A Mezei és vele szomszédos utcákon naponta elsétált egy kopasz öregember. Mellette vörös szőrű, széles állkapcsú kutya lihegett. Ahogy jöttek, úgy el is tűntek valamelyik utcában. Szokványos látvány, nemde, szinte hozzátartozik a város képéhez, mint a villanyoszlop vagy polgármesteri hivatal. Budapest utcáin, meg másutt is gyakran látni effélét anélkül, hogy bárki felháborodott volna emiatt. Régebben, mert manapság… Nos, manapság egyre többen pipásak az ebekre, akiket gazdájukkal együtt a pokolba kívánnak. Élén a médiával, persze civilizáltabb stílusban:

Kóbor kutyák a nagykörúton. Kutyaürülék, kiborított kukák, megmart gyerekek. Kik felelősek utcáink tisztaságáért?

Virítanak az újságok fejsorai, teszik fel napjaink egyik legégetőbb kérdését. A lakosok egy része a kormány, másik része a polgármester ellen agitál: A miniszterelnök mondjon le! Válasszunk új polgármestert, emberek! Egészséges, tiszta várost akarunk!

Dicséretes, ugye? A higiénia, esztétikum kérdése végre napirendre került. Még néhány interpelláció, törvény, és senkinek sem kell félnie a kóbor kutyáktól, graffititól, szeméthegyektől. A zöld övezetekből kiirtják a parlagfüvet, naponként söprik az utcákat, és a csatornázásnak hála búcsút mondhatunk a bűzös derítőknek. Ezek után állítsa még valaki, hogy csak mi, magyarok lógunk ki az EU-ból.

Az öregember mindebből nem sokat érzékelt, miután soha sem nézett híradót, és, helyes, helytelen, még újságot sem vett a kezébe.

– De hát miért, Frici, miért? – értetlenkedett hitvese, a hegyes állú Helga. – Azelőtt minden filmet, híradót megnéztél, érdekelt a lottó, az időjárás. Most meg csak üldögélsz, csak meditálsz, legjobb esetben a kutyáddal csatangolsz.

– És? Baj? Ő legalább egyszerű, mondhatnám: idegnyugtató, míg a filmek, híradók… Erőszak, horror, háborúk. Időjárás? Katrina, cunami, szökőár. Politika? Harc a húsos fazékért. Áremelkedések itt, áremelkedések ott, ma bezárnak egy boltot, postát, iskolát, holnap egy kórházat. Kösz, de nem kérek belőlük! Már akkor inkább a Fifivel tekergek.

– Hát… Nem tudom – bizonytalanodott el a ház úrnője. – Lehet, hogy neked van igazad. Azért vigyázz azzal a kutyával! Igaz, hogy kezes, jóindulatú négylábú, de ezt csak mi ketten tudjuk, ugyebár. Nézd meg az állkapcsát, azokat a félelmetes fogakat! Javaslom, tartsd végig pórázon, valahányszor kimentek sétálni.

– Látom, megint reklamáltak Fifi miatt.

– Igenis, reklamáltak.

– Mert? Megharapott valakit?

– Egyelőre nem, de ha továbbra is szabadon sétálhat, előbb-utóbb ezt is megteszi.

– Szerintem nem, de hogy megnyugodj, többé nem engedem szabadon.

– Akkor jó, de még ennél is jobb lenne, ha beérnétek az udvarral. Elég tágas, nem? Nyargalásszon csak birtokon belül és kész.

Az öreg felfortyant.

– De odavagy ezért a kutyáért! Kíváncsi vagyok, neked hogy esne, ha valaki életed végéig házi őrizetben tartana?

– Én én vagyok, ő meg csak egy kutya, és a kutyák sorsa az…

– Hogy bezárják, láncra verjék, megverjék! – kapta fel a vizet, valahányszor belekötöttek Fifibe. – Helga, Helga legalább te értenél meg bennünket. Tudod, mit mondott II. János Pál pápa ezzel kapcsolatban?

– Nem. Mit mondott?

