopni.

– Mennyből az angyal lejött hozzátok – csengett, zengett a tévé, amikor Laji betoppant a házba.
– Hát ez mi, baszd meg! – ámult el az illatos, gazdagon díszített fenyő láttán. – Ezek szerint mégiscsak van fenyő?
– Mennyből az angyal lejött hozzátok – énekelték a tévével sugárzó arccal a kicsik.
– Zsófi, Kokó! Hol a francban vagytok?
– Bent a másik szobában – intettek a rajkók a hálószoba felé.

Mundruc Laji az ajtóhoz támolygott, s elszorult szívvel nyomta le a kilincset. Egyszer, kétszer, hiába, azt bizony kulcsra zárták belülről.

– Zsófi! – bődült el a férfi, s egyetlen rúgással betörte az ajtót.

Kokó és Zsófi egymáson feküdtek. Felül a nő, alul a fiú anyaszült pucéran.

A dádé lelkéből hirtelen kisuhant valami. Nekik menjen vagy ezt a békát is lenyelje?

– Micsoda gennyláda! – rikácsolta vérvörösen a roma nő. – Te nem tudsz kopogni?

Mundruc Laji köpött egyet, és szótlanul visszakullogott az utcára. Egy ideig céltalanul ődöngött, amikor megszólaltak az éjféli misére hívó harangok. Ekkor megtorpant. Egy templom elé érkezett.

– Bemegyünk? – szólalt meg mellette váratlanul a hajléktalan, ráncos arcú Fanni volt.
– Naná! – derült fel a roma arca, mint az ég, amikor a nap kibújik a felhőkből.

Bementek. A templomban kivételesen sok hívő szorongott: magyarok, romák, svábok, ezért az atya ugyancsak kivételesen svábul és cigányul is misézett.

– Milyen jó meleg van itt a templomban! – hunyta le a szemét bágyadtan a „hercegnő”.

A pap Jézus születéséről, a szeretetről, megbocsátásról és hasonlókról prédikált. Mundruc Laji kínosan feszengett, végül Fannira terítette a bundát, és kimenekült a templomból.

[1] Gyerekekre. (cig.)

[2] Öreg cigány. (cig.)

[3] Gyerek. (cig.)

[4] Gebe. (cig.)

Illusztráció: Nicole Wermers – Untitled Chairs