Súlyos teste alatt megreccsent a heverő. Kereken száz kiló volt, de mióta kevesebbet eszik, mintha fogyott volna egy cseppet. Máskor biztosan örült volna ennek, most… Nem érdekelte, sem ez, sem más: semmi. Vajon minden öregember ilyen?
– Tíz óra – pislantott a régi ingaórára, mely még a nagyapjáé volt, de azóta is kifogástalanul működött.
– Te még nem keltél föl? – szólt rá szelíden sovány, kissé púpos neje. – Mindjárt itt vannak a vendégek, s te még meg sem borotválkoztál.
– És?
– Ne izélj, buci, hiszen szülinapod van. Vedd fel az ünneplőd, és próbálj lazítani, kérlek!
– Miért?
Az egykedvű válaszok lehangolták Baloghnét. Úgy látszik, az ura még mindig depressziós, sőt, ahogy múlik az idő, egyre kedvetlenebb.
– Szedd össze magad, és ne foglalkozz már a múlttal! Nem te vagy az egyetlen, akit lapátra tettek, inkább adj hálát az úrnak, hogy amúgy semmi bajod – ült az ágy szélére egy percre.
– Semmi, hogyne, csak a lelkem sajog – dünnyögte a férfi, és a fal felé fordult. – Na pá, vége az interjúnak!
– Szóval nem kelsz fel.
– Nem.
– Rendben van, szundizz még egy kicsit – adta be a derekát elnézően Baloghné. – Egy óra múlva itt vagyok, de akkor felkelsz, ugye?
– Nem kelek, a kutya úristenit ennek a kurva világnak!
A kicsi asszony megrettenve bámult a nagydarab kohászra. Jaj, mi történt az urával! Ha így megy tovább, agyvérzést kap szegény.
– De hát szülinapod van, buci – kockáztatta meg félénken. – Mindjárt itt lesz Debrecenből az anyám, az öcséd… – számolgatta az ujján, kit honnan várnak.
– Anyád, öcsém – utánozta a kohász csúfolódó hangon. – Mondd, hogy volt képük csak úgy kurtán-furcsán kirúgni engem?
– Hát ki…kirúgtak?
– Nem ők. Ő. Tudod, kire célzok.
– Tudom – sóhajtotta halkan. – De én azt hittem, beletörődtél már ebbe.
– Törődött a kórház, de esküszöm, befűtök én még az igazgatónak ezért.
– Te? Na és minek? Hiszen te magad mondtad, hogy nem jókedvéből tette: csökkent a termelés, szűkítik a részleget…
– Akkor sem igazság – ült fel pulykavörösen Balogh úr. – Én… én több megértést vártam. Huszonöt év munka után kivételezhettek volna velem, ráadásul nyugdíj előtt állok. De ezeknek még ez sem számít. Most mehetek portásnak, már ha felvennének, ugye.
– Tényleg! – csillant fel benne a remény. – Nem is rossz gondolat! Miért nem lehetnél te éppen portás!
– Hogyne, de csak a másvilágon, Joli. Jobban mondva ott sem, amíg Szent Péter a kapus.
– Hogyhogy?
– Várj, mindjárt megérted. Úgy nyolc, tíz napja kerestek a szerszámgépgyárban egy portást.
– Na! Remélem, jelentkeztél?
– Rögtön, velem együtt egy mérnök, egy tanár, egy nyugdíjas meg egy bolgár.
– Bolgár?
– Bizony. Mióta nyitott ország lettünk, itt bárki munkát vállalhat, ha akar.
– Világos, de… miért csak most mondod? Buci, buci – fenyegette meg színlelt haraggal –, mióta titkolódzol te előttem?
– Nem akartam, hogy izgulj. Elég, ha én izgulok, különben sem igen hittem, hogy megkapok egy olyan állást, amire egyszerre két diplomás is ráhajt.
– Végül is kinek sikerült: a tanárnak vagy a mérnöknek, merthogy neked nem, azt körülbelül gyanítom.
– A bolgárnak, miután mindkettőt… túlképzettnek találták.
– Világos. Micsoda? – tátotta el a száját Baloghné. – Úgy látszik, öregszem, mert már kezdem nem érteni ezt a világot.
– Akkor ketten vagyunk – komorodott el az öreg.
– Majd csak beugrik neked is valami – igyekezett megvigasztalni a neje. – Csak egészséges maradj! Nézd meg a nagybátyád! Cukorbajos szegény, engem leszázalékoltak, másoknak meg házuk, mit házuk, egy vacak szobájuk sincsen. És hány ilyen ember él még, miközben neked csak a lelked „sajog”.
– Jól van, megértettem – bújt ki az ágyból nehézkesen Balogh. – Tudom, hogy mindenkinek megvan a maga baja.
– Majd elmúlik, mindennek vége szakad egyszer. Kicsit jobban spórolunk, és… ennyi. Legfeljebb kevesebbet járunk…
– Hova?
– Hova, hova? Például… színházba, aztán lemondjuk a kábelt, újságot…
– Egen. Még jó, hogy a kocsi marad – motyogta keserűen, halkan; hanem az asszony így is meghallotta.
– Meg a kocsit. Úgyis jócskán meghíztál, mióta itthon lebzselsz. Jaj, ne haragudj, nem úgy gondoltam!
– Nem haragszom, merthogy ez a színtiszta igazság: lebzselek, csavargok. Hála a kormánynak. Vagy inkább magamra mutassak?
– Nem tudom, aranyom, buta vagyok én ehhez, de ha már így esett, ne tegyél rá még most is egy lapáttal. Jézusom, a kacsa! – pattant fel rémülten az ágyról. – Csak locsogok, locsogok, a kacsánk meg szép lassan odasül.

Balogh úr elismerően bámult a felesége után. Milyen talpraesett, aranyszívű asszony! Kicsit ugyan puklis meg beteg is, szegény, mégis ő tartja benne mindig a lelket. Egy okkal több, hogy megbecsülje, szeresse. Az elsővel nem is lenne semmi gond, csak szeretni nem képes úgy, ahogy Kittit imádta valaha.
Kitti…! – ugrott vissza gondolatban abba az időbe, amikor még ő is, Kitti is innen voltak a harmincon. Ő volt a mindene, ez a szép, búgó hangú leány, amíg meg nem csalta egy női fodrásszal.
– Végeztünk! Látni sem bírlak többé! – adta ki az útját, amikor rájött a dologra, holott már akkor állapotos volt a szöszi. Tetejében meg is bánta az egészet.
– Bocsáss meg! – szepegett-szipogott. – Tudom, hogy nagyot hibáztam, de én csak téged szeretlek! Fogadj vissza legalább az ő kedvéért – mutatott domborodó hasára. – Egy gyereknek apa kell, gondold meg jól, könyörgöm.
– Akkor vidd az apjához!
– Hiszen te vagy az. Be is bizonyítom, ha nem hiszed.
Csakhogy akkor már erre sem volt kíváncsi, úgy elvakította a fájdalom, no meg a büszkeség, bár az utóbbit csupán évek múltán ismerte el őszintén. Hogy mi történt vele ezután? Rejtély. Egy ideig még fel-felbukkant itt-ott a városban, utána vége, Kittit sosem látta többé. Elköltözött, meghalt? Ezen töpreng ma is, csak most már hiába, hisz úgysem tehet jóvá az égvilágon semmit.

Kitárta az ablakot, és magába szívta a beáramló friss levegőt. Vajon mitől olyan kábult? Mióta „itthon lebzsel”, egyre többet alszik. Régebben csak ebéd után szundított, most a tévé előtt, olvasás közben is. De nem csak aludt, álmodott is a…csajjal.
– És azelőtt? – érdeklődött egyik barátja, a hordóhasú Dodó, amikor elmesélte neki, kicsoda is az a Kitti.
– Hébe-hóba. Régi história ez már, komám. Nem állítom, hogy sosem jut eszembe, de napról napra ritkábban, és most egyszerre… Bizony isten, nem értem.
– Pedig irtó egyszerű: Kitti meghalt, barátom.
– Meghalt?
– Meg, méghozzá nemrég, és most itt kísért a házadban. Van fogalmad arról, miért?
– Nincs.
– Mert lelkiismeret-furdalása van, és szeretné, ha megbocsátanál neki – jelentette ki halál komolyan. – Megbocsátottál?
– Nem, vagyis igen, csak…
– Tedd meg még egyszer, koncentrálj rá jobban, és meglátod, utána nem fog zavarni.
– Engem nem zavar, sőt, örülök, hogy legalább álmomban viszontláthatom – vallotta be a termetes kohász.
– Szamárság! – hurrogta le Dodót örök ellenlábasa, a hosszúra nőtt Totó. – Mit eteted a havert ilyen spiritiszta maszlaggal? Semmi kísértet, bár a dolog tényleg tök egyszerű. Amíg melóztál, nem igen törődtél te sem mással, sem magaddal. Legyünk reálisak: nem volt rá sem energiád, sem időd.
– Még szép! Kohász vagyok én, nem borbély.
– Ja. Egész nap keményen melóztál. Este szinte beestél az ágyadba, azzal már aludtál is, mint a güzü.
– Sajnos. Hála a…
– Stb. Ezt talán most hagyjuk! A lényeg az, hogy most mindenre ráérsz: tévézni, gondolkozni, legfőképp a múlton, mert ilyenek vagyunk mi, öregek. Csak egyet nem értek: miért vagy folyton álmos, amikor mi inkább álmatlanságtól szenvedünk. Egyébként miről, kiről szoktál még álmodni?
– Anyámról, barátaimról… Legtöbbször azonban mégis csak Kittiről. Általában egy sziklán ül és dalol, dalol, mint az a Lorelei, vagy hogy hívják, Heinrich Heine versében. Felette az ég, körülötte a tenger, hosszú, szőke haja zászlóként lobog. Gyere ide, galambom! Én vagyok az, Kitti! – integet szomorúan felém, és a szeméből égő könnyek hullanak.

Szórakozottan nézett az utcára. Az októberi szél hevesen kapott a függönybe, s a közeli Kft. őrző-védő kutyái az ablak felé ugattak.
– Hogy a mennykő üssön belétek!
Ki nem állta a kutyákat, különösen Ubult, egy szürke, korcsnak tűnő dögöt, akinek az ugatását még a hetedik utcáig is el lehetett hallani.
– Nem tudnák valahogy messzebb vinni őket? – próbált egyezkedni többször is a tulajjal. – Tudom, hogy őrző-védő kutyák, azért lehetnének ránk is tekintettel egy kicsit.
– Csak nem zavarják ezek az aranyos állatok! – csodálkozott rá a Kft. szakállas főnöke, s nem tudta, haragudjék vagy mulasson a reklamáló öregen.
– Maga mit gondol, eljöttem volna másként magukhoz? Hogy a kutyák ugatnak, rendben, végül is minden kutya csahol, de nem úgy és annyit, mint Ubul. Pedig mi, öregek szeretjük ám a csendet.
– Higgye el, mi is. Na, isten áldja! – búcsúzott el sietve. – Most mennem kell, de ne aggódjék, nem feledkezünk meg magukról.

Ezután két napig csend volt. A kutyák eltűntek, s csupán messziről jelezték, hogy azért nem teljesen.
Balogh úr elégedetten dörmögött.
– Ritka rendes ember ez a Dani! Egy hoppra segített, pedig még borítékot sem kapott.
– Kopogjuk le! – örült vele az asszony.
Más nem mondott. Tudta ő, amit tudott. És csakugyan: csakhamar ismét rázendített Dani Sándor aranyos kvartettje.
– Ne félj, nagyságos úr, te is megvénülsz még – szentségelt az exkohász, gyorsan leengedte a rolókat, és a fülébe gyömöszölt két füldugót.
Persze hiába, Ubul hangja redőnyön, füldugón, mindenen áthatolt, ehhez csatlakozott aztán még tizenhárom négylábú, akik a többi szomszéd udvarán terceltek. Olykor hangszerkíséret mellett is, egy pattanásos fiatalember szíves jóvoltából, aki viszont a magasból, Balogh úr legközelebbi szomszédja padlásszobájában szokott magnózni.

– Volnál kedves halkabbra fogni azt a magnót! – szaladt át a szomszédba egyszer-kétszer a vasöntő. – A végén mindnyájan megsüketülünk tőletek.
– Nem – jelentette ki kerek perec a melómán[1]. – A zene csak akkor szép, ha hangos, és mi így szeretjük hallgatni.
– Nem tetszik? – kelt fia védelmére harciasan a papa. – Le van maga ejtve, ez itt egy város, nem tanya, apuskám. Talán költözzék oda, vagy ott a temető, az még ennél is csendesebb.
– Köszönöm a jó tanácsot – oldalgott el a férfi, majd amikor már végképp nem bírta, bemenekült a városba, és haza sem jött estig.

Hanem egy nap sokkal jobb ötlete támadt. Barkácsolt egy csúzlit, s valahányszor odaát feldübörgött a zene, pukk, pukk, pukk, már potyog­tak is a kavicsok a „galambdúc” tetején. A fiatalúr ekkor, de csakis ek­kor felfüggesztette az ingyenes zeneszolgáltatást. Nyilván azzal a szándékkal, hogy megállapítsa, melyik szomszéd felől potyognak a kövek. De szünetet tartott maga Balogh úr is, így Dákó úrfi csak sejthette, ki lehet az a siketfajd, aki még a rapet sem csípi. Másnap kezdődött minden elölről: zene, dobolás, csúzli.

Ubul. Most már benne van, folytatja a harcot. Azért mégis csak jobb, mint napról napra fogcsikorgatva tűrni. Bűn, nem bűn, ő bizony megmérgezi az ebet, utána a többit, sorban mind a tizenkettőt. Na ja: segíts magadon, ha már az önkormányzat sem segít. Mert nem segített, hiába panaszkodott szóban, írásban is náluk. Megvárta az estét, majd a kerítéshez surrant. Nem látott senkit: sem bent, sem kint az utcán.
– Ubul! Ubul!
Íme, máris itt van, nyomában még három másik kutya nyargalt.
– Nesztek, és dögöljetek meg gyorsan! – dobott eléjük néhány húsdarabot.
Meg is bánta rögtön, és igen-igen megörült, amikor másnap reggel újból Ubul csaholására ébredt. Gyenge volt a méreg, vagy meg sem ették? – találgatta magában, azzal megesküdött, hogy soha életében nem tesz ilyet többé.
Becsukta az ablakot, és a fürdőszobába csoszogott. Nem sokkal ezután betoppantak a vendégek: az öccse, a sógornője meg a többi rokon.
– Gyertek, csak gyertek! Isten hozott nálunk!
– Boldog szülinapot! – köszöntötték fel sorban, átadták az ajándékokat, és asztalhoz ültek.
– Bort, pálinkát? – kínálgatta vendégeit Baloghné. – Buci, tölts az öcsédnek abból a Napóleon konyakból!
– Egészségedre! – koccintott vele, majd a többiekkel is a kohász.
– Találtál munkát, bátyus?
– Ne, ne! – integetett a kicsi asszony férje háta mögül.
– Egyelőre nem.
– Amúgy jól vagy? – ugrott más témára Bence. – Kicsit híztál, mióta nem láttalak.
– Jó kicsit – szúrta oda finoman a háziasszony öccse, az örökké epés, savanyú képű Ernő. – Valószínűleg a vérnyomásod sincs éppen rendben.
– 185/115 – vérnyomáscsökkentő nélkül.
– Hoppá, az sok! Vigyázz magadra, sógor! Ideges vagy, mi bánt? Tulajdonképpen ezért szökik a legtöbb vérnyomás az égig.
– Egy lószart! – tromfolta le Bence. – Ki nyugodt, kiegyensúlyozott ember máma? Azt hiszem, még én sem, mégis kutya bajom. Szerintem túl sokat kajálsz. Egyél kevesebbet, mozogj többet, és ennyi. Gondolj arra, milyen vékony voltál nem is olyan régen. Neked mi a véleményed, anyjuk?
Felesége elvörösödött. Három dolgot nem szeretett: ha kiabál, ha káromkodik vagy leanyju­komozza az ura.
– Igen, de miért ordítasz? Én nem hallok nagyot, és más sem. Kivéve talán a mamát.
– Kikérem magamnak – csattant fel váratlanul Baloghné mamája. – Hallok én mindent, és látok is mindent. Még szemüveg sem kell hozzá. Csak hát ne szólj szám, nem fáj fejem.
– Igazán? – kuncogott az ifjabb Balogh. – Levennéd a szemüveged egy percre?
– Akár kettőre is! – ment bele a játékba a mámi, aki azonnal sejtette, miben sántikál a kedves rokon.
A férfi torz pofákat vágott, majd el kezdett tornászni: leguggolt, felemelte a kezét, tekergette a nyakát…
– Halljuk, kit láttál: egy piást vagy egy karmestert?
– Egy parasztot meg egy pávát.
– Ülj le, te… gügye! – harapott az ajkába a kikent-kifent asszony; a parasztot könnyen lenyelte, de a pávát remélhetőleg nem rá értették.
– Remek! Csak így tovább, mama! Maga mindig meglep valamivel minket – tapsolt kárörvendőn Ernő, és kezet csókolt a talpraesett hölgynek.

Az ünnepelt egykedvűen, s egyre bágyadtabban ásított. Még egy- két perc, s már szidják is a kormányt, megvitatják az árakat, elsütnek néhány viccet… Unalmas, ezerszer meghallgatott lemez! Vajon mikor találnak ki már valami újat?
– Ébresztő, bátyus! – ütött a vállára harsányan az öccse. – Még le sem feküdtél, és te máris fújod a kását?
– Dehogy fújom, csak elgondolkoztam egy csöppet.
– Már megint? Hagyd a faszba, hidd el, nem változik ettől semmi. Legfeljebb a vérnyomásod szökik újra meg újra az égig.
– Bence!
– Mi az? Valami rosszat mondtam?
– Töröld meg a szád, mert nagyon piszkos!

A kőműves engedelmesen nyúlt az asztalkendőhöz, aztán észbe kapott. Nyilván megint illetlen szót használt. De hogy milyet, arra sehogy sem bírt rájönni. Bezzeg a Joli, az nem finnyáskodik ennyit! Igaz, neki főiskolája sincsen.
– Itt a leveske! – tálalta fel Baloghné a gőzölgő húslevest, később pacalt, töltött káposztát… ; akadt ott minden, csak győzzék enni.
– Szegények vagyunk, de jól élünk – böfögött jólesően Bence. – Bocs! – sandított előkelően csipegető nejére. – Hát te miért hallgatsz? – lökte oldalba csontos arcú, vékonyka fiát. – Nem eszel, nem iszol. Zűr van az őrsön vagy mi a…?
– Hagyd békén! Nem látod: gondjai vannak a fiadnak.
– Ezért kérdem, asszonyom. Persze, ha rám hallgat…
– Most együtt keveritek a meszet, homokot, és fütyöltök az urakra – egészítette ki ironikusan Ernő.
– Mit kever? – sivította kíváncsian a fekete ruhás öreghölgy.
– A sza… Majd máskor elmesélem! Igenis fütyülünk, mert nekünk van gógyink, sógor.

– Hát az van. Bevakoltok egy falat, és elkértek úgy fél fizetést – vágott vissza Ernő. – Vagy még többet, ha ti magatok rendelitek meg a meszet, cementet, téglát… Számla persze nincs, garancia nulla, s még jó, ha rendesen elvégzitek, amivel megbíztunk. Ennyi munkadíj mellett nem csoda, hogy már egy APEH-bírság sem idegesít. Már ha egyáltalán sikerül bárkit is elkapni. Igaz, tábornok úr? – biccentett Bence fia felé.
– Nem tudom, ez nem a rendőrségre tartozik.
– Sejtettem. Úgy sétáltok be egy klienshez, mint a szemétdombra a kakasok, s csak akkor veszítek le a nyakkendőt, ha kihozzátok a Volkswagenből a vakolókanalat. Komolyan, elfog a röhögés, amikor eszembe jut egy költemény: ez az a munkásság, mely osztályharcban vasba öltözött. Helyesen idéztem? Te értesz a versekhez – rezzentette fel gondolataiból a vasöntőt.
– Tessék?
– Ez van! – piszkálgatta fogait az iparos. – Próbálj te egy fizetésből megélni. Nézd meg az orvost: egy boríték ma, egy boríték holnap, s még csak nem is szégyelli. Szerinte ez így méltányos annyi tanulásban eltöltött év után. Ha állambácsi szűkmarkú, majd bevasalja a betegen. De hagyjuk, nem erről akarok most beszélni. Zsombor! Mintha közölni szerettél volna valamit?
– Nem, dehogy! Folytasd csak, én inkább hallgatnék.
– Te is, mama is, Gazsi is. De hát a szentségit! Miért akar itt mindenki hallgatni?
– Hagyjátok már abba, gyerekek! – hűtötte le őket az ősz hajú, kissé puklis asszonyka. – Inkább… daloljunk! Bence! Hogy van az a népdal a tavaszi széllel?

A kőműves nem sokat kérette magát:

Szép bariton hangja volt. A többiek vele együtt fújták, felszabadultan, lelkesen, repertoárjuk végéig, utána leültek kártyázni. Beleértve a mamát is, aki aztán mindenkit két vállra fektetett.
– Micsoda mázli! – bosszankodott a jó torkú kőműves, miközben egyre gyanakvóbban mustrálta Zsombor fizimiskáját. – Te fiú, csak most látom, neked hiányzik az egyik szemfogad!
– I…igen.
– Rá se ránts! – somolygott a művelődésotthoni előadó. – Még mindig jobb, ha nem egy kereke hiányzik.

Hanem Ernőnek most nem volt kedve vitázni. Talán meg sem hallotta, mit kavar a kis köpcös.
– Nyisd ki a szád, hadd lássuk, mi a helyzet a többi fogaddal! Te jó szagú úristen: két fogad is hiányzik!
– Biztosan kiverték – vigyorgott az előadó.
– Kiverték?
– Ki – vallotta be a rendőr csendesen.
– Hát így állunk! Ezért nincs kedved beszélni. Remélem, te is odasóztál a fiúknak.
– Oda.
– Na, úgy mindjárt más! Nem mintha szeretném az effélét, de a kölcsönkenyér, ugye, visszajár. Hogy történt?
– Gyorsan. Jóformán azt sem láttam, ki ütött. Tudod, a tüntetők, kint a Kossuth téren…

A rokonok sokatmondóan néztek össze.

– Ki mit keres, megtalál – vonta le a tanulságot Kis Ernő kivételesen minden gúny nélkül.
Ugyanis ebben az egy ügyben egy gyékényen árult Bencével. Magyarán: nem rokonszenveztek a zsarukkal, és szinte el sem hitték, amikor Zsombor is ezt a pályát szúrta ki magának. Pálya? Naplopás, amit csakis olyan ürgék vállalnak, akik utálnak dolgozni, s miután csupa ke­mény fiú közt „dolgoznak”, némely tekintetben maguk is ilyen kemény fiúvá edződnek. Szó se róla, szükség van keménységre, mi több, erőszakra is időnként, de attól még ő, Kis Ernő nem vágódik hasra előttük.

– Helga! Te tudtad ezt? – fordult az apa odasompolygó párjához, aki eddig a tévét bűvölte.
– Természetesen.
– Basszus! És most? Hogyan tovább, biztos úr?
– Kilépek az egységből.
– Végre! – lélegzett fel megkönnyebbülten.
– Szó sem lehet róla! – protestált Helga hevesen. – Te rendőr vagy, és az is maradsz, angyalkám. Van fogalmad arról, milyen jövő vár ma Magyarországon egy rendőrre?
– Van, éppen ezért lépek ki.
– Pontosabban?
– Most mit izélsz? – próbálta leszerelni az apa boldogan, amiért két álma is megvalósult egyszerre: egyrészt újra együtt melózhat Zsomborral (tudniillik eddig együtt ügyködtek), másrészt nem kell folyton attól félnie, hogy feketéző melósként szégyent hoz a fiára. – Megalázták, megverték. Nézd, milyen csorba lett az angyalkád! Kell ennél több ahhoz, hogy – elnézést a csúf szóért – otthagyja őket a picsába? Vagy nem ezért lépnél ki?
– Részben, de még inkább azért, mert…
– Mert?
– Én is visszaütöttem.

Balogh Gazsi fáradtan ejtőzött egy rozzant hintaszékben. Ő bizony nem bánná, ha már haza mennének a kedves rokonok! Csak esznek, isznak, dumálnak, és meg sem hallják Ubult meg a többi rohadt dögöt, akik, íme, most is veszettül ugatnak. Hogy miért gurul be folyton ezek­től? Ezt már ő is sokszor kérdezte magától. Mindenesetre fura, főként, hogy azelőtt igenis kedvelte a kutyákat.

– Hagyd a francba azokat a dögöket! – szólt rá az ősz asszony, valahányszor az ura el kezdte őket átkozni. – Mit hergeled magad? Inkább törődj bele, amíg meg nem szokod!

Beletörődni? Okos tanács, mindössze az a kérdés, hogyan, hiszen még saját magának sem világos, egyáltalán képes-e vagy nem is akar alkalmazkodni a helyzethez. Aztán itt van ez az örökös fáradtság! Egész nap lazít, még a házi munkát sem végzi el, mégis úgy kimerül, mintha egész nap gürizne. Nem: még jobban, és már semminek sem örül úgy, mint egykor az üzemben, amikor pattogó szikrák közt figyelte, hogyan olvad, fortyog a vas a kohókban. Akkor, de csakis akkor úgy érezte, mintha ő lenne a tűz és vas istene – derült fel egy pillanatra, majd ismét elkomorult. Akkor isten, most piciny porszem csupán, amit a legkisebb szellő is bármikor elfújhat. Bizonyára minden másképp alakul, ha azok ott odafönt… Az ördögbe, már megint velük bajlódik! – sétált végig te­kintete a falon függő képeken. Az egyiknél megtorpant. De hisz ez az ő álombeli szigete! Ugyanaz a szikla, ugyanaz a leány, legfeljebb hárfázik, nem integet, és a haja, a szélben lobogó haja sem szőke, hanem fekete. Na, Dodó bá, most süketelj nekem a szellemről, annyit ő is megtanult, hogy az ember legtöbbször arról álmodik, amit napközben látott, megfigyelt – mosolygott magában, amikor a közelben ismét felugattak a Lumen Kft. kutyái. Ekkor minden vére a fejébe szaladt, s mint egy megsebzett vadkan csörtetett az ablakhoz.

– Kuss! – üvöltött ki a sötétbe. – Hogy a rák rágja ki a torkotok!
A vendégek riadtan kapták fel a fejüket. Mi történt, megörült? Ez az öreg napról napra háklisabb!
– Á, semmi, csak álmodott – sietett hozzá Baloghné. – Igaz, kedvesem?
– A kutyák…! Nem hallod? Már megint ugatnak.
– Dehogy ugatnak. Ti hallotok valamit? – nézett kérdőn Bencére.
– Nem – jelentette ki a kőműves, miután figyelmesen fülelt kifelé. – Bátyuskám, te tényleg csak álmodtál.
– Na ugye! Csukd be az ablakot, és hintázz tovább a székeden vagy tudod, mit? Ülj te is hozzánk az asztalhoz! – kérlelte felesége szelíden, azért nem minden él nélkül.

Balogh úr szótlanul totyogott vissza kedvenc helyére.
– Ül a mennykő, jó nekem itt a sarokban.
– Mit mondtál? Kérlek, beszélj úgy, hogy halljam is.
– Rögtön, Joli, rögtön, csak előbb elszívok egy cigarettát – halászott elő az öreg egy agyongyűrt pakli cigit.

Aztán még sem gyújtott rá. Eszébe jutott, hogy nem szabad. Se enni-inni igazán, cigizni abszolút. Bizonyára minden másképp alakul, ha nem teszik lapátra vagy… megbocsát Kittinek – ismerte be, és nagyot szusszantott. Már most kimondta, s egyedül azt szégyelli, hogy nem mondta ki már régebben. Vajon milyen fia van: szőke, barna, tanult fiú? Milyen klassz lenne borozgatni, beszélgetni a kölyökkel, mint az öccse most Zsomborral. Beszélgethetnének például Kittiről, akinek a kilétét még Jolinak sem fedte fel. Pedig amúgy őszinte, nincsenek előtte titkai. Csak a leányt nem hozta szóba sohasem, miután, ez az igazság, maga sem igen gondolt rá. Mostanig, aztán ránézett a festményre… Fals! Ránézett ő már máskor is, mégsem álmodott a leánnyal – pislantott a kopott, régi-régi kép felé. Tulajdonképpen alig látszik rajta tisztán valami: egy sziget, ha ugyan tényleg az, meg egy hárfázó nőalak. Lehet, hogy mégis Dodó magyarázata helytálló? Újra elpilledt, lélegzete lelassult, s a következő percben már aludt is. Álmában egy felhők fölé magasodó szikla szélén álldogált. Alatta tátongó szakadék sötétlett. Teremtőm, ha én innen lepottyannék! – igyekezett messzebb húzódni. Hanem a mélység vonzása erősebb volt Baloghnál. Egy-két percig küzdött még, aztán érezte, hogy egyre gyorsabban zuhan lefelé.

Hirtelen felberregett az előszoba csengője.

– Vajon ki lehet? – ráncolta össze szemöldökét a ház asszonya.
– Elnézést a zavarásért! Balogh Gáspárt keresem.
– Tessék! – nyitott ajtót bosszúsan. – Itt lakik. Milyen ügyben keresi? – ámult a nyurga, keskeny ajkú legényre.
– Szeretnék boldog születésnapot kívánni az… apámnak.

A kicsi asszony szíve majdnem kiugrott a helyéről. Tiltakozni, üvölteni szeretett volna, de a keskeny ajk, hegyes orr eleve kizárt bármiféle tévedést. Igen, ez az ő Bucija. Pontosan így nézett ő is ki úgy húsz, harminc évvel ezelőtt, vagyis jól sejtette: fia van a férjének. Rendben van, megesik, de miért nem szólt róla eddig még neki sem?

– Maga a felesége?
– Én vagyok.
– Bemehetek? Van egy ajándékom a számára.
– Gazsi fia – mutatta be a fiatalembert a családnak. – Balogh…
– Nem! Gyulai Aladár. Én Gyulai-fiú vagyok – húzta ki magát önérzetesen az ifjú. – Ő az? – mutatott gyűlölködő arccal a hintaszékben alvó öregre.
– Igen, ő. Gazsi! – rázta meg Baloghné az elcsendesült exkohászt. – Ébredj, meglátogatott a kisfiad.

Miután az öreg továbbra is szendergett a „Gyulai-fiú” kaján mosollyal bontotta ki a kezében tartott dobozt.
– Isten éltessen, papa! – rázta meg ő is az apját. – Nézd, mit hoztam neked!
A rokonok megrökönyödve meredtek a miniatűr dísztárgyra. Egy Balogh Gáspár nevét jelölő vaskoporsó volt.
– Gazember! – sziszegte a nagybácsi. – Kifelé! Pucolj vissza a kurva anyádhoz!
Baloghné halvány arccal nézett a fiúról a férjére, s újra, ezúttal erélyesebben rázta meg a vasöntőt.
– Istenem, meghalt! – sikoltott fel rémülten, miután a férfi erre sem reagált. – Bucikám, bogaram, ne hagyj itt bennünket!
– Nézd meg a pulzusát! – javasolta Kis Ernő.
Az asszony reménykedve kapaszkodott az ötletbe.
– Kicsit ver – ujjongott fel, s izgatottan szorította fülét a férje mellére. – A szíve is.
– Ezek szerint csak elájult! – állapította meg Helga higgadtan. – Hacsak nem kapott infarktust, miután valahogy mégis meglátta ezt az aranyos szuvenírt.
– Vagy alszik – jegyezte meg halkan a matróna. – Talán még hall is bennünket, de már nem tud vagy nem is akar felébredni.
– Ne beszélj zöldséget! – torkolta le Kis Ernő. – Ilyesmi csak a sci- fi filmekben létezik. Telefonálok a mentőknek! – tapogatódzott mobiltelefonja után a zsebében. – Halló, mentők? Itt a Balogh-család. Dohány utca 5! Kérem, jöjjenek ki azonnal! Infarktust kapott a sógorom.

A fiatalember tétován toporgott. Szeméből még sütött a gyűlölet, de aztán fokozatosan ellágyult, és kiejtette kezéből a gyilkos szuvenírt.
– Apám, édesapám! – kerekedett felül benne végül a szeretet. – Bocsáss meg nekünk, mint ahogy mi is megbocsátunk teneked.
Este hat óra. A környékre csend és sötétség borult. Hirtelen felugatott 13 kutya, s percekig vonított, nyüszített, mialatt a szomszédban egy megrokkant lélek várta, hogy beteljesedjék a végzete.

[1] Zenebolond. (gör.)

Illusztráció: Edmund Henry Osthaus – Dogs

(Sławomir Mrożek után à la Petrozsényi)

A Katz család új, nagyobb házba költözött. Megtehette, polgármester lett Katz úrból. Szimpla mérnökként kezdte egy jelentéktelen kisüzemben. Szerény, halk szavú ember volt, akinek a felső zsebében rendszerint egy írótoll, díszzsebkendő vagy egy szál virág virított. Beosztottjai szerették, mert mindig csak kért, sohasem „dirigált”. Kollégái kegyes leereszkedéssel biztatták, az igazgató sajnálta, kell ennél több, hogy valaki akadálytalan lépjen feljebb a ranglétrán? Így lett belőle főmérnök, aztán városházi képviselő, végül polgármester… egyelőre. Akkor megpihent (mint a hatodik napon az Úristen). Túl sokat könyökölt a… városért, no meg gyorsan is, és ha ehhez hozzáveszünk néhány évecskét, az ember bizony elfárad. Lassanként hasat, tokát eresztett, még a szemöldöke is dúsabb lett, s egyre ritkábban csókolt kezet titkárnőjének, a Mancinak.
Ezzel kezdődött. Egy előadót kirúghat, egy jogtanácsost kicserélhet, vagy fogkefével súroltathatja fel az irodát, ha akarja, de egy titkárnőt (aki mindent hall és lát) mellőzni… ? Ehhez nagyon bátornak kell lenni vagy hülyének. Hogy Katz úr a kettő közül melyik volt, most ne bolygassuk, a lényeg az, hogy még ő is megérezte, mintha megfagyna körülötte a levegő. Mi ez? Sztrájk? Jelképes tüntetés vagy az Úr irigykedik arra a világra, amit ő, Katz Karcsi teremtett? Hiszen nélküle még ma sem lenne nyilvános illemhelye a városnak. Ő vezette be a hétvégi mosolynapot, cigarettázás helyett a pipázást, a hajléktalanok és kóbor kutyák ingyenes tetvetlenítését. Gondolják csak el, uraim, mekkora lépés ez a higiéniai jegyében… Elhatározta, hogy résen lesz, és ismét akcióba lendül, ha a becsület és város érdeke úgy kívánja. Sajnos minden jel arra vall, hogy titkos aknamunka folyik ellene. Hogy kik állnak e mögött? Nyilvánvalóan az ellenzék, akinek a körmére rá-rákoppintott időnként. Hát most újra rákoppint, ezúttal azonban sokkal fájóbban, amivel talán azt is eléri, hogy szolgálatainak elismeréseként végre megdobják egy bársonyszékkel odafönt – árulta el terveit tiszteletben megőszült harcostársának és nejének.
– Te tiszta hülye vagy! – dorongolta le az időközben melléje hízott asszonyság. – Előbb gondolkozz! Nehogy maholnap ő billentsen téged tunikán, mert az idők változnak, és akit ma megütnek, holnap duplán üthet vissza, malacka.
Katz úr elgondolkozott, de annyira, hogy szinte csurgott róla a verejték. Végül elunta, és frissítőnek meghallgatott egy ősrégi dalocskát:

Sej, haj, Rozi, vasárnap kirándulunk,
Meglásd, Rozi, unatkozni nem fogunk.
Két szép szemed hamisan kacsint le rám,
S nóta közben súgom neked, hogy egy csókra szomjas a szám.

– Felkérhetem egy táncra, asszonyom? – hajolt meg a felesége előtt.
A nő elkacagta magát.
– Nagy selma vagy te, malacka. De én éppen ezért szeretlek.
– Ez finom volt! – csókolt kezet a férfi úgy öt perc múlva lihegve; hiába a kilócskák… – Remélem, nem léptem a lábadra.
– Csak annyira, mint az esküvőnkön pár száz évvel ezelőtt.
– Ó, azok a régi szép idők! Hanem tudod, mit? Nem is olyan rossz ötlet ez a kirándulás! Nyár eleje van, gyönyörűen süt a nap, és a hegy itt van két lépésre előttünk.
Csakugyan! A várostól nem messze erdős, sziklás hegy magasodott. A város apraja-nagyra oda járt kirándulni, síelni. Maga Katz is fiatalkorában, aztán fokozatosan mellőzte. Elnehezedett, ellustult, s már csak messziről csodálta. De most azért is feldöcög, hogy legalább néhány órára hátat fordítson ennek a hűtlen városnak.
– Fáradt vagy, édesem? Ne is tagadd, látszik az rajtad messziről. Persze, az ellenzék, a kormány meg a cigányok.
– Cigányok? Mi bajod neked a romákkal?
– Nekem semmi, csak hát mostanság ez a sláger, úgy tűnik. Kiránduljunk holnap vagy halasszuk későbbre, amikor mindketten kivesszük a szabinkat?
– Holnap. Bevágjuk magunkat a kocsimba, és irány a világ teteje!
Így is tettek két, ugyancsak dundi csemetéjük, Jancsi és Julcsi legnagyobb örömére. Reggel hat óra volt. Búcsúzni nem kellett senkitől. Rokon, háziállat egy fia sem, akikről gondoskodni kellett volna. Különben estére úgyis visszatérnek. Felkaptattak a szerpentinen, majd egy tiszta vizű tó partján letáboroztak.
– Istenem, mit hagytunk ki ennyi éven át! – sajnálkozott a polgármesterné.
Mellettük a tó, távolabb impozáns szikla meredt az ég felé. A fákon madarak csicseregtek.
– Anyuci, éhes vagyok. Még nem is reggeliztünk – nyafogott Jancsika.
Bőségesen megreggeliztek, utána elindultak gombászni. Kicsit bújócskáztak a fák között, mire újfent megéheztek.
– Hát akkor ebédeljünk! – mosolygott vidáman Katz Károlyné.
Sült kacsa, rizs, krumpli, süti, fagylalt, kávé, bor… Akadt itt minden, ami szem-számnak ingere, és a kocsiba is belefért.
– Még egy kis sütit? Szegények vagyunk, de…
– Jól élünk – vágta rá a család kórusban.
– Sej, haj, Rozi, vasárnap kirándulunk… – énekelte a város első embere.
Ebéd után kifeküdtek a tó partjára napozni.
– Na, sikerült-e kikirándulni a gondjaidból, malacka?
– Nagyjából. Csak az a kár, hogy még túl hideg itt a tó vize. De ami késik, nem múlik. Ha legközelebb itt járunk, nemcsak megfürdünk, pecázni is fogok, ígérem.
– Csodálatos! Imádom a hallevest!
– Én meg a sült halat, azonkívül… Látod azt a nagy sziklát?
– Hogyne! Miért kérdezed?
– Legközelebb ezt fogom megmászni.
– Nono, nem túl magas ez neked, másrészt mi célból? Mit nyersz azzal, ha megmászod?
– Pénzt biztos nem. Csak úgy… úgy virtusból. Meg akarom mutatni magamnak, hogy nem vagyok még olyan vénember, továbbá egy kis testmozgás sem ártana – tapogatta meg a hasát az ex-mérnök.
Még beszélgettek egy keveset, majd észrevétlenül elszunnyadt. A csend, a madarak éneke és nem utolsósorban az ózondús levegő úgy elaltatták, mint egy csecsemőt. Arra rezzent fel, hogy a felesége keményen rázogatja.
– Ébredj, malacka! Vihar készül, mennünk kell.
Rémülten szökkent talpra, és az égre tekintett. A magasban fekete felhők gomolyogtak, s még mielőtt magára kaphatta volna a ruháit, a kitörő szélvihar elrepítette a két gyereket, utána a nejét, végül őt magát is.
– Segítség!
Válaszként megdördült a mennyország kapuja, körülötte villámok cikáztak.
– Olga, Jancsi, Juliskám!
Senki sem válaszolt, csupán a Volvóját látta maga alatt elhúzni. A szél lefújta Katzot a hegycsúcsról, s pár pillanattal később a városuk felett keringett. Ha ugyan tényleg ez volt a városa, mert ezeken a házakon nem piroslott egyetlen cserép sem, sehol egy ember, jármű, fa. Még a templomok is csonkán, torony nélkül meredeztek az ég felé. Hopp, az anyósa! Egy hosszú nyelű seprűn száguldott.
– Most mit nézel? Nem láttál még anyóst repülni?
Igen, ez az ő városa. De hol lehet a házuk vagy az önkormányzati épület? Bármerre nézett, nem látta, kivéve egy több ezer pipából álló felhőcskét. Ajvé, ha ezek nekicsapódnak! Szerencséje volt, elsüvöltöttek mellette. Megkönnyebbült. Most az egyszer megúszta. Azért nem bánná, ha a szél is elállna, és letenné valahol szép szelíden a főtéren.
– Tiszteletem, polgármester úr!
– Maga meg kicsoda? – nézett a feje fölé, ahonnan a borízű hangokat hallotta.
– Nem ismer meg? Kukk Gazsi vagyok, tudja, akit a múlt hónapban méltóztatott kilakoltatni.
– Én, magát? Nem emlékszem.
– Jellemző, de hagyjuk! Inkább tegye jóvá a hibáját, és utaltasson ki azonnal egy új lakást a számunkra.
– Jelenleg hol laknak?
– Csak nem érdekli?! A városi kennel egyik óljában. Kiutaltat?
– Szívesen. Nem vagyok én olyan rossz ember – kuncogott kajánul. – Tessék, válasszon! – mutatott a romba dőlt városra. – Melyik romhalmazba kíván költözni?
– Szégyellje magát, maga szőrösszívű kapitalista. Megjegyzem, magától nem is vártam egyebet – szellentett egyet, és tovaszállt.
Nem sokkal utána Katz úr is, miután a szél egy pillanatra sem csillapult. Hideg és meleg, sötét és napfényes országok, sőt, földrészek felett keringett. Afrika, Amerika, Antarktisz… Teremtőm, mi következhet még ezután? Hirtelen egy fekete lyuk fölé sodródott. Ha eddig volt némi reménye, hogy megússza ezt a repülést, annak mindörökké vége, ha a fekete lyuk magába szippantja. Most örült a szélnek, még be is segített azzal, hogy meglebegtette a karjait. Hasztalan, a földi világból belezuhant a semmibe. Lehunyta a szemét, és várta a végzetes landolást, melynek folyamán örökre búcsút mondhat az életnek. Nem landolt, csak repült, pontosabban zuhant tovább egy szál fürdőruhában, egyedül.

Figyelem, figyelem! Kérjük a kedves űrutasokat, tartsák tiszteletbe a közlekedési szabályokat, és viselkedjenek kulturáltan, mert előbb vagy utóbb úgyis mindenki révbe ér. Alleluja, dicsérjétek az Urat!

Ezek szerint mégsem vagyok egyedül? – nyitotta ki a szemét egy fokkal nyugodtabban Katz Károly. Társaságban zuhanni nyilván kevésbé unalmas.
– Semmi alleluja! – csattant fel váratlanul egy még nálánál is gömbölyűbb „űrutas” görcsösen kapaszkodva egy impozáns trezorba. – Én nem akarok révbe kerülni!
Ismerős dzsentlemen. Vajon hol láthatta? Megvan, a tévében, és bizony senki más, mint a Világbank világszerte ismert elnöke!
– Nagyon jól megvagyok én az Úr nélkül is odafent, ezért azt kérem, nem, követelem, repítsen vissza tüstént a bankomba! – fisztulázott a tiszteletreméltó pénzmágnás.
– Dugulj el! – ripakodott rá egy apáca. – Ha nem tudnád, az Úr mindenkit érdeme szerint ítél meg.
– Annál inkább, avagy nem elég érdem-e könnyíteni egy egész bolygó terhein? Mert én ezt teszem. Álljon elő az, aki ennél többet tesz a világért, hölgyeim és uraim.
– Például én – vitorlázott eléje egy toprongyos munkanélküli.
– No csak! Tapsoljuk meg a nagy embert! – gúnyolódott a potentát. – Aztán hogy? Árulja már el nekünk is!
– Úgy, hogy minden áldott nap szarok a világra, s vele együtt reád is.
– Hallatlan! De hisz ez gyűlölet-beszéd. Istenem, te hagyod ezt? – fordult méltatlankodva az ég felé.
Az ég szolidárisan dördült meg, mire mindenki hanyatt-homlok elinalt. Valaki Katzba ütközött.
– Bocsánat!
– Á, főpolgármester úr! Ön éppen hova zuhan jelenleg?
– Ki mondta, hogy zuhanok? Én emelkedek, barátom.
– Persze, persze. Sok szerencsét! És ön? – vette észre az egykori magyar miniszterelnököt. – Különös, hogy ennyi ismerőssel találkozom idebenn.
– Mit én! Én nem zuhanok, mert már lezuhantam. Vigyázzon!
Katz feje mellett, mint egy ágyúgolyó robbant el egy piros szalaggal átkötött szavazóurna nyomában egy fekete ruhás gárdista.
– Állj meg, te nyomorult! Most mit bámulnak? Segítsenek már elkapni! Kösz! – ragyogott fel az arca, azzal ráült az urnára, és rágyújtott egy cigire.
Katz úr úgy pillogott, mint a csillagok az égbolton. Brr, de hideg van! Mindjárt megfagy, ráadásul éhes is, bár ennek úgysincs már jelentősége, hiszen nemsokára „földet” ér. Na ja, egy zuhanás sem tart örökké, és akkor… És akkor majd elválik, a pokolba vagy mennyországba érkezett.
– Ébredj, malacka! Vihar készül, mennünk kell.
Dideregve tért magához. Magyarán: felébredt, méghozzá ugyanannak a tónak a vízpartján, ahol nemrég álomba szenderült.
– Jancsi, Juliska?
– Megvannak. De most már tényleg csipkedd magad, mert elázunk.
A város első embere boldogan gyömöszölte magát a kocsiba. Felesége hálásan bújt hozzá este a rekamién.
– Köszönöm neked ezt a szép napot. Szerintem megismételhetnénk.
– Meg is ismételjük, ne izgulj. Mindent a hazáért és a családért!
– Aludj jól, szép álmokat!
Erre már nem válaszolt, elaludni azonban reggelig sem mert elaludni. Nem úgy az irodájában, ahol szinte ültében elszenderült, s csak annyi ereje maradt, hogy átpártoljon az ellenzékhez.
– Gratulálok! Ön figyelemreméltóan bölcs ember – áradozott a titkárnője, Mancika.
– Köszönöm – csókolt kezet Katz úr a vörös hajú, villogó körmű vénkisasszonynak, s azontúl minden reggel sine exceptione.
Mint a régi szép időkben.

( Illusztráció: Spirit of the flying umbrellas – Leah Saulnier )

Epilógus

Soha sem láttam viszont, s nem sokkal ezután magam is odébb álltam egy… alma materrel. Aztán ismét elsuhant egy esztendő, melynek végén újfent szerződés, azaz kenyér nélkül maradtam. Hacsak a Czinka Pannán… Tényleg! – ütöttem a fejemre. Nem elit iskola, de ha nincsen ló, a szamár is megteszi.

– Czinka Panna? Hol van az már! – ingatta meg a fejét a vezér helyettese, egy egérképű tanfelügyelő. – Most mindenki egy iskolában tanul: román, magyar, cigány, elvégre nincs közöttük különbség, ugye?
– Jogilag nincs, amúgy ön is nagyon jól tudja…
– Tudom, de mint szeretett elnökünk, Ceauaşescu elvtárs kiemelte…
– A cigányságot fel kell emelni.
– Erről van szó. Katedra pedig nincs, úgyhogy ha megbocsát…

Nem foglalkozott többé velem, mintha ott sem lettem volna. Tett-vett, intézkedett, mert egy tanfelügyelő roppant elfoglalt hivatalnok ám.

Szóval Czinka Panna nincs többé. Azért hadd lássuk, jelenleg hogy néz ki! – baktattam el egykori Canossa járásom színhelyére. Szó se róla, szépen letarolták: gizgaz, rom, szemét itt-ott egy két kalibával, amit nyilván később tákolhattak oda nosztalgiából.

– Jó napot, tanító úr! – rezzentett fel emlékeimből egy nagy hasú extelepes.
– Nini, a Czinka Panna-i cigány vajda!
– Nem is olyan rég, még itt volt az otthonunk – merengett el a vajda is. – Nem szebb, mint az új, azért csak ez volt az igazi. Tudja, én itt születtem – tette hozzá magyarázóan. – Hanem maga, tanító úr, szépen cserbenhagyta a romákat.
– Én? Mikor?
– Hát a tavaly, amikor hiába vártuk, hogy visszajöjjön.
– Tanítani? Ne vicceljen! ‘Sze nem szívelnek maguk engem, Rostás úr.
– Dehogynem! – nézett nagyot az elöljáró. – Még most is, egy év múltán is a legjobb tanítóként emlegetik a negyedben. Maga, igen, maga volt nekünk a legjobb barátunk. Az egyetlen tanító, aki együtt bokázott a purdékkal! Most hol tanít? Remélem, maga sem felejtett még el bennünket.

Meghatódtam. Nem is sejtettem, hogy ilyen jó szívvel emlékeznek rám a cigányok.

– Egyelőre nyaralok. Nincs munka, katedra, ahogy a tanítok szokták mondani.
– De hisz ez nagyszerű! – örvendett meg a hírnek a jó vajda. – Akkor legyen újra a mi tanítónk.
– Kár a gőzért! Sajnos nem lehet, ha egyszer tényleg nincs munka.

A vajda elgondolkozott.

– Mindent lehet, ha akarjuk, ezért ismét megkérdezem: visszajönne hozzánk, tanár úr? – nézett a szemembe komolyan.
– A Czinka Panna-i tanítók…?
– Ugyanazok, ha erre kíváncsi.
– És a direktor? Még mindig ő igazgatja az iskolát?
– Nem, leváltották. Most egy asszony a nagyfőnök.
– Ebben az esetben… Igen, visszamennék, ha… lehetne.
– Köszönöm! Ezt akartam hallani. Viszontlátásra! – fogott kezet velem boldogan. – Adja be a kérvényét, a többit meg bízza Rostás vajdára.

Egy teljes napig haboztam, kilincseljek-e ismét a vezérnél. Végül úgy döntöttem, lesz, ami lesz, utoljára mégis megpróbálom, aztán… Aztán nincs kizárva, hogy örökre hátat fordítok ennek a pályának, merthogy elutasít, az szinte száz százalék.

Tévedtem, hála Rostás vajdának, aki kerek perec kijelentette: fogadjanak vissza, különben egyetlen rajkót sem küldenek a suliba.

– Éljenek a Czinka Panna-i tanítók! – rikkantotta el magát a tanévnyitón szorongó szülők közt. – Na, mit mondtam? Ugye, hogy mindent lehet, ha nagyon akarjuk – súgta később a fülembe, azzal átnyújtott egy csokor gerberát.

Igazad volt, kedves, nagy hasú barátom. És ezt most, húsz év múltán sem látom másképpen.

Csak a cigány asszony köpete ne égne még mindig az arcomon.

(Illusztráció: Abstract Gerbera Daisy  by Terry Davis )

Felmérjük a telepet

A következő tanévben megkezdődtek a telep felszámolásával kapcsolatos előkészületek. Ennek legelső lépéseként fel kellett mérni valamennyi lakhelyet, hogy majd ennek arányában kapjanak lakást a roma elvtársak. Koordinátor: a polgármesteri hivatal. Végrehajtó szerv: a váradi 1. számú iskola, pontosabban a Czinka Pannai-tanítók.
A telep lelkesen ünnepelt. Csupán néhány dádé ragaszkodott a házához. Ezek be sem engedtük bennünket. Égre-földre esküdtek, ha lerombolják a viskóját, a tanács elé vonulnak, és felgyújtják magukat benzinnel. 

– Éljen Nicolae Ceauşescu, a cigányok barátja! – torkolták le a fiatalabbak, férfiak, asszonyok, mindenki Ceauşescut magasztalta, dicsérte, amiért húst, kenyeret, és íme, még lakást is ad a romáknak.
– Tyúkeszű népség! – biggyesztette le ajkát Márton Erzsike. – Tudják ezek, kit éltetnek?
– Naná, hogy tudják! – biccentett Gizike egy idegen felé úgy 50 méterre a romák közt.

Egy csavargónak álcázott, bajuszos ember volt, amúgy szekus besúgó, aki nem egy romát juttatott már dutyiba. Az egyik házban félrehúzott a családfő.

– Hány helyiséget számolt fel, édes tanító úr? – kacsintott rám cinkosan.
– Amennyi van: két szobát és egy konyhácskát.
– Nem kevés ez egy ekkora családnak? ‘Sze tízen vagyunk rá, kezit csókolom.
– Gratulálok! Szépen kitett magáért!
– Mi így építjük a szocializmust – vigyorgott Czinka Panna utódja. – De ami kevés, kevés. Két szoba! Pfuj, hogy férjünk mi el ennyiben?
– Jó kérdés! Majd szólok, ha kitaláltam.
– Én máris kitaláltam: sehogy. De ha két szoba helyett hármat-négyet ír abba a füzetbe, örökké hálás leszek magának – nyomott a kezembe néhány gyűrött bankjegyet.

Nem volt sok, ezért megtoldottam én is egy bankóval.

– Vegyen rajta húst a kölyköknek!

A gazda mérgesen vágta zsebre a visszautasított kenőpénzt.

– Tünde! Gyere ide az apádhoz! – kiáltott oda egy csenevész, kb. 17 éves leánynak. – Tetszik? – kérdezte tőlem mogorván.

Nem tetszett. Túl kicsi volt, pattanásos arcú és nagy orrú.

– Hogyne! Egész helyes csajszika!
– Vedd le az inged, galambom!
– Rendben van, hagyd abba! Beírok még egy szobát a füzetbe – hazudtam, csakhogy megszabaduljak a családtól.

A lakterületek összeírása után hirtelen megváltozott a tanítók iránti hangulat. A telep érezhetően barátságosabbá vált. Még köszöntek is, ha megláttak, és ráparancsoltak a purdékra, járjanak rendesen iskolába ezentúl.

– Ha másért nem, ezért megérte felmérni a viskókat – mosolyogta el magát a filigrán termetű, többnyire mélabús Gizike.

Alig pihentem ki az összeírással járó izgalmat, újabb feladatot kaptam a diritől. Mivel elköltözött egy tanuló a telepről, kézbesítenem kellett a szülőknek egy hivatalos levelet.

– Nekem?
– Magának, utána sürgősen kérje vissza a könyveit, amiket az iskola év elején kölcsönzött a gyereknek.
– Igenis! Cím? – forgattam jobbra-balra a borítékot. – Nem látok rajta címet, igazgató úr.
– Nézze, az az igazság, hogy nem tudjuk, hova költözött – simogatta meg az állát az igazgató. – De majd… hm… maga kinyomozza. Ajánlom, menjen ki a telepre, és kérdezzen meg egy-két szomszédot, mert a könyvekre mindenképp szükségünk van.

Nem ellenkeztem, kimentem. Takarító már voltam, mellette kertész, levélhordó, nép- és állatszámláló… Miért ne lehetnék hát nyomozó is, ha ettől függ, jövőre munkanélküli leszek vagy tanító.
A szomszédok semmit sem tudtak a családról. Talán a Veréb utcába költöztek. Elslattyogtam a Veréb utcába.

– Varga? Nem ismerjük – rázták meg sorban a Veréb utcaiak a fejüket. – De ott van a sarkon túl a Corvin köz, ahol lakik néhány üstfoltozó. Nincs kizárva, hogy ők ismerik.

Ráhibáztak, ismerték, meg is mondták ízibe, hol keressük őkelmét: a Cszinka Panna-i telepen. Na, helyben vagyunk: ugyanoda küldenek, ahonnan elindítottam a nyomozást.

– Én tudom, hol lakik – sajnált meg végül Gianni, a híres énekesről elnevezett tanulóm.
– Hol?
– Avram Iancu 60.
– Rendes csávó vagy! – nyomtam fejére egy barackot. – Miért nem mondtad hamarabb?
– Ő a barátom.
– Értem, és… köszönöm. Ne félj, nem fogom bántani.
– De maga a tanítóm – tette hozzá csöndesen –, ezért, ha a tanító bácsi rám hallgat, inkább elfelejti azokat a könyveket.
– Miért, eladták?
– Mert…

Nem folytatta, csak vállat vont, és otthagyott. 

A füles helyes volt: végre megtaláltam a madárkát! Épp az udvaron focizott, amikor észrevett.

– Daj, daj! Gyere ki! Itt a tanító úr! 

A házból, mint egy nyíl suhant ki egy mezítlábas, csapzott hajú anyuka.

– Maga az? Mit akar a fiamtól?
– Tőle semmit! Hoztam az iskolától egy levelet.
– Már semmi közünk magukhoz. Elköltöztünk, nem látja?
– De, látom. Azért csak vegye el, és írja alá, hogy átvette!
– Írja alá maga! Nem tudok én írni, mit képzel!
– Akkor talán a Varga úr.
– Nincs itthon. Nyaral, ha éppen tudni akarja.

Más szóval becsukták – a Csinka Pannai-a zsargonban. Aláírtam én, aztán kértem a könyveket. Persze hiába, állítólag elkallódtak valahol.

– Hát keressék meg! Segítsek? – indultam volna befelé.
– Hé! Álljon már meg, a szentségít! – emelte fel a hangját az anyuka. – Mégis mit gondol, megengedtem magának, hogy bemenjen?
– Mit kiabál maga ezzel a szegény asszonnyal? – bukkant elő hirtelen egy összeszabdalt arcú atyafi.
– Én kiabálok? Már bocsánat, de…
– Verd ki a fogait! Ki akar bennünket rabolni – köpött az asszony gyűlölködve az arcomba.
– Ne bántsátok! – állt eléjük váratlanul a kis Varga. – Nem csinált semmit a tanító úr!
– Kedves emberek! – töröltem le az undorító váladékot. – Tanulhatsz tőlük, kis Varga.
– Mi? – meredt rám a sebhelyes arcú. – Na, tűnés, még mielőtt kiheréllek!

Alkonyodott. Az égen fekete felhők gomolyogtak.

– Alá’ szolgája! Örülök, hogy találkoztunk.

Hirtelen megdördült az ég, s a következő pillanatban hatalmas eső zúdult a városra.

– Gennyláda! – lökött búcsúzásul egy tócsába, s behúzott vállal inalt fedél alá.

Utána a kölyök meg a csapzott hajú anyuka. Sziszegve, ruhámat tisztogatva kecmeregtem ki a tócsából, s amint felnéztem, ismét a Varga-gyerek állt előttem.

– Itt vannak a tankönyvek! Üdvözlöm Giannit és a tanító néniket.

(Illusztráció: )

A Czinka Panna-i iskola

Szeptember 1-jén kibattyogtam a nagyváradi 1-es számú általános suliba. Ugyanis ide helyeztek ki tanítónak egy teljes tanévre. Nagyváradra, biz isten, amit legmerészebb álmaimban sem reméltem! Nem is remélhettem, ha végignézzük, hol szolgáltam eleddig: Doh, Érszőlős, Nagyszalonta, Asszonyvására, Hegyközszentmiklós, Köröstarján, Örvénd, Paptamási, Jákóhodos, Diószeg, Kágya. Hogy ez mivel jár, csak a városi tanárok nem tudják. És az egésznek mától kezdve vége: nincs több otthon ülés, mert hova is mehet egy magányos értelmiségi falun, elfelejthetem a sarat, a polgármesterek dölyfét az esetleges ingázás valamennyi fáradalmával együtt, amitől évenként kettőt vénülnek a pendlizők. A tanáriban ismerős alakba botlottam.

– Nini, a Bondics! Téged is ide helyeztek?
– Nem a! Én azelőtt is itt tanítottam. Persze szuplinitorként, amit, köztünk szólva, egy percig sem bánok, mert ez az iskola… Hm, majd meglátod, ha te is itt fogsz dolgozni. Gyere, bemutatlak a dirinek.

Az igazgató, alacsony, kreol bőrű emberke, jókedvűen fogott kezet velem.

– Végre egy férfi! Ráadásul kemény és határozott. Érzem a szorításán. Vagy tévednék?
– Hogy határozott vagyok? Azt mondják.
– Helyes! Én szeretem a kemény, ugyanakkor rugalmas munkatársakat, merthogy a mi tanulóink is ilyenek. Kemények, rafináltak, de, ha tud bánni velük, még meg is szerethetik. Na, menjen, ismerkedjék meg a Czinka Panna-i teleppel, aztán ugorjon vissza serényen, mert 11-kor nevelőtestületi konferencia lesz.
– Hová? De hát… izé… mi közöm nekem a telephez? – szorult el a torkom, mert már kezdtem sejteni, hova neveztek ki tanító bácsinak.
– Ez jó! Nagyon jó! – nevetett az 1-es számú iskola agilis, szapora beszédű főnöke. – Még humora is van. Ez is elég ritka dolog minálunk.

A telepen nők és pucér rajkók nyüzsögtek. Felnőtt férfit nem láttam, kivéve egy-két üldögélő öreget. Az egyik viskóban jajveszékelést hallottam. Bemenjek, megnézzem? Hátha segítségre van szükségük! Bementem. Odabenn orrfacsaró bűz csapta meg az orromat. A falak kormosak, padlózat, szőnyeg semmi. A priccsen nyiszlett öregember nyöszörgött.

– Jó napot kívánok! Beteg a kisöreg? 

A körben ülő asszonyok közömbösen néztek rám. Az egyik mormogott valamit, majd hamut szórt kibontott, őszes hajára. Tanácstalanul álltam, azt sem tudtam, mit mondjak.

– Hívtak orvost, remélem – böktem ki végül tétován.
– Maga kicsoda? – reccsentett rám egy félszemű roma nő.
– Én? Most olyan fontos ez? Megyek telefonálok orvosért.
– Minek? Nem látja, hogy haldoklik?
– Szegény dádé! Aztán biztos, hogy haldoklik? – ébredt fel bennem a gyanakvás. – Hátha csak rosszul van, éhes vagy ilyesmi, hiszen olyan gibernyúz, hogy megszámolhatom a bordáit. Mióta fekszik itt?
– Hát úgy két napja.
– Éhes? – kérdeztem együtt érzően az öregtől.

Az komoran biccentett.

– Tessék! – nyomtam két százast a félszemű markába. – Vegyen rajta kenyeret, szalonnát!

Az asszony felcsillanó szemmel nyargalt ki a kunyhóból, és húsz perc múlva már hozta is a… rachiut.

– Nocsak, maguknál így néz ki a szalonna?

Az üveg kézről kézre járt, de meghúzta maga a „haldokló” dádé is.

– Egészségére!

Az öreg arcán kisimultak a vonások, egyszer csak felült, és eltipegett a sarokba hugyozni.

– Ez igen! – füttyentettem elismerően. – Megmondanák nekem, hol van itt az iskola? Ugyanis én vagyok az új lakótelepi tanító.
– Ott elöl, maga előtt 50 méterre.
– Mi? Az a vaslemezekkel védett erődítmény?
– Igenis, és… isten hozta minálunk!

Így zajlott le első találkozásom a Czinka Panna-i romákkal.

Az iskolában három kollegina ügyködött. Éppen a falat meszelték, amikor rájuk köszöntem az ajtóból.

– Keres valakit? – kérdezte egy filigrán, borongós tekintetű tanítónő.
– Én vagyok az új cigánytanító – világosítottam fel őket is.
– Hoppá, itt a segítség! – nyomott a kezembe azonnal egy ormótlan meszelőt.

Egyikünk meszelt, a többi sepert, ablakot pucolt, rendbe hozta az udvart, padokat, nehogy ránk fogják, csak a fizetésért sétálunk be a suliba. (Micsoda idők! Bezzeg mostanság egyetlen pedagógus sem kötelezhető arra, hogy átvállalja egy gondnok, takarítónő munkáját!) Egyedül azt nem értettem, mi a bánatnak kellett vaslemezes zsaluval lezárni minden ajtót, ablakot. Elvégre nem volt ott sem tévé, sem mikroszkóp, diavetítő, de még egy nyamvadt térkép sem, amiért érdemes lett volna betörni.

– Téved. A romáknak érdemes volt. Már a padló, padok és tábla miatt is. Felszedték a padlót, kirámolták a katedrát, ja, még Ceauşescu képét is, és zsupsz, a kályhába! – világosított fel Márton Erzsike, egy kidülledt szemű, enyhén beszédhibás kartársnő. – Ceauşescut nem bántam, de a többire mégis csak szükség volt, mert milyen iskola az olyan iskola, ahol még padok sincsenek?
– Így igaz! – erősítette meg Micike, a 3. osztály kedves, duci tanítónője is. – Nem helyeslem, de megértem. Nagy itt a nyomor, kollega, és fogalmam sincs, mit tennék, ha én lennék a cigányok helyében. Munkájuk nincs, hol fáznak, hol éheznek.
– Jó, jó, de ettől még megkímélhetnék az iskolát – ellenkezett vele Márton Erzsike. – Utóvégre az övék, és, ha megkopasztják, azzal saját magukkal tolnak ki. Most már csak azt várom, mikor fújják meg a zsalukat. Tudja, ez olyan vasáru, mint a sínek vagy ott fent azok a kábelek – mutatott ironikusan a magasba.
– Csak nem…
– Dehogynem! Megveszik ezt is, ne féljen, mert ebben az országban az ócskavastól az anyádig mindent eladnak, és megvesznek.

Megértettem a célzását, de nem merültünk a témába, mert még nem ismertem annyira, hogy belelássak az agyába. Lehet, hogy a keserűsége őszinte, de az is lehet, hogy provokál, és alig várja, hogy befújjon a megfelelő szerveknél.
15-én elkezdtük a tanítást. Miután még sosem tanítottam romákat, el sem tudtam képzelni, hogy viszonyuljak hozzájuk. Elvszerű legyek vagy elnéző, tankönyvcentrikus vagy örüljek, ha legalább az olvasásig eljutnak, megírnak egy-két kérvényt, levelet, és nem csapják be őket a boltokban? 

– Hogy boldogul a romákkal? – érdeklődött a diri egy villámlátogatás folyamán.
– Őszintén? Nehezen. Ezek a gyerekek, már ne is haragudjék, de nem ide valók, igazgató úr.
– Hanem hova? – rökönyödött meg a főnököm. – Tisztában van vele, mit állít? Hiszen ez diszkrimináció, faji megkülönböztetés, amiért magát akár börtönbe is csukhatják – kémlelt körül aggodalmasan.
–Megkülönböztetésnek megkülönböztetés, de miért diszkriminatív? Amiért valaki cigány, attól még megmondhatjuk az igazat – makacsoltam meg magam, ugyanis nagyon jól tudtam, hogy a gyerekek alacsony tanulmányi szintjéért előbb-utóbb engem tesznek felelőssé.
– Na és mi lenne maga szerint az igazság?
– Ezek a tanulók egytől egyik szellemi fogyatékosok. Nem is igen értem, hogyan jutottak el a negyedik osztályig, amikor jóformán se olvasni, se írni nem tudnak.
– Kérem, kérem, azért túlozzunk! – tiltakozott az igazgató. – Kicsit butábbak, azért még nem debilisek, és amit nem tanultak meg mostanig, majd megtanítja maga, végül is ez a dolga, ha nem tévedek.
– Olvasni talán, de még ott a földrajz, történelem meg a többi tantárgy, igazgató úr. Nem volna helyesebb az egész osztályt, cakompakk, speciális iskolába irányítani?
– Csak az osztályát? Miért nem az egész iskolát? Aztán kinek lenne ez jó, kollega? Hiszen így maga is, én is munka nélkül maradnánk. Na, látja! – vigyorgott meghökkent arcom láttára. – Legyünk realisták, és legalább magunkat ne pisiljük le, ha nem muszáj – veregetett hátba barátságosan.
– Logikus, de mégis… Én… én sajnálom ezeket a tanulókat, mert így csak elkallódnak szegények, holott egy képességeikhez szabott tantervvel még eredményesek is lehetnénk.
– Kallódnak a fityfenét! Inkább felnőnek, hozzáokosodnak a többséghez. Igaz, most még külön iskolában tanulnak, de megsúgom magának, nem sokáig lesz cigányiskola itt Váradon.
– Mert?
– A szocializmusban nincs különbség cigány, magyar és román közt, egyszóval integráljuk a romákat – szavalta patetikusan. – Da, da, ez a jövő, tanító elvtárs. Viszontlátásra! Ha bármilyen gondja van, kérem, azonnal jelezze – mondta, s elsietett, hogy két nap múlva újra felbukkanjon a telepen. 

Ugyanolyan váratlanul, mint azelőtt. Ez volt a módszere. Egész délelőtt egyik épülettől a másikig cikázott, kérdezősködött, hospitált. Sokszor még a vécékbe is bekukkantott, mert egy főnöknek mindenről kell ám tudnia. Ezúttal a számtanórámra volt kíváncsi, amit végül is egyetlen szóval jellemzett:

– Borzalmas!
– Amilyen az anyag, olyan az ágy, szekrény, asztal is – szokta volt mondogatni nekem egy asztalos. – Ne várjon senki csodákra, amíg olcsó, vacak deszkával dolgozunk.
– Az anyag még hagyján, de maga semmibe veszi a tankönyvet intett – le a diri mérgesen. – Ez itt a 4. osztály, ahol a négy alapműveleten kívül már egyebet is szoktak tanulni. Jó, tudom, hogy humán képesítésű tanár létére kevésbé ért a számtanhoz…
– Bocsánat! Nem az a baj, hogy nem értek, de most mit tegyek, ha ezek csak ennyire képesek?
– Képesek azok, ne féljen, csak lusták a kis drágák. Hát mozgassa meg őket, hiszen ugyanolyan diplomát kapnak, mint a többiek, és ezért ugyanannyit is kell tanulni. Remélem, sőt: elvárom, hogy a jövőben ragaszkodjék jobban a tantervhez, különben nagyon sajnáljuk, de búcsút kell vennünk egymástól – változtatott taktikát a mindeddig barátságosnak mutatkozó direktor. – Apropó, arra sem árt vigyázni, hogy hazánk lánglelkű fiáról, Nicolae Ceauşescu elvtársról is beszéljen, ugyanis róla egyetlen szót sem ejtett, ugyebár?
– Számtan órán? Kellett volna?
– Ej, ej, hol él maga, jóember! Ezt meg sem hallottam – dugta be a fülét fejcsóválva.

– Ne vegye a szívére! Ugat ez, de nem harap. Dehogyis rúgják ki, csupán a szája jár. Hadd lássa mindenki, milyen keménykezű vezető őkelme. Merthogy őt is figyelik, és ki is osztják felülről. Ő persze mossa kezeit, hiszen ő megmondta… – nyugtatott meg a Micike, amint elmeséltem, hogy jártam.

Higgyek neki? Nem hittem, mert akinek a száját megégette a kása, az az aludtejet is megfújja. És az enyémet, mi tagadás, elég sűrűn megégette. Már-már munkanélküliként láttam kilincselni magamat, amikor eszembe jutott a megoldás.

– Riadó! Jön a diri, gyerekek! – meredt ki az utcára egyik szünetben a kolleginák közül a kék szemű.
– Semmi zűr! Jöjjön csak! – mosolyogtam Márton Erzsikére vidáman, két percre rá meg a dirire, mintha nem is ő kapott volna le olyan cifrán a múlt héten.
– De jókedvű ma, „tanár” úr! Majd meglátjuk földrajzóra után is az lesz-e, merthogy most épp földrajzórára megyek magához.
– Kérem! Örülök, hogy ismét figyelemre érdemesít.

Végigülte az órát, amit aztán a jól ismert refrénnel summázott.

– Borzasztó!
– Ennyit tudunk, ennyire vagyunk képesek – vontam fel a vállam flegmatikusan.
– Tényleg? És ezt csak így mondja?
– Ad imposibilia nemo obligatur: lehetetlen dologra senki sem kötelezhető.
– Érdekes felfogás! Csak nem a marosvásárhelyi főiskolán tanulta?
– Lényegtelen. A lényeget ez a diagnózis bizonyítja – nyújtottam át a dirinek egy szabályosan kiállított orvosi bizonyítványt.
– Debil mintal? – olvasta hangosan az igazgató. – Kinek a dovádája ez?
– Az osztály legjobb tanulójáé.
– Á, egy fecske nem csinál nyarat! – legyintett fölényesen. – Tegye el ezt a papírt, és gyakoroljon inkább önkritikát, míg nem késő.
– Egy fecske csakugyan nem. És tizenöt fecske? – lobogtattam meg a többi okiratot is.

Az 1-es számú iskola főnöke lángra gyúlt arccal pattant fel a helyéről, hosszan, fenyegetően bámult az arcomba, majd megjegyzés nélkül távozott.

Ezután három hétig nem láttuk. Isten tartsa meg a szokását! Kicsit másképp képzeltem ezt a nagyvárosi tanítóskodást. A gyerekek még hagyján! Amilyenek, olyanok, nem én válogattam ki őket. Hanem az igi … ! Hát az több vizet kavart, mint az egész telep gyerekestől szülőstől. A helyettese dettó, nem utolsósorban Isten földi helytartója, egy örökké Ceauşecut idéző párttitkár, akik mindent megtettek, hogy megkeserítsék a tantestület életét. Egyik forradalmi újításuk közé tartozott a tanítás előtti begyűjtés. Ez abból állt, hogy minden Czinka Pannai-i tanító reggel 7-kor masírozzék a telepre. Sárban, hóban nem számít. Ébresszük fel a kölyköket, és várjuk meg, míg kidülöngélnek a viskóból. Ez volt az ukáz, és mi fogcsikorgatva, de engedelmeskedtünk a parancsnak. Csúsztatni nem mertünk, miután mindenütt láthatatlan szemek figyelték, mit tesznek, mondanak a Czinka Panna-i marionettek. Legalábbis én ennek éreztem magamat, zsinóron rángatott, tehetetlen bábunak.

– Nem bírom, jaj, nem bírom! – sírta el magát egyszer Márton Erzsike, aki a legkiegyensúlyozottabbnak látszott a tanítók közt. – Becsszó, engem jobban kimerít ez a 7-től 8-ig tartó akció, mint az egész napi tanítás.
 – Engem is – törölgette hol a szemét, hol a szemüvegét a jólelkű Micike. – És az egészben az a legrosszabb, hogy egyesek még így sem állnak kötélnek. Szembe köpnek, megütnek…
– Meg-ü-tik? – szótagoltam hitetlenkedve. – Egek, jó kis helyre csöppentem!
– Miért, magához még nem nyúltak?
– Egyelőre nem, de nem is ajánlom, mert, ha én ütök meg valakit…
– Akkor szépen kirúgják – fejezte be a mondatot a filigrán Gizike.

(Milyen isteni szerencse, hogy ma már nincsenek ilyen típusú diák-tanár konfliktusok a sulikban!)

Miután a begyűjtés nem vezetett sikerre, életbe léptették a ruhasegély akciót, melynek értelmében elláttuk volna ruhákkal a nem hiányzó nebulókat. Ezután hetekig hordtuk az iskolába a használt, de még jó állapotban levő nadrágot, sapkát, inget, blúzt, szoknyát, ki mit tudott nélkülözni a ruhatárából. A dirié volt az écesz, mi adtuk, helyesebben csak gyűjtögettük az anyagot, ugyanis a gyerekek továbbra is messze elkerülték az iskolát.

– A frász üssön ezekbe a kölykökbe! – szitkozódott az igazgató. – Osszák már ki azt a halom kacatot, még mielőtt megüt a guta miatta. Ez mégis csak borzasztó! Akárhova fordulok, mindig belebotlok valami szirszarba.
– Kinek, merthogy mindenki ugyanúgy hiányzik, mint azelőtt? – nyomta el a mosolyát Márton Erzsike kajánul.
– Bánom is én, bárkinek. Akció lefújva.

Megkönnyebbülten lélegzettünk fel. Bár a begyűjtést is lefújná!

– Holnaptól kezdve új húrokat fogunk pengetni. Számolják össze a hiányzásokat, és küldjenek figyelmeztető leveleket a szülőknek. Márton elvtársnő, úgy látom, önnek más a véleménye, vagy tévedek?
– Nos, igen, szerény véleményem szerint mi…
– Majd legközelebb kifejti – tekintett karórájára a szapora beszédű direktor. – Most sajnos mennem kell. Írják meg a leveleket, aztán, ha ez sem hat, bírságolják meg a romákat. Ez a törvény, aminek érvényt kell és fogunk is szerezni.

Eltelt egy hónap. A szülők, gyerekek fütyültek a levélre, bírságra. Ez utóbbit egyébként be se lehetett rajtuk hajtani, miután a szülők zöme munka nélkül lődörgött. A 4. osztályban viszonylag kielégítő volt a jelenlét hála a rajz-, ének- és tornaóráknak. Ugyanis mi, más osztállyal ellentétben, valóban énekeltünk, rajzoltunk… A gyerekek különösen az énekórákért rajongtak, melyeken a nótáktól a legmodernebb slágerig akármit el lehetett nekem dalolni. Én magam, botfülű lévén, egyikhez se értettem, azért velük együtt fújtam, és élveztem is az éneklést.

– Cigánynótákat nem tudtok? – leptem meg egy nap a rajkókat.
– Ne-e-e-e-em! – válaszolták kórusban.
– Táncolni?

Ehhez már értettek, főként egy csinos, a többieknél 2-3 évvel idősebb romalány.

– Gianni! – bíztattam egy ugyancsak helyes, tűzrőlpattant legénykét. –Te? Nem akarsz vele táncolni?
– Szabad?
– Tied a táncparkett! – biccentettem beleegyezően, s a nagyobb hely kedvéért még a padokat is elnyomtuk.

Erre a többi sem volt ám rest, egyikük előkapott egy szájharmonikát, s a következő percben együtt roptuk a talpalávalót.

Illusztráció: Alfred Dehodencq – A gypsy dance in the Gardens of the Alcázar

Előzmények

Hallott-e már önök közül valaki Czinka Pannáról. Nem? Akkor a Czinka Panna-i tanítókról sem. Hát jelentem alásan az utóbbiak egyike én vagyok, illetve voltam valamikor. És Czinka Panna? Ő messze földön híres, XVIII. századi cigányprímásnő. Róla kapta nevét az a nagyváradi cigánytelep is, melyet engedelmükkel bemutatnék önöknek.
Az akkori pedagógusok egy része (köztük sajnos én is), Ceauşescu ide, oktatási reform oda, örökös létbizonytalanságban vergődött. Ez a rész alkotta azt a bizonyos megalkuvásra képtelen réteget, mely nem tudott, vagy nem is akart falun oktatni. Hogy miért, egyelőre ne firtas­suk, jóllehet ez már abból is sejthető, amit a néhai diktátor meggyőződéssel prédikált: a falut fel kell emelni. (Milyen igaza volt! Azóta is emelik. A Tiszától a Fekete-tengerig, de hogy ho­va, azt megint csak ne firtassuk.)
Tehát idő: Ceauşescu dicsőséges korszaka a hetvenes évek derekán. Színhely: Nagyvárad, egy forró, tanévváró augusztus, amikor a Bihar megyei tanfelügyelőség a szabad katedrák sor­sáról szokott dönteni. Ilyenkor adták be kérvényeiket a szerződés nélküli pedagógusok, aztán rohantak reklamálni, amennyiben mégsem kapták meg az óhajtott katedrát. A félfogadások többsége a tanfelügyelőségen zajlott le, a jó kapcsolatokkal rendelkezők azonban inkább a polgármesteri hivatal, míg az igazi smecherek[i] a városi pártszervezet kegyeire utaztak. Szép, nem szép, akkoriban így csinálták ezt a legtöbben, aki meg nem, (mes­tersége nem lévén) mehetett árkot ásni, utcát seperni, stb. Szóval nagy volt a várakozás, feszültség, amit egy váratlan értekezlet bejelentése a pattanásig fokozott.

– Ezek már megint kitaláltak valamit! – aggodalmaskodtam, miután én is kaptam egy értekezletre hívó levelet.
– Nem akarlak megijeszteni, de itt gáz lesz – jelentette be göndör hajú, bogárszemű feleségem.
– Miből gondolod?
– Hát… olyan megérzés. Adja isten, hogy ne így legyen.

A tanácsteremben jókora tömeg szorongott: tanítók, tanárok, valamennyi szerződés nélkül maradt helyettes. Az asztalnál az őszes hajú, kissé molett vezér elnökölt, mellette két főtanfelügyelő, no meg a mellőzhetetlen párttitkár jegyzetelt.

– Kedves kollégák! – köhintett a tiszteletreméltó nagyasszony.

Egy pillanat alatt csend lett, kezdődhetett a színjáték. Merthogy az lesz, meg mertem volna esküdni. Vajon miben sántikál ez a kimért modorú, bujkáló tanguru, akinek a jelenlétében még a főinspektorok is lehalkítják a hangjukat?  Szinte egész évben nem láttuk, az ügyfélfogadásokat kivéve, bár nem egy kollega, köztük én is hetekig ott kilincseltünk a tanfelügyelőségen munkáért. A felügyelők jöttek-mentek, néha beviharzott egy-két szülő, iskolaigazgató, egyedül neki sikerült láthatatlannak maradnia. Hogy miként csinálta, rejtély, és most tessék, itt áll előttünk. Még somolyog is a jó asszony. Jóakaratúan, kedvesen, ahogy még sohasem láttam mosolyogni őkelmét.

– Azért hívtam össze önöket, hogy megvitassuk a szuplinitor szindrómát.

A teremben még a légy zümmögését is meglehetett hallani.

– Tudjuk, hogy sokan komoly áldozatot hoztak a tanügyért, ám önök a nehézségek ellenére is kitartottak mellettünk. Pártunk és Kormányunk nagyra értékeli a pedagógusok hűségét, ezért elhatározta, hogy megjutalmazza önöket.
– Éljen! – kurjantotta el magát egy kefefrizurás tanító.
– Mennyivel? – érdeklődött egy kopaszodó kollega.
– Ejnye, Bondics úr! Magát csak a pénz érdekli! – pirongatta meg derűsen a nagyasszony. – Van a jutalmazásnak más, hatékonyabb módja is.
– Például! – rikkantotta el magát egy díjbirkózónak látszó szuplinitor.
– Kérem, csak sorban, fegyelmezetten! – utasította rendre a vezér jobb keze, egy nőügyeiről hírhedt „főfelügyelő”. – Iratkozzanak fel, aztán várják meg, amíg szólítjuk.
– Például egy katedra. Végül is ezért vannak itt, vagy tévednék?
– Éljen! – tapsolt lelkesen a kefefrizurás, aztán észbekapott, és üres tekintettel meredt a semmibe.
– Íme, a felajánlott katedrák névsora! – lebegtetett meg a vezér-tanfelügyelő egy ívpapírt. – Tanulmányozzák át otthon, válasszanak ki egy iskolát, és mi akár véglegesítjük is önöket. Egy pillanat, felolvasok néhány nevet a listából!
A pedagógusok csalódottan hallgatták az istenháta mögötti falvak, községek jegyzékét. Ezek voltak azok az iskolák, ahol, munkanélküliség ide, tanári túltermelés oda, soha senki sem óhajtott oktatni.
– Tessék, lehet jelentkezni! – biztatott nyájasan bennünket a fővezér. – Bondics elvtárs! Che­rechiu kollega!

A kopasz és a kefefrizurás zavartan néztek másfelé.

– Más nincs? – kockáztatta meg egy nyúzott arcú, agyonstrapált pedagógusnő. – Már úgy értem, olyan helység, ahova legalább navetázni[ii] tudnánk?
– Miért, máshol nem élnek gyerekek? – szólt közbe ingerülten a párttitkár.
– De igen, csak…
– Akkor mi a probléma? Gyerek van, iskola van, s miután ön dolgozni szeretne, fogja magát és odaköltözik. Egyszerű, nem?  Így mindnyájan jól járunk: ön is, a gyerekek is meg a falu is, mert a falut, hogy szeretett elnökünk szavait idézzem, fel kell emelni. Eleinte biztos nehéz lesz, de ennyi áldozatot önök is hozhatnak a hazáért.
A nő elsavanyodva ült vissza a helyére. Ellentmondani nem mert, de nem is helyeselt a magas homlokú, szúrós szemű kádernek.

– Jaj, kollegák, ne tolongjanak már úgy egy papírért! – ironizált a főnöknő. – Senki? Gondoltam. Ebben az esetben javasoljuk, helyezkedjenek el a tanügyön kívül valahol, mert ez a mostani állapot sehogy sem tartható. Ami munkahelyünk van, azt mi mindig kiosztjuk. Aki kimarad, menjen el ügyintézőnek, kultúrházi metodistának vagy egy… gyárba, ki a mezőkre, ahol tárt karokkal várnak magukra. Tudniillik a tanügyben, nem riogatásképpen közöljük, nem sok jóval biztatjuk. Azt, ugye, tudják, hogy a jövőben csak az a pedagógus taníthat, akinek a főiskola vagy egyetem elvégzése utáni ötödik, hatodik évben sikerül véglegesítő vizsgát tennie. És ez nem minden. Miután túl sok a szuplinitor, másfelől nepotizmussal[iii] és hasonlókkal vádolnak bennünket, önöknek, helyettes tanerőknek külön versenyvizsgát szervezünk, amin meg is lehet bukni, ugyebár. Hát csak ennyit akartam mondani – fejezte be beszédét a vezér-tanfelügyelőnő.

A szuplinitorok megbotránkozva zúgtak fel, de csak a kopaszodó tanár jelentkezett szólásra.
– Köszönjük a tájékoztatót. Nem tudom, kinek mi a véleménye, de valahogy úgy érzem, mintha már vizsga nélkül is megbuktam, és egyre azt kérdezem magamtól, vajon miért tanultam ennyi éven keresztül. De hagyjuk, ez egyedül rám tartozik. Önöktől csupán azt bátorkodom kérdezni, adnak-e valamiféle ajánlást, ha már ilyen bölcsen eltanácsolnak a pályáról.
– Sajnáljuk, de ezt már önöknek kell megoldaniuk. Nekünk ehhez nincs kompetenciánk – tárta szét a kezét a tanfelügyelőség főnökasszonya.
– Márpedig e nélkül aligha kapunk munkát a városban. Legalábbis én nem kaptam. Amint megtudják, ki vagyok, már vehetem is a kalapom. Hogy miért félnek tőlünk ennyire, nem tudom. Talán azt hiszik a tisztelt mesterek, mérnökök, hogy előbb-utóbb kényelmetlenné válunk a számukra. Mert egy tanár mindent lát, analizál, mérlegel, sőt, ellent is mond időnként.
– Így van! – bólintottak rá a többiek.
– Ilyen nincs – tiltakozott a párttitkár. – Nálunk senki sem diszkriminál, és munka is van, higgye el, miután a szocializmusban elsőrendű jogunk, s egyben kötelességünk is dolgozni.
– No persze, ezért somálok[iv] két diplomával a zsebemben – dünnyögte alig hallhatóan az előttem hadonászó kollega.
– Parancsol?
– Ácsi, Bondics úr! – súgtam oda figyelmeztetően. – Ne húzzon ujjat ezekkel!
– Mondom: még ez a szerencse – fogadta meg tanácsomat a melegtől, de még inkább saját gondolataitól verejtékező szuplinitor. – Éljen a párt és szeretett elnökünk, Nicolae Ceauşescu elvtárs, a Kárpátok géniusza!

A pedagógusok el kezdtek ütemesen tapsolni, elénekeltük a himnuszt, és még letörtebben, mint ahogy jöttünk, távoztunk.
– Gyere, meghívlak egy fröccsre! – karolt belém Bondics úr.
Volt a tanfelügyelőség mellett egy hangulatos „cafebar”. Többnyire ide szoktak betérni a tanárok egy-egy audiencia után csevegni.
– Mit hozhatok? – dülöngélt elénk egy borzas hajú felszolgáló.
– Egy kávét.
– Nekem egy jó hideg fröccsöt – törölte meg izzadt homlokát a tar fejű. – Mindjárt megüt a guta ebben a melegben. Mit szólsz hozzá, megint mivel rukkoltak ki a fejesek?
– Nem pontosan ezt vártam, de hogy semmi jót, az bizonyos.
– Melyik iskolában okítasz?
– Egyben sem. Erre a tanévre nem hagyták jóvá az instanciám.
– A fenébe! Ez bizony tragédia. Egyébként köszönöm, amiért észre térítettél a gyűlésen – fogott kezet velem hálásan.
– Itt a pezsgő, tanár úr!
– De kérem, ki a franc kért magától ilyesmit?
– Az a vörös hajú tanár küldi attól az asztaltól – mutatott a pincér egy jókedvű, tarkabarka csoportra.

Bondics csókot dobott a fent nevezett úr felé.

– Micsoda mázlista! Ennek megint sikerült!
– Micsoda?
– Valami jó katedrát kifogni. Különben meleg, és azt hiszem, szerelmes belém a nyavalyás.
– Beléd.
– Belém. Ahogy elnézem, a többiek sem igen gyászolnak. Látod ott azt a napszemüveges, bögyös hölgyeményt?
– Látom.
– Gimnáziumi tanárnő, pedig még főiskolai végzettsége sincs.
– Ő is szuplinitor?
– Akárcsak te, én meg az egész társaság. Csak egyet nem értek: hogy lehet az, hogy te egyet sem ismersz közülük?
– Én falun tanítok, vagyis tanítottam, de már annyian vagyunk tanárok, hogy lassan-lassan innen is kikopunk.
– Nagyjából, kivéve a napszemüveges csajt, azt a harcsabajszú legénykét meg a társait, akik mindent el tudnak intézni.
– Ilyen ügyesek?
– Ilyen smecherek. Itt van mindjárt példának a napszemüveges barátnőnk! Egy elit gimnázium igazgatójának a macája, de egy ezresért a pedellussal is lefekszik. A harcsabajszú a polgármester rokona, a meleg pedig… Megmondjam? Spicli, a Securitate egyik téglája. Úgy ám, nyitott szemmel járok én, kollega, és amit eddig láttam, hallottam… Hát arról akár könyvet is írhatnék.
– Amit senki sem adna ki – jegyeztem meg finoman.
– Mindegy, itt őrzöm a fejemben, és ha fordul a kocka, mert fordul, még bestseller is lehet belőle.
– Csakhogy megjöttél! – várt otthon türelmetlenül a feleségem. – Halljuk, mi újság! Szerződtetnek vagy ismét skartba tett a naccsága?

Elmeséltem, mi történt, utána napokig azon törtem a fejemet, miként járjak túl a vezér eszén valahogy. Ha azoknak ott a cafebarban sikerült, én sem leszek butább, mondjuk, egy melegnél.

– Kár a gőzért, rafináltabb nő ez, mint képzeled – elégelte meg tépelődésemet élet- és sorstársam. – Légy rugalmas, és fogadd el, amit a tanfelügyelőség javasolt.
– Más szóval: vállaljak iskolán kívüli munkát szerinted. Köszönöm a tanácsot. Meghat, hogy ilyen együtt érző vagy.
– Ez van, ezt kell szeretni – vont vállat józanul. – Egy fizu nem fizu, ennyiből nem élünk meg, kollega!

Mit tagadjam, kissé szíven ütött ez a józanság. Elvártam volna, hogy ezt mondja: Sebaj, egy fizu is fizu! Majd szépen beosztjuk, amíg ismét felszabadul valahol egy katedra. Egy dologban azért tévedett, mert igenis kifogtam a vezér-tanfelügyelő asszonyon. Legalábbis akkor azt hittem. Utolsó próbaként célba vettem egy főtanfelügyelőt. Bejelentkeztem hozzá kihallgatásra, s miután ezúttal sem ajánlottak fel katedrát, előhúztam egy borítékot.

– Mi az, megőrült! – nézett össze a jegyzőkönyvvezető írnokkal. – Meg akar vesztegetni, tanár úr!
– Eszemben sincs, nézze csak meg a címzettet!

Către tov. Elena Ceauşescu primvicepresedinte al presedintelui R. S. R. (Magyarul: Elena Ceauşescunak elvt-nak, az RSzK elnökének első miniszterelnök-helyettesének.)

A hosszú nyakú, szikár ember szeme megrebbent.

– Mi… mit akar ezzel a levéllel?
– Hogyhogy mit? Hát elküldöm. Hadd tudják meg odafent, hogyan építjük a szocializmust mi, váradiak idelent.
– Tudják azok, ne féljen. Kollega, kollega, okosabbnak hittem magát, sőt, lojálisabbnak is, ha érdekli. Ha ezt a főnökasszony megtudja… Elnézést! – fordult a társához, és élénk beszélgetésbe merültek.

Pár pillanatig vártam, feszengtem, aztán látván, hogy ügyet sem vetnek rám, elköszöntem a manustól.

– Viszontlátásra! Apropó: katedra! Mielőtt bármit tenne ezzel a levéllel, a maga helyében bejelentkeznék a vezérnél. Ki tudja, hátha találnak magának mégis valamit – kacsintott rám cinkosan.

Találtak is, naná, hogy találtak! Pontosan úgy, ahogy számítottam, mert szép, szép dolog a tehetség, diploma, azért a félelemnél nincs jobb ajánlólevél a világon. És kitől tarthatott akkoriban legjobban egy nagyasszony? Hát a Kárpátok géniuszának a nejétől.

(A szerző fotója.)

[i] Élelmes, fondorlatos emberek. (rom.)

[ii] Ingázni. (rom.)

[iii] Állások betöltésében a rokonok előnyben részesítése. (ol.)

[iv] Magyarosított román szó. (a şoma: munka nélkül van)

Illusztráció: (André Derain – Charing Cross Bridge)