– Az állatoknak lelkük van.

– Lelkük? – pislogott az öregasszony. – Innen már csak egy lépés, hogy azt higgyed valamelyik ősöd született újjá a kutyádban.

– Á, mit értesz te a kutyákhoz! – robogott ki ingerülten Kis Frici, s csak azért is sétált egyet a környéken.

– Hé, tata, nincs szájkosár a vérebén! – kötött belé azonnal egy fülklipszes tinédzser.

– Az iskoláját az anyjuknak! Még csak te hiányoztál a menüből! – dörmögte Kis Frici.

– Mit karattyol?

– Semmit! Tiszteltetem az őseid.

A fülklipszes arcára fenyegető árny suhant, de közelebb lépni már nem igen merészelt.

– Zacskó és lapát nélkül tilos a kutyasétáltatás – méltatlankodott két utcával arrébb egy platinaszőke hölgyemény. – Pfuj, micsoda bestia! Nem pitbull ez véletlenül, atyafi?

– De jó szeme van, kezit csókolom! Nyilván azt is látja, hogy én ki vagyok.

– Nem, kicsoda?

– Az Egyesült Államok elnöke.

– Brávó! Így kell ezekkel elbánni! – tapsolta meg egy másik pápaszemes úrinő. – Éljenek a kutyák! Jogot a gazdiknak!

– Nono, lejjebb az agyarakkal, naccsága! Kivel akar maga elbánni?

Az öregember lassan, észrevétlenül elslisszolt.

– Mi van öreg, kitiltottak a városból? – csodálkozott rá otthon a felesége.

Kis Frici keserűen legyintett, s attól kezdve kizárólag a város szélén kóricált. Ott akadt bőven hely, fű, bokrok. Úgy száz méterre fehérlett ugyan néhány aprócska vályogház, de oda csak nem dugja az orrát ez az intelligens négylábú.

– Jó hely, mi? Parancsolj, nyargald ki magadat! – akasztotta ki a láncot a nyakából. – De aztán vissza gyere ám!

Egy ideig háboríthatatlanul kószáltak a „gyepsoron”, amíg a kutya egy tikkadt nyár végén be nem tévedt a dzsumbujba.

– Vissza! Vissza!

Nem értette, illetve dehogynem, csak esze ágában sem volt szót fogadni az öregnek. Meg is járta csakhamar, mert a kutyáktól az emberig mindenki rátámadt.

– Kinyírlak! Állj meg, te bestia! – szaladt utána legelöl egy nagy hasú telepes.

– Gyorsan! Gyorsan! Kerítsétek be, mert eliszkol! – célozta meg egy kővel a mellette loholó üldöző.

A kutya több sebből vérezve sántikált a gazdihoz. A többi eb egyelőre tisztes távolból ugatta.

– Itt a gazdi, emberek! – rikkantotta el magát a nagy hasú.

Az üldözők körbefogták a kutyát és Kis Fricit.

– De hát mi történt? Elárulná végre valaki?

– Elkapta a tyúkomat! – mekegett egy ezüstfogú mitugrász.

– Ráijesztett a gyerekre! – tódította basszus hangon egy apuka.

– Sajnálom. Ennyi vigaszdíj elég lesz? – engesztelte ki az öreg néhány bankjeggyel.

– És én? – hadonászott az ezüstfogú. – Fizesse ki a tyúkom, vagy kihívom a zsarukat –húzta elő maréktelefonját a zsebéből.

– Jézus Mária! – csapta össze kezeit otthon az öregasszony. – Mit tettek ezzel a szegény párával?

A férfi elmesélte, hol s mint jártak.

– Na, mit mondtam! Csoda, hogy nem tángáltak el téged is. Máskor, ha jót akarsz, ne hagyd itthon sem a tasakot, sem a lapátot. Ami pedig a külvárost illeti, felejtsd el, hogy egyáltalán létezik.

– Hallottad? – cirógatta meg a sebeit nyalogató házőrzőt. – Belváros: nuku, külváros: felejtsd el! Hogy ezek után hova mehetnénk, azt elmagyarázza nekünk a ház úrnője.

– Már elmagyaráztam: sehova. De hát te tudod.

Kis Frici ezután sokáig ki sem tette a lábát hazulról. Sem egyedül, sem Fifivel, ehelyett reggeltől estig fúrt-faragott, barkácsolt, és fütyült a világra.

– Sétálnál, mi? – kérdezte meg olykor a kutyáját.

Szegény Fifi bánatosan kullogott az óljába, mintha tudta volna, hogy kérdés ide, sajnálat oda, úgysem mennek sehova. Szép, ablakkal és billenő ajtóval ellátott háza volt, ahova azonban csak télen, vagy bújában szokott bemászni.

– Egye fene, sétáljunk, nehogy búskomorságba essél itt miattam! – adta be derekát egy nap a jó öreg.

A kutya szeme megvillant, és hol a kapuhoz, hol a gazdájához viharzott.

– Látod? – hívta ki a konyhából feleségét Kis Frici. – Szerinted így viselkedik egy lélek nélküli teremtmény?

– Várjatok! – hatódott meg Helga asszony, besietett a kamrába és kihozta Fifi nyakláncát, hozzá lapátot, tasakot meg a beoltási bizonyítványt. – Aztán ebédre itthon legyetek!

– Lassabban, pajti, lassabban! – figyelmeztette a kutyát Kis Frici. –Tudom, hogy örülsz, de ha így folytatod, utoljára hoztalak magammal.

A kutya rá se hederített, és azután is úgy húzta, rángatta, hogy az öreg alig bírta követni. És ezen nem segített sem jó, sem rossz szó, de még a sógor szöges nyakörve sem. Teltek a napok, hónapok. Egy alkalommal aztán kisurrant a kapun, és elcsavargott otthonról.

– Estig visszajön, hűséges kutya ez – reménykedett Kis Frici.

És csakugyan! Alig múlt el pár óra, Fifi nyakában egy láncdarabbal bekérezkedett az öreghez.

– Valaki befogta ezzel az izével – vizsgálta meg a láncot az öregasszony.

– Be, és jócskán meg is ijedt, úgy tűnik – cirógatta meg a gazdája. – Na, a lényeg az, hogy itt vagy, és tanultál a leckéből.

Hogy tanult-e vagy sem, kérdés, viszont tény, hogy még kétszer elkapták. Utoljára egy teljes hétig oda volt. Aztán ismét felbukkant bevert szemmel, félholtan.

– Fura! – hümmögött Helga asszony. – Vajon mit esznek ezen a korcs házőrzőn?

– Eladják, kiképzik…

– Mire?

– Csak úgy, passzióból. Esetleg viadalokra. Erős kutya ez, meg csinos is. Engem inkább az lep meg, hogy mind a háromszor visszajött.

– Mert hűséges. Szereti a gazdáit – ismerte el meghatódva most már az asszony is, s attól kezdve két gazdája volt Fifinek.

Egyszer megbetegedett a kis kedvenc. Alig evett, hányt, s szemmel láthatólag legyengült.

– Baj van, öreg! Valami nem stimmel ezzel a Fifivel – állapította meg a nő növekvő aggodalommal. – Nem kellene állatorvoshoz vinni?

– De bizony kellene – hagyta jóvá Kis Frici, azért várt még egy napot, hátha magától rendbe jön.

A kutya kedvetlenül feküdt az árnyékban. Már semmi sem érdekelte, néha ivott egy-két kortyot, de már a kekszet, kedvenc csemegéjét sem ette meg.

– Te, ezt a Fifit megmérgezték! – ijesztett az apóra ekkor a felesége.

– Attól tartok, igazad van, bár még egy szomszéd sem panaszkodott rá mostanig. Olyan szelíd, csöndes teremtés! Mindegy, egy szó, mint száz, most már csakugyan elvisszük az orvoshoz.

– Egyszerű gyomorrontás. Túl sokat evett, nem kell vele törődni – szemrevételezte Fifit a langaléta állatorvos.

– Ezt nevezem rutinnak! Se vizelet-, se vér-, se váladékvizsgálat, csak ránéz, és máris tudja, mi baja – jegyezte meg otthon ironikusan az öregúr; hirtelen elsápadt, és a homlokára csapott. – Helga, köpj szembe, én… Úristen, megmérgeztem Fifikét!

– Én meg a dalai lámát.

– Ez halál komoly, ne tréfálj! Volt a kamrában egy doboz patkányméreg, emlékszel?

– Igen, és?

– Nemrég találtam benne egy kis pockot. Még élt, bár biztosan evett már a méregből. Fifi viszont a pocokból, vagyis evett volna, ha nem veszem ki a szájából.

– De kivetted, ezért nem éppen világos, mi itt a probléma.

– Hogyhogy mi? Az egérre rátapadt a méregpor, és ha ezt Fifi lenyalta…

– Hűha, és te ezt csak most mondod?

– Valahogy mindig kiment a fejemből. Pedig már két hete készülök elmesélni, mi történt.

– Két hete? – könnyebbült meg Helga asszony. – Akkor túlélte, mert már rég ki kellett volna múlnia.

Erre a gazdi is fellélegzett némiképp.

– Bárcsak igazad lenne! Na, sétálunk? – kérdezte Fifitől.

Az meg sem moccant. Azelőtt, mint az őrült rohant a kapuhoz, s onnan vissza az öreghez. Most semmi, mit több, leült, és csüggedt tekintettel bámult valahova a semmibe.

– Szegény Fifi! – szánakozott az öregasszony. – Teljesen legyengült. Hova vinnéd ilyen betegen?

Kis Frici nem hallgatott rá, kiballagtak. Alkonyodott. A kutya lassan kullogott az öregember oldalán. Nem nézett ő már sem jobbra, sem balra, csak ment gépiesen, fásultan. Az apó szívébe markolt a szomorúság. Még soha sem látta ilyennek ezt az erős, életvidám állatot.

– Jól van, ne erőltessük! Ha nincs kedved sétálni, menjünk szépen haza, pajtikám.

Helga asszony finom vacsorával fogadta. De a kutya bele sem szagolt az ételbe. Az öregember és öregasszony gondterhelten tért nyugovóra.

– Megnézem, hogy érzi magát a Fifike – kászálódott fel hajnalban Kis Frici, és rossz sejtelmektől gyötörve lesett ki az ablakon.

A kutya kinyújtott lábbal feküdt az ól felé fordulva.

– Fifi! – kocogtatta meg az ablaküveget, s látván, hogy megmozdul, megnyugodva totyogott előbb a vécére, később az udvarra.

A kutya eltűnt az ól elöl. Akkor a teraszon van – sietett oda az öregember, és csak most rémült meg igazán. A házaspár kedvence a teraszon vonaglott. Felemelte a lábát. Visszahullt, szeme kidülledt, és a szájából zöldes lé csordogált.

– Helga! Helga! – szaladt ekkor az asszonyhoz. – Gyere ki gyorsan, haldoklik a kis Fifi!

Mire visszajöttek, a kutya éppen akkor ejtette fejét a betonra, még nyögött egyet-kettőt, azzal örökre elaludt. Az öregember szeméből kigördült egy könnycsepp.

– Hát ez meghalt – rendült meg az asszony. – Megyek, telefonálok, szállítsák el a hulláját.

– Nem kell. Itt akarom eltemetni. Hátul a kertben, ahonnan annyiszor kikergettük a… barátom.

Megásták a gödröt, és belehelyezték a tetemet. Alig hantolták el, megdördült az ég, és eleredt az eső.

– Köszönöm az együttérzésed! – rebegte az öregember az ég felé fordulva. – Csupán egyet nem értek. Te adtad, te vetted vissza. Rendben van! De akkor miért sírsz te is, jó Atyám?

 

A borítókép forrása: link