A Czinka Panna-i iskola

Szeptember 1-jén kibattyogtam a nagyváradi 1-es számú általános suliba. Ugyanis ide helyeztek ki tanítónak egy teljes tanévre. Nagyváradra, biz isten, amit legmerészebb álmaimban sem reméltem! Nem is remélhettem, ha végignézzük, hol szolgáltam eleddig: Doh, Érszőlős, Nagyszalonta, Asszonyvására, Hegyközszentmiklós, Köröstarján, Örvénd, Paptamási, Jákóhodos, Diószeg, Kágya. Hogy ez mivel jár, csak a városi tanárok nem tudják. És az egésznek mától kezdve vége: nincs több otthon ülés, mert hova is mehet egy magányos értelmiségi falun, elfelejthetem a sarat, a polgármesterek dölyfét az esetleges ingázás valamennyi fáradalmával együtt, amitől évenként kettőt vénülnek a pendlizők. A tanáriban ismerős alakba botlottam.

– Nini, a Bondics! Téged is ide helyeztek?
– Nem a! Én azelőtt is itt tanítottam. Persze szuplinitorként, amit, köztünk szólva, egy percig sem bánok, mert ez az iskola… Hm, majd meglátod, ha te is itt fogsz dolgozni. Gyere, bemutatlak a dirinek.

Az igazgató, alacsony, kreol bőrű emberke, jókedvűen fogott kezet velem.

– Végre egy férfi! Ráadásul kemény és határozott. Érzem a szorításán. Vagy tévednék?
– Hogy határozott vagyok? Azt mondják.
– Helyes! Én szeretem a kemény, ugyanakkor rugalmas munkatársakat, merthogy a mi tanulóink is ilyenek. Kemények, rafináltak, de, ha tud bánni velük, még meg is szerethetik. Na, menjen, ismerkedjék meg a Czinka Panna-i teleppel, aztán ugorjon vissza serényen, mert 11-kor nevelőtestületi konferencia lesz.
– Hová? De hát… izé… mi közöm nekem a telephez? – szorult el a torkom, mert már kezdtem sejteni, hova neveztek ki tanító bácsinak.
– Ez jó! Nagyon jó! – nevetett az 1-es számú iskola agilis, szapora beszédű főnöke. – Még humora is van. Ez is elég ritka dolog minálunk.

A telepen nők és pucér rajkók nyüzsögtek. Felnőtt férfit nem láttam, kivéve egy-két üldögélő öreget. Az egyik viskóban jajveszékelést hallottam. Bemenjek, megnézzem? Hátha segítségre van szükségük! Bementem. Odabenn orrfacsaró bűz csapta meg az orromat. A falak kormosak, padlózat, szőnyeg semmi. A priccsen nyiszlett öregember nyöszörgött.

– Jó napot kívánok! Beteg a kisöreg? 

A körben ülő asszonyok közömbösen néztek rám. Az egyik mormogott valamit, majd hamut szórt kibontott, őszes hajára. Tanácstalanul álltam, azt sem tudtam, mit mondjak.

– Hívtak orvost, remélem – böktem ki végül tétován.
– Maga kicsoda? – reccsentett rám egy félszemű roma nő.
– Én? Most olyan fontos ez? Megyek telefonálok orvosért.
– Minek? Nem látja, hogy haldoklik?
– Szegény dádé! Aztán biztos, hogy haldoklik? – ébredt fel bennem a gyanakvás. – Hátha csak rosszul van, éhes vagy ilyesmi, hiszen olyan gibernyúz, hogy megszámolhatom a bordáit. Mióta fekszik itt?
– Hát úgy két napja.
– Éhes? – kérdeztem együtt érzően az öregtől.

Az komoran biccentett.

– Tessék! – nyomtam két százast a félszemű markába. – Vegyen rajta kenyeret, szalonnát!

Az asszony felcsillanó szemmel nyargalt ki a kunyhóból, és húsz perc múlva már hozta is a… rachiut.

– Nocsak, maguknál így néz ki a szalonna?

Az üveg kézről kézre járt, de meghúzta maga a „haldokló” dádé is.

– Egészségére!

Az öreg arcán kisimultak a vonások, egyszer csak felült, és eltipegett a sarokba hugyozni.

– Ez igen! – füttyentettem elismerően. – Megmondanák nekem, hol van itt az iskola? Ugyanis én vagyok az új lakótelepi tanító.
– Ott elöl, maga előtt 50 méterre.
– Mi? Az a vaslemezekkel védett erődítmény?
– Igenis, és… isten hozta minálunk!

Így zajlott le első találkozásom a Czinka Panna-i romákkal.

Az iskolában három kollegina ügyködött. Éppen a falat meszelték, amikor rájuk köszöntem az ajtóból.

– Keres valakit? – kérdezte egy filigrán, borongós tekintetű tanítónő.
– Én vagyok az új cigánytanító – világosítottam fel őket is.
– Hoppá, itt a segítség! – nyomott a kezembe azonnal egy ormótlan meszelőt.

Egyikünk meszelt, a többi sepert, ablakot pucolt, rendbe hozta az udvart, padokat, nehogy ránk fogják, csak a fizetésért sétálunk be a suliba. (Micsoda idők! Bezzeg mostanság egyetlen pedagógus sem kötelezhető arra, hogy átvállalja egy gondnok, takarítónő munkáját!) Egyedül azt nem értettem, mi a bánatnak kellett vaslemezes zsaluval lezárni minden ajtót, ablakot. Elvégre nem volt ott sem tévé, sem mikroszkóp, diavetítő, de még egy nyamvadt térkép sem, amiért érdemes lett volna betörni.

– Téved. A romáknak érdemes volt. Már a padló, padok és tábla miatt is. Felszedték a padlót, kirámolták a katedrát, ja, még Ceauşescu képét is, és zsupsz, a kályhába! – világosított fel Márton Erzsike, egy kidülledt szemű, enyhén beszédhibás kartársnő. – Ceauşescut nem bántam, de a többire mégis csak szükség volt, mert milyen iskola az olyan iskola, ahol még padok sincsenek?
– Így igaz! – erősítette meg Micike, a 3. osztály kedves, duci tanítónője is. – Nem helyeslem, de megértem. Nagy itt a nyomor, kollega, és fogalmam sincs, mit tennék, ha én lennék a cigányok helyében. Munkájuk nincs, hol fáznak, hol éheznek.
– Jó, jó, de ettől még megkímélhetnék az iskolát – ellenkezett vele Márton Erzsike. – Utóvégre az övék, és, ha megkopasztják, azzal saját magukkal tolnak ki. Most már csak azt várom, mikor fújják meg a zsalukat. Tudja, ez olyan vasáru, mint a sínek vagy ott fent azok a kábelek – mutatott ironikusan a magasba.
– Csak nem…
– Dehogynem! Megveszik ezt is, ne féljen, mert ebben az országban az ócskavastól az anyádig mindent eladnak, és megvesznek.

Megértettem a célzását, de nem merültünk a témába, mert még nem ismertem annyira, hogy belelássak az agyába. Lehet, hogy a keserűsége őszinte, de az is lehet, hogy provokál, és alig várja, hogy befújjon a megfelelő szerveknél.
15-én elkezdtük a tanítást. Miután még sosem tanítottam romákat, el sem tudtam képzelni, hogy viszonyuljak hozzájuk. Elvszerű legyek vagy elnéző, tankönyvcentrikus vagy örüljek, ha legalább az olvasásig eljutnak, megírnak egy-két kérvényt, levelet, és nem csapják be őket a boltokban? 

– Hogy boldogul a romákkal? – érdeklődött a diri egy villámlátogatás folyamán.
– Őszintén? Nehezen. Ezek a gyerekek, már ne is haragudjék, de nem ide valók, igazgató úr.
– Hanem hova? – rökönyödött meg a főnököm. – Tisztában van vele, mit állít? Hiszen ez diszkrimináció, faji megkülönböztetés, amiért magát akár börtönbe is csukhatják – kémlelt körül aggodalmasan.
–Megkülönböztetésnek megkülönböztetés, de miért diszkriminatív? Amiért valaki cigány, attól még megmondhatjuk az igazat – makacsoltam meg magam, ugyanis nagyon jól tudtam, hogy a gyerekek alacsony tanulmányi szintjéért előbb-utóbb engem tesznek felelőssé.
– Na és mi lenne maga szerint az igazság?
– Ezek a tanulók egytől egyik szellemi fogyatékosok. Nem is igen értem, hogyan jutottak el a negyedik osztályig, amikor jóformán se olvasni, se írni nem tudnak.
– Kérem, kérem, azért túlozzunk! – tiltakozott az igazgató. – Kicsit butábbak, azért még nem debilisek, és amit nem tanultak meg mostanig, majd megtanítja maga, végül is ez a dolga, ha nem tévedek.
– Olvasni talán, de még ott a földrajz, történelem meg a többi tantárgy, igazgató úr. Nem volna helyesebb az egész osztályt, cakompakk, speciális iskolába irányítani?
– Csak az osztályát? Miért nem az egész iskolát? Aztán kinek lenne ez jó, kollega? Hiszen így maga is, én is munka nélkül maradnánk. Na, látja! – vigyorgott meghökkent arcom láttára. – Legyünk realisták, és legalább magunkat ne pisiljük le, ha nem muszáj – veregetett hátba barátságosan.
– Logikus, de mégis… Én… én sajnálom ezeket a tanulókat, mert így csak elkallódnak szegények, holott egy képességeikhez szabott tantervvel még eredményesek is lehetnénk.
– Kallódnak a fityfenét! Inkább felnőnek, hozzáokosodnak a többséghez. Igaz, most még külön iskolában tanulnak, de megsúgom magának, nem sokáig lesz cigányiskola itt Váradon.
– Mert?
– A szocializmusban nincs különbség cigány, magyar és román közt, egyszóval integráljuk a romákat – szavalta patetikusan. – Da, da, ez a jövő, tanító elvtárs. Viszontlátásra! Ha bármilyen gondja van, kérem, azonnal jelezze – mondta, s elsietett, hogy két nap múlva újra felbukkanjon a telepen. 

Ugyanolyan váratlanul, mint azelőtt. Ez volt a módszere. Egész délelőtt egyik épülettől a másikig cikázott, kérdezősködött, hospitált. Sokszor még a vécékbe is bekukkantott, mert egy főnöknek mindenről kell ám tudnia. Ezúttal a számtanórámra volt kíváncsi, amit végül is egyetlen szóval jellemzett:

– Borzalmas!
– Amilyen az anyag, olyan az ágy, szekrény, asztal is – szokta volt mondogatni nekem egy asztalos. – Ne várjon senki csodákra, amíg olcsó, vacak deszkával dolgozunk.
– Az anyag még hagyján, de maga semmibe veszi a tankönyvet intett – le a diri mérgesen. – Ez itt a 4. osztály, ahol a négy alapműveleten kívül már egyebet is szoktak tanulni. Jó, tudom, hogy humán képesítésű tanár létére kevésbé ért a számtanhoz…
– Bocsánat! Nem az a baj, hogy nem értek, de most mit tegyek, ha ezek csak ennyire képesek?
– Képesek azok, ne féljen, csak lusták a kis drágák. Hát mozgassa meg őket, hiszen ugyanolyan diplomát kapnak, mint a többiek, és ezért ugyanannyit is kell tanulni. Remélem, sőt: elvárom, hogy a jövőben ragaszkodjék jobban a tantervhez, különben nagyon sajnáljuk, de búcsút kell vennünk egymástól – változtatott taktikát a mindeddig barátságosnak mutatkozó direktor. – Apropó, arra sem árt vigyázni, hogy hazánk lánglelkű fiáról, Nicolae Ceauşescu elvtársról is beszéljen, ugyanis róla egyetlen szót sem ejtett, ugyebár?
– Számtan órán? Kellett volna?
– Ej, ej, hol él maga, jóember! Ezt meg sem hallottam – dugta be a fülét fejcsóválva.

– Ne vegye a szívére! Ugat ez, de nem harap. Dehogyis rúgják ki, csupán a szája jár. Hadd lássa mindenki, milyen keménykezű vezető őkelme. Merthogy őt is figyelik, és ki is osztják felülről. Ő persze mossa kezeit, hiszen ő megmondta… – nyugtatott meg a Micike, amint elmeséltem, hogy jártam.

Higgyek neki? Nem hittem, mert akinek a száját megégette a kása, az az aludtejet is megfújja. És az enyémet, mi tagadás, elég sűrűn megégette. Már-már munkanélküliként láttam kilincselni magamat, amikor eszembe jutott a megoldás.

– Riadó! Jön a diri, gyerekek! – meredt ki az utcára egyik szünetben a kolleginák közül a kék szemű.
– Semmi zűr! Jöjjön csak! – mosolyogtam Márton Erzsikére vidáman, két percre rá meg a dirire, mintha nem is ő kapott volna le olyan cifrán a múlt héten.
– De jókedvű ma, „tanár” úr! Majd meglátjuk földrajzóra után is az lesz-e, merthogy most épp földrajzórára megyek magához.
– Kérem! Örülök, hogy ismét figyelemre érdemesít.

Végigülte az órát, amit aztán a jól ismert refrénnel summázott.

– Borzasztó!
– Ennyit tