Ádám mester reggel hat órakor rácsöngetett az asszonyra.
– Már itt van? – hunyorgott a mérnöknő a napfényben.
Nem szerette, ha ilyen korán zavarják. Mivel igen meleg volt, még slafrokot[1] sem kapott magára, így félig pucéran, alig tenyérnyi fürdőruhában nyitott ajtót a festőnek.
– Ígéret szép szó, megtartva úgy jó.
– Úgy, úgy, azért jöhetett volna később is, hiszen ilyenkor még a tyúkok is alszanak. Na, jöjjön! – simította el szeméről a haját. – Kicsit kócos vagyok – szabadkozott zavartan. – Reggelizett?
– Hogyne.
– Akkor lásson munkához!
– Kinyitná, kérem, a kaput?
– Máris!
Ádám mester komótosan zötyögött járgányával a tágas, szépen karbantartott udvarra. Kicipelte a vödröket az ütött-kopott autóból, a létrát és egyéb, szobafestéshez szükséges szerszámot.
A mérnöknő tekintete megakadt a férfin. De jókötésű pasas! Szinte hihetetlen, hogy észre sem vette eddig. A mester karjain csak úgy dagadoztak az izmok, s félig kigombolt inge alól kikandikált domború, szőrös melle. Vajon milyen lehet egy ilyen majommal hemperegni az ágyban?
– Elfogyasztana egy csésze cappuccinót velem?
Nocsak! – nézett nagyot a festő. Tulajdonképp gyermekkorától ismerte Katát, aki azonban mindig átnézett rajta. Ádám Ferkót részben mulattatta a dolog, miután a kiscsaj csöppet sem tartozott a csini babák közé: sovány volt és alacsony, arca pattanásos, orra horgas. De ami mulattatta, el is gondolkoztatta a fiút: akkor miért nem tudott így sem imponálni a kicsinek?
– Nos, megiszik?
– Miért ne!
Szótlanul ballagtak az elegáns, antik bútorokkal zsúfolt szalonba.
– Foglaljon helyet, mester!
– Ebben a meszes, olajos nadrágban?
– Hát… vegye le! – villant rá a mérnöknő szeme. – Látja, én is bikiniben vagyok. Ez a hőség… – törölte meg verejtéktől gyöngyöző homlokát. – Úgy tűnik, évről évre melegebbek az évszakok. Maga hogy bírja?
– Nehezen – matatott nadrágján a festő. – Azért gatyában mégsem ülhetek asztalhoz.
– És fürdőruhában? Várjon, hozok magának is egyet – térült-fordult a mérnöknő. – Voila[2]: kávé, konyak meg ez az izé – mutatott egy fürdőnadrágra. – A férjemé… volt, még abból az időből, amikor belefért egy normális dresszbe.
– Most hol van a doktor úr? Alszik?
– Házon kívül, mester, valahol Pesten „értekezik”, ha… igaz.
Szóval szalma – dobbant meg a szobafestő szíve, de már a következő pillanatban kinevette magát. Csak nem akar kikezdeni egy ilyen csontkollekcióval! Sem fara, sem melle, annál nagyobb szemölcs virul az orrán. Hm, a konyakot azért megízleli.
– Maga sportol? – gyönyörködött a szobafestőben az asszony.
– Én? Franckarikát, melós vagyok én, kérem, mikor sportolhatnék? Hajnalban kelek, és estig gyűröm az ipart. Azonkívül… Mit mondjak, öreg vagyok én már ehhez.
– Öreeeg? Megengedi? – tapogatta meg a férfit. – Hű, micsoda békák! Szereti a konyakot?
– Maga nem?
– Dehogynem! – töltötte tele a poharukat. – Proszit!
– Egészségére, mérnöknő!
– Kata – suttogta, közel hajolt a férfihez, és mélyen a szemébe nézett.
Szűzanyám, ha most látná az ura! Á, mit, nyilván ő is ugyanígy tesz Pesten – nyugtatta meg lelkiismeretét az asszony. Ma ezzel, holnap azzal csalja, ergo[3] épp itt az ideje, hogy visszafizesse a kölcsönt.
– Köszi a kávét, italt – fintorgott a festő –, de most már azt hiszem…
– Nyugi, mester, nyugi, messze még az este. Ej, csak egy pohárkával, utána nem bánom, tovább gyűrheted az ipart – tartóztatta Kata. Egy pillanatig habozott, aztán hirtelen elhatározással szájon csókolta a férfit.
– De mérnöknő!
– Parancsolsz?
– Bocsáss meg, de én ezt sehogy sem értem.
– Mit nem értesz?
– Hogy mi ez a 360 fokos fordulat, hiszen évek óta ismerlek, anélkül, hogy egyszer is érdeklődtél volna irántam – csusszant ki a festőből a hajdani sérelem.
– Pszt! Hallod? – húzta szívére a mérnöknő Ádám mester kezét.
– Látod, ez az! – húzódott el komoran a férfi. – Miért nem jutottam eszedbe máskor is, hercegnő?
– Például?
– Gyermekkorunkban – vágta oda zordan. – Amikor a kertetekben ástunk, szedtük az almát, vagy úri barátaiddal hetyegtél?
– Hát az biz’ elég régen volt – merengett el az asszony. – Nem beszélhetnénk inkább a jelenről, ha már mindenképp… csevegni szeretnél?
– Lehet, hogy túl snassznak[4] találtál? – folytatta Ádám mester. – Vagy a füleim nem tetszettek? Tudom, hogy túl nagyok, meg el is állnak kissé, de hát attól még leereszkedhettél volna hozzám. Mindenesetre mi ketten nem sokat csevegtünk: szia, szervusz, azzal pász, számodra nem léteztem többé. Pedig milyen jól esett volna, ha te is megkérdezed olykor: hát az apád hogy van? Vagy: éhes vagy Ferkó, várj, hozok egy üveg befőttet a kamrából – szorult ökölbe a keze.
Eszébe jutott szerencsétlen bicebóca apja, akivel ketten „besegítettek” néha Herczeg Kata apjának: fát vágtak, felásták a kertjét, és megmetszették a rózsáit. Jóformán ingyért, miközben otthon hét napból ötször krumplilevest ettek.
– Szegény – simogatta meg Kata. – Ha tudtam volna, hogy ilyen… éhes vagy…
– Mindegy, ami volt, elmúlt. Hála istennek, ma már mindenünk megvan: ház, autó, szóval minden.
– Család?
– Egy leány meg egy kisfiú.
– Gratulálok! – lombozódott le az asszony. – Szép feleséged van? Elnézést, butaságokat kérdezek.
– Szép – nyúlt hátra a kényelmes fotelben a férfi, s az alkoholtól, melegtől bágyadtan hunyta le a szemét.
– Te… te alszol? – szisszent fel a mérnöknő, miután a festő percek múltán sem szólalt meg.
Hogy nem bomolnak érte, hagyján, talán untatja is a fickót, de azt kikéri magának, hogy csak úgy elbóbiskoljanak itt mellette.
– Tessék? Nem, bocs – mentegetőzött a festő – csak a meleg…, és… Hát igen, fáradt is vagyok egy kicsit.
– Bunkó!
– Idefigyelj, hercegnő! – lobbant fel benne ismét a harag. – Igaz, hogy apám, anyám proli volt, és belőlem sem lett főmérnök, azért még nem kell mindjárt lebunkózni valakit. Egyébként mi a zűr, megsértettelek vagy egyszerűen ilyen a stílusod?
– Semmi, felejtsd el! – vonta meg a vállát lemondóan a mérnöknő. – Felőlem aludj, menj haza vagy…
– Kérdezhetek tőled valamit?
– Nem.
Hallgattak.
– Hát akkor… isten áldjon! – vette föl a nadrágját. – Örülök, hogy legalább egyszer jól… kicsevegtük magunkat – szúrta oda gúnyosan. – Kezit csókolom! – biccentett az elhunyt mérnök arcképe felé. – Remélem, jól érzi magát odaát.
– Állj! – rivallt rá az asszony. – Most én akarok valamit kérdezni.
– Majd… legközelebb, ha ugyan még találkozunk valaha.
– Kiböknéd végre, mi bajod van velünk?
– Veled… semmi, legalábbis kevés – torpant meg a markos piktor [5]. – Hanem az apáddal…
– Az apámmal? – értetlenkedett a mérnöknő. – Ő is megbántott? Persze, a pénz… Elég skótul fizetett, mi?
– Kedves, hogy beismered – mormogta a festő. – De arra emlékszel-e, hogyan halt meg a tata?
Herczeg Kata agyában felvillantak az emlékek. Valamelyik reggel átüzentek az öreghez, megérett az alma, nem segít leszedni?
– Gyerünk! – pattintott az öreg Ferkónak, jóllehet éppen aznap gyöngélkedett kissé, fájt a gyomra, szédült, így tántorgott a mérnökhöz.
– Pájinkás jó reggelt! – hunyorított rá tréfásan a gazda.
Azt hitték, becsiccsent, haza is küldték tüstént. Hanem az öreg kötötte ám az ebet a karóhoz.
– Kérem, mérnök úr, nem ittam én egy kortyot sem – erősködött, azzal felkúszott a fára, és fütyörészni kezdett.
Úgy öt percig trillázott, aztán csak hallják, hogy potyog valami a magasból. Rosszul lett a szomszéd, fogta a hasát, és öklendezte magából a früstököt.
– Várjon, mindjárt segítek – rohant a segítségére Herczeg Kata apja. – Ölelje át a fát, különben leesik.
– Sajnálatos baleset, de azt te is tudod, ha édesapád ránk hallgat, elkerülhettük volna ezt a malőrt[6]. Miért nem ment haza, amikor annyira kértük, vagy el sem jön, és annyi, végül is rajta múlt a dolog.
Ádám mester nem felelt, de a szívébe újból és újból beleszúrt a bánat. Szemet szemért, fogat fogért – fogadkozott valaha, egyszer ő is felnő, és akkor isten irgalmazzon neki. Nos, felnőni ugyan felnőtt, közben az öreg is meghalt, anélkül, hogy bárkinek benyújtotta volna a számlát. Nyicsevo [7], ami késik, nem múlik. Úgy tűnik, itt az ideje, hogy legalább a nagyságát megleckéztesse kissé.
– Feltennél egy CD-t nekem? Valami vidámat, amire csörögni is lehet.
– Csörögni? – képedt el az asszony.
– Ja – huppant vissza a fotelbe hidegvérűen a festő. – Hogyha már csevegtünk, táncoljunk is, nem igaz? Ennyivel még tartozunk egymásnak, utána nem bánom, hajíts ki, ha úgy tetszik.
– Keringő, tangó, rock, pop… ? – sorolta a nő tétován, s el sem tudta képzelni, mi ütött a férfiba, hiszen az előbb még epét, szikrát hányt magából, most meg, mirnix dirnix[8], csörögni szeretne.
– Csárdást, hercegnő, ez való a magyarnak.
|
– Szabad? – hajolt meg a mester Herczeg Kata előtt, és válaszra sem várva magához rántotta a doktornét.
A csárdást andalító tangó követte. Ekkor közelebb simultak egymáshoz.
– Te… te bestia! – csókolt Kata nyakába, leteperte a földre, és erőt véve magán végigszántott a testén, lassan, technikásan, hadd jusson el a csúcsra, mert csak az eshet nagyot, aki magasról zuhan a mélybe.
A nő ujjongva pihegett. Teste felizzott, és viszonozta a csókokat, lehunyt szemmel, melegen, ahogy a férjével csókolózott valaha. Csupán a lelke nem tudott felmelegedni sehogy sem. A férfi csókjaiban hidegséget érzett, amitől maga is fokozatosan lecsihadt. Eltolta a férfit, visszaült az asztalhoz, és rágyújtott egy cigire.
– Most mi bajod? – pislogott a festő. – Ezt akartad, nem? Vagy… rosszul csináltam valamit?
– Mondd meg, de őszintén: valóban érdekellek én téged?
– És én? – kérdezett vissza gyanakvóan.
– Tudod, hogy te voltál apuska példaképe a családban?
– Ez most hogy jön ide? Hopp! – állt meg egy pillanatra benne a lélegzet. – Elismételnéd, mit mondtál?
– Groteszk, mi? Miközben te ki nem álltad apuskát, ő folyton téged magasztalt: a Ferkó így, a Ferkó úgy, bezzeg ő… Én voltam a lánya, de te a szíve csücske.
– A kiskésit! – szelídült meg egyszerre. – Aztán mivel érdemeltem ki? Föltéve, hogy tényleg… kedvelt?
– Egyszerű: te hordtad a nadrágot, és apusnak csakis ez imponált.
– Te most ugratsz engem?
– Miért? Vannak ilyen emberek, és apuska éppen ilyen volt – nyílt meg a férfinak önkénytelenül a mérnöknő.
– Szóval ezért… gyűlöltél – gyúlt világosság Ádám mester fejében.
– Tévedsz: nem gyűlöltem én senkit sem. Zavarni persze zavart, de végül is beletörődtem a dologba. Anyuska kedvéért franciául tanultam. Apuska élt-halt a gépekért, és ugyanezt várta tőlem is. Így lett belőlem mérnöknő, nadrágba bújtam és eltűrtem, hogy időnként Karcsikának szólítson.
– Kinek? – robbant ki belőle a nevetés.
– Karcsikának – nézett rá görbén az asszony. – Na, hagyjuk! Igazából magam sem értem, miért mesélek itt ezekről, de abban biztos lehetsz, hogy én emiatt senkit sem kacagnék ám ki.
Megvagy, hercegnő, most megfogtalak! – ujjongott magában a férfi, és még hangosabban nevetett.
Az öregedő asszony kezébe temette arcát, és hallgatott.
– Csak nem sírsz, báránykám? – lágyult el a szobafestő, kicsit habozott, majd elhatározta, hogy csak azért is vérig sérti az asszonyt. – Gondolj arra, milyen jót dugtunk az előbb. Igaz, sikerülhetett volna jobban is, ha… Na ja, ha a ha nem lenne. De egyet se búsulj! Legközelebb megcsináltatod a fogaid, és akkor kívánatosabb leszel. Ami a dudáidat és ráncaidat illeti, hát istenem, mire valók az orvosok? Kis szilikon ide, néhány öltés oda, és esküszöm, még az uradnak is feláll – ütött rajta utoljára még egy nagyot.
Csend. A közeli templomban harangozni kezdtek.
– Kifelé! – emelte fel a fejét lassan a porig alázott kis nő. – Remélem, a jövőben messze elkerüli a házunkat – tért át a tegezésről ismét a magázásra.
– Örömmel – vett kezébe Ádám mester egy értékes porcelánbabát. – Milyen szép baba! – nézte, forgatta a nippet, azzal, zsupsz, kiejtette a kezéből; hadd törjön össze ez is csak úgy búcsúzásképpen, mint az apja, amikor leesett a fáról. – Bocsi, de restellem, ugye, nem volt túl drága? – mosolygott csúfondárosan.
Herczeg Kata az ajkába harapott, és… keresztülnézett a férfin.
– Ez az arc, pillantás…! Mintha már láttam volna valahol! – ütötte szíven valami ezúttal Ádám mestert. – Hát persze, gyermekkoromban, valahányszor levegőnek nézett a kisasszony. Hogy az istenfáját tudtam egy percig is szeretni ezt a szukát! – Oké, hercegnő, látom, keményfából faragtak. Azért egyet jól jegyezz meg: ha még egyszer egymásba botlanánk, úgy összetörlek, mint ezt a babát itt a szőnyegen – kapott a nő téglavörös hajába.
Herczeg Kata ijedten hőkölt hátra, és a haja Ádám kezében maradt.
– Nini, paróka!
A nő feje csupaszon fehérlett. Nem nőtt azon már egy árva hajszál sem. Fejbőre száraz, rajta szürke foltok, valamilyen gomba- vagy egyéb betegség nyomai.
A férfi megzavarodva pillogott. Hirtelen elfogta a szégyen és a szánalom. Még mondani szeretett volna valamit, végül csak legyintett. Belenézett egy babába, hogy ízzé-porrá törje.
De már összetört baba volt.
[1] Pongyolát. (fr.)
[2] Íme, tessék! (fr.)
[3] Tehát. (lat.)
[4] Kopottas, elhanyagolt külsejű. (ném.)
[5] Festő.
[6] Baleset, szerencsétlenség. (fr.)
[7] Oda se neki, nem baj! (or.)
[8] Hirtelen, váratlanul. (ném.)
Illusztráció: Mona Hatoum – Performance Still