Bandit nem kötelezték, vagy írták elő neki, még csak nem is ajánlotta senki, hogy külföldre utazzon. Mégis, a Cseregdi család utolsó sarja önszántából olyasmire jelentkezett, amihez neki végső soron kevés kedve szegődött. Talán annyiban mégis szorult belé valamennyi lelkesedés, ahogy azt az utunk során megértettem, hogy cserediákságunk után a jövőre nézve nagy tervei voltak. Miután hazatér, otthon új bejárati ajtóra lesz szükség, vagy, ahogy ő mondta, „nem ártana kicserélni”, így, ha nem eszik, nem iszik, és a kollégiumból is csak alig lép ki, az utalt ösztöndíjából megspórolhat akár százhúszezer forintot is. Mivel csak enni jött át hozzánk, egy tőle kétutcányival arrébb lévő kollégiumba, és akkor is meghívott vacsoravendégként többet szedett, elette más diákok elől az ételt, a meghívók egyre inkább kikoptak.
Reggelente korán felkelt, végigslattyogott fekete sport papucsában, sötétkék-fekete Adidas felszerelésben a hűvös, sárgás színekben úszó folyosón a konyháig, és mindennap leltározott. Megjelenésével a többi diák szemében Bandi egy tiszteletteljes testnevelő tanár képét sugározta. A teljes összképből egy nyakában lógó síp hiányzott, reggeli rutinjából adódóan pedig végigmérte a még otthonról, műanyag ezüstszínű bőröndjében hozott leveseket, és az előre elkészített szószokat, mártásokat. Mielőtt szokásos bolti körútjára indult volna, egy tasak instant kávéhoz nyúlt, aztán a hozott készételeket újra végigszámolva elégedett érzéssel fordította el a konyhaszekrényén az érintésre hideg, fém kulcsot. Ha éppen nem üresen találta a kollégiumi konyhát, vagy, ha mindig barátságos finn szobatársa – akit teljes szívéből utált – még nem ment reggeli előadásra, Bandi a kávéját a folyosó végén, egy a kijárattól nem messze elhelyezett fali térkép előtt iszogatta. Ahogy nézte, itta magába az ország kisebb-nagyobb helységneveit, egyre jobban körvonalazódott előtte az Északi-tenger, és az odafelé vezető lehetséges útvonal. Két vagy három hónappal később már azon kapta magát, hogy halkan, bögrével a kezében azt ismételgeti: „– Oostende… Oostende…” – de sehogy sem tudta eldönteni, hogy most ahhoz végül is mi a hozzátartozó, helyes kiejtés, ezért egy időre lemondott róla. Még másfél hónap eltelt, mikor úgy döntött, utána kellene nézni. Miután már ezt is tudta, úgy érezte mindent tud, eleget tanult kint. Ez alatt továbbra is hetente egyszer, pontos megfontoltsággal járt minden alkalommal a legközelebbi boltba, hogy ott nagyrészt zöld, de harminc-negyven centtel olcsóbb krumplit, vagy banánt vegyen, amit az ágya felett, két sor könyvespolcon, hosszú napokig érlelt.
Az elmúlt hónapok furcsa zajai az ajtón, a lelkes kaputelefonos csengetések, földszinti szobájából adódóan még az ablaküvegen való kezdeti kopogások is régen alábbhagytak azoktól, akiket még az első héten megismert. Egyedül én látogattam, valahogy kötelességemnek éreztem, mint ahogy időnként ritkán látott családtagokat szokás, és legalább annyira megszokottá és fontossá vált megnézni, hogy egészségileg jól van-e, egyáltalán él-e még, vagy most ténylegesen mit csinál, mint Bandinak maga az éretlen gyümölcsök utáni hajsza. Szívesen hallgatta tőlem az asztala mögül a nemzetköziek szerelmi, szappanoperás cselszövéseit, az egynapos, vagy hétvégi kiruccanásokat, és mindig érdekelték a régi piactért körülölelő kocsmák másnapos meséi. Még a vacsorákról szólók is, amikre már elfelejtették hívni, amiért olyan sokszor tele szedte a tányérját a körülötte ülők elől, miközben a magyar konyha felsőbbrendűségéről tartott rövid, de hangzatos előadásokat. Így aztán tényleg nem volt olyan nemzet, ami egy kicsit is felvehette volna a versenyt egy galuskás marhapörkölttel, gulyáslevessel, vagy épp még egy, a legegyszerűbb módon elkészített paprikás krumplival sem. Amikor láttam, hogy a figyelme újra és újra visszaesett, mindezekre ráunt, mindig lassú, kissé lajhárszerű mozdulatokkal kelt fel az íróasztala mögül. Sokszor, ha nem volt más mondanivaló, előásta ágya alól az egyik bőröndjét, majd röviden eldicsekedett nekem a maradék orsó és fodros tésztái bontatlan csomagjaival, esetleg más megmaradt, vagy újonnan vett kajával, amiket még az utolsó hónapban, hazaút előtt felhasználhat.
Az előre egyeztetett heti bejelentkezések, Bandihoz intézett időpontfoglalások után, két nappal az időnk vége előtt nem más, mint ő maga hívott. Leültem a szokásos helyemre, egy rozoga karosszékre, amit Bandi még februárban sajátított ki magának az egyik épületből, mielőtt még a többiek nagy része február elején itt-ott megérkezett. Bandi az íróasztala mögül telefonálás közben kétszer felém integetett, mintha jelezné, hogy most már nem tart el sokáig, amíg beszél az otthoniakkal. Ahogy körülnéztem, a szoba másik fele feltűnően üres lett, Mika visszamehetett Helsinkibe. A szobatársán el-eltűnődve, hogy hogyan viselhették el egymást egész idáig, majdnem öt hónapig, néha feleszméltem egy-egy mondatára Bandinak. Ilyeneket mondott; „– és a felső vezetőség mit szólna ehhez?”, vagy „– tőlünk szerinted hányan lennének benne?” Miután harmadjára is intett, azután még vagy tíz percig beszélt. Mindeközben percről percre, mielőtt felém fordult volna, egyre jobban átéreztem a rendkívüli helyzetet, amiben minden egyes hallgatói önkormányzat, vezetőség szó és különféle kifejezés záporozott, ismétlődött körülöttem, a szobában tartott zöldségek és zacskós tészták mellett, amiket mostanra – régóta húzódó területi igényeit kiélve – átpakolt volt szobatársa ágyára, asztalára, és az egyik kiüresedett éjjeliszekrényére.
– Szóval, látni akarom a tengert – mondta egyszer csak felém fordulva a híres francia professzor, Cseregdi Bandi unokája.
– Nem gondoltam, hogy forradalmat akarsz otthon kirobbantani – mondtam, és gyors mozdulattal éppen csak a fülhallgatója felé böktem, amin eddig olyan hosszú, titokzatos terveket szőtt.
– Hatalomváltás történik éppen – nevetett, már amennyire Cseregdi Bandi nevetni tudott. – Pár emberrel kell beszélnem a bizottságból, aztán szavazunk. Nekem is fontos helyem lesz. Majd kell rólam egy jó kép itt valahol az egyetemen.
– Hát, ha látni akarod a tengert, akkor épp jókor szólsz. Lehető legjobbkor.
– Tudom, tudom, két vizsga között… de egyedül nem megyek – jelentette ki komolyan, aztán percekig kérlelt, hogy ne legyek szívtelen. Nem akartam elhinni, hogy a számtalan győzködés, hónapos lelkére beszélés után végre megtörik, csak épp most, az utolsó pár napban.
– Holnap este búcsúvacsora nálunk a többiekkel, gyere, ha akarsz. Az olaszok főznek. Persze, ha még Oostendéből visszaérsz vonattal.
– Az jó. Megyek is. Légy szíves, na, gyere te is. Na! A lényeget nem is mondtam. Megért a krumplim. Jó, mi? Már nem is olyan zöld. Csinálok egy tepsivel, a mártást otthonról hoztam – mondta, majd egy pillanatra szinte méltóságteljesnek tűnt, ahogyan vékony, fekete-kék sportdzsekije ujjait vagy a pólója nyakát igazgatta az asztal mögött. Az általában rövid, de mégis bonyolulttá lett procedúrától aztán kezét összekulcsolva újra elkomolyodott. – Ha segítesz hagymát pucolni, megbeszélhetjük a részleteket, hogy hánykor indulunk holnap, és a hasonlók. Tudom, hogy te már bejártad ezeket a helyeket… De nem lehetne, hogy Oostendén kívül, más városokra is legyen idő? Na, jó, adok a tepsis krumpliból, ha jössz.
Másnap kora reggeltől négy várost jártunk be egy nap alatt. Bandi nem tanúsított nagy érzelmeket az évszázados építészet, zegzugos kis utcák, de még a legkisebb csokoládébolt, vagy a legutolsó kocsma iránt sem. Az egyetem ajándékboltjában vásárolt, kapucnis pulóverében viszont igyekezett mindenhol a legjobb hatást kelteni, és egyik-másik város után, a vonatra visszaszállva is sas szemmel figyelt, tovább hunyorított, vadászott azokra a helyzetekre, amikben újabb előnyös portrékat gyárthat magáról az otthoniaknak. Bandinak egyedül a jeggyel való ördögi machináció, az őrült varázslat tetszett, amit a tíz férőhelyes vasúti bérletét nézegetve talált ki a vonaton. Ezen a típuson az ember önmaga írja be – szigorúan tollal – az adatokat. Az indulás helye után elég lett beírni Oostende-t végállomásnak, majd az azt meg előző városokban előbb sorban leszállni, és tovább indulni egy következő vonattal északnak. Amíg én ugyanezt egy reggel vásárolt oda-vissza jeggyel csináltam, Bandi egy már félig kitöltött, egy korábbi cserediáktól még otthon megörökölt bérleten, ceruzával írta be az állomások neveit. Az úton aztán egy nála maradt műanyag, kék tollat szorongatva, idegesen pillantott ide-oda, ha a kalauz hirtelen átsuhanna az ülések között, hogy ő a két városnevet és az időpontot még időben átírja, átsatírozza. Ez az új spórolási módszer estére már annyira tetszett neki, hogy ezután kedve támadt utazni. Most először kezdte elmúlt idő helyett elvesztegetettnek látni ezt az előző négy-öt hónapot. Hány állomást írhatott volna át hirtelenjében a kalauzt látva kékre vagy feketére, hány várost láthatott volna már ingyen! Másra se tudott gondolni, még a búcsúestén sem, amire még vissza kellett érni ennyi gyors utazásból. Az olaszok cannellonit főztek, ami már csak azért is súlyosabb fogásnak számított, amiért mindenkitől három eurót szedtek be a korábbi egy helyett. Bandi megúszta, átsiklott afelett, hogy fizessen, majd az egyik olasz véletlenül dupla adagot szedett neki „– nem baj az, jó lesz!” – mondta angolról átváltva éppen csak egy pillanatra magyarul. Eközben egyszer kétszer kérdeztek, milyen volt másodjára is látni a tengert, csak most Nélkülük. Bandit többnyire japán diáklányok vették körbe az asztalnál, és az előttük kikészített erős paprikáról beszélt nekik hosszasan. Az olaszok nevettek, két francia lány összesúgott, amikor egyre nagyobb fennhangon meséltem, ahogy folyton leszálltunk a vonatról, Bandi gyorsléptekben kereste minden városban az első, neki híresnek látszó teret, vagy épületet, ahol csinálhatott magáról egy képet. Ilyenkor a mellkasát kifeszítve fotózott, hogy az újonnan vásárolt pulóverén az egyetem neve jobban kivehető legyen, majd rohantunk a következő vonathoz. Miközben meséltem, egyre őt nézték, Bandi is csak helyeselt az elhangzottakra, majd az egyik francia lány tettetett ijedtséggel mindenkinek jelezve rá és a tányérja felé mutogatott, a japán lányok közül egy felsikoltott, a többiek nevettek.
– Mi, magyarok, szeretjük az erőspaprikát – fordult Bandi most mindenkihez egyszerre, miután egyre többen észrevették, hogy még mindig locsolja, szórja a külön kikészített kétféle csípős, paprikás szószt a dupla adag cannellonira. Egy perc múlva is még szórta, áztatta, mivel a figyelem nem igazán lankadt, Bandi ezt túlságosan érezte, és amíg másra nem figyeltek, képtelen volt abbahagyni. Egy-két távolabb ülő rajongója azért akadt, azok felváltva biztatták, tegyen még rá, vagy egyen ő is, mások őket csitítgatták. Azon a néhány hangon felbuzdulva egy keveset még tett rá utoljára, majd nekikezdett az ételnek. Az első, késsel elvágott szeleteknél élvezhető volt minden falat, a paradicsomos, vastag tészta, a darálthús, aztán az ízek eltűntek. Valami forró váltotta fel hirtelenjében, amire már az eleje óta számított. Nyaka elvörösödött, egy-két lány néha rápillantva az asztal közepéről aggódni kezdett, a figyelem lassan újra rá irányult. Minden vágással és harapással ebből a vastag, húsos tésztából tüzes csapás lett, és rögtön a torkára ment. Bandi végig egy szót sem szólt. Amíg másoknál egy-egy korty, az asztalra kikészített francia vagy portugál bor kiegyensúlyozta az ízeket, nála az ital sem vitte messzebb a fájdalmat ott az asztal sarkában. Amíg mások dicsérő szavakkal illették az olaszokat, és a nagy, utolsó, közös vacsoránkat, addig Bandi, ha akart volna sem tudott már beszélni, de addigra már senki sem figyelt rá. Ahogy a saját idejét élte, intézte, nem különösebben érdekelt, amíg a magam részét rendeltetésszerűnek éreztem. Még a tegnapi, húsos, tepsis krumpli sem zavart túlságosan, amiből Bandi nem adott, hiába tanítottam meg a kérésére még akkor külön hagymát is vágni. Amikor még az előző nap végül is az megsült, még akkor, szép lassan kitessékelt a konyhából, arra hivatkozva, hogy túlforró az étel, idő kell neki. A konyha után pedig a folyosón végig sétálva újra átbeszéltük a másnapra, a tenger felé tartó útvonalat, majd lassacskán, de határozottan kikísért az egész kollégiumból, és az utcára kiérve köszönés nélkül becsukta mögöttem a főkaput.
