Piroklasztszórás

Csukott szemmel sétáltam a házak között. Kézfejem a fal oldalán pihentetem és így próbálom felfogni mindazt, ami körülöttem zajlik. A hangokat, a lábam alatti remegést, az arcomat égető lángokat. Ha megbotlom, a falon húzom fel magam és úgy haladok tovább.

Zúgott a tenger. A parton volt egészen a házunk, így már nem zavart semmi sem, ami azzal volt kapcsolatos. A hangja süketté tett és egymás szavát se hallottuk. Mint valami tátogó bábuk: még vettük a fáradságot, hogy szánkat kinyissuk, de hangot nem erőltettünk bele. A tenger szele fújt át ilyenkor rajtunk.

Ha kinyitottam a ház ajtaját, erősen kellett tartani. A madarak erre nem repültek, túl nagy volt nekik a légáramlás lökése. A homokon – és rajtunk – kívül más nem volt képes itt élni. A fák is kicsavarva hevertek a parton; néha ebből csináltál asztalt, széket. De ágyat csak egyszer.

 

Piroklasztár

Azt mondtad, hogy nem kell mindig beszélni, ne nyissuk ki a szánkat, csak egyetlen napig. Annyira megszoktuk ezt, hogy az egy nap hetekig, hónapokig és most már évek óta tart. A szél már nem átfúj rajtunk, hanem közénk hordott össze egy medret, homokból.

 

Alapi torlóár

Egyik nap még azt is mondtad – mikor még beszéltünk –, hogy hiányzik a családod, jó lenne őket újra látni. Elindultál a sziget közepe felé. Az erdő szélén szedtél egy-két virágot, azokat csokorba fogtad. Én kint álltam a ház előtt és szerettem volna, ha megkérdezed, hogy szeretnél-e velem jönni? De nem kérdezted és én azóta is ott állok.

Ha el kéne mesélnem, hogy milyen volt várakozni, talán a kopár sziklákhoz hasonlítanám, amik néha ki-kibukkantak a fák közül. Én voltam a kopár szikla és már csak a te részem látszódott ki belőlem. Máshol benőtt a homok és csak a szél változtathatott irányán.

 

Hamuár

Volt, hogy eső is esett. Az napokig tartott, de én már nem tudtam kinyitni az ajtót. Kint voltam. Felöltöztetett a szél, levetkőztetett az eső és befogta a számat a tenger. Közben rajtam ismét átjárt, mintha jobbról-balról húzták volna folyamatosan és én középen álltam.

Ki kellett volna nyitni már a számat. Még ha bele is fulladtam volna, ha a tüdőm teljesen megtelt volna vízzel – később elpárolog és só marad – akkor is ki kellett volna nyitni a számat.

 

Riolitláva-folyás

Egyszer jött egy férfi, aki nem te voltál. Azt mondta, segít nekem, megfogta a derekamat és feltolt a vállára. Bevitt a többi ember közé. Letett a főtérre és csak nézegettek jobbról-balról. Nekem pedig ugyanúgy zúgott a fülem, mintha a tenger mellett lennék még mindig. Kezemet a füleimhez emeltem és hallottam, ahogy tested beleesik a vízbe. Aztán tompán nyel el és nekem hánynom kell.

Perzselődött az arcom – éreztem –, hogy emberek testében botladozom a sarkok után. Próbáltam minél magasabbra emelni a térdemet, hogy ne akadjak beléjük. Végül belesétáltam a lávába.

 

(Illusztráció: Christian Schloe: Message from the Sea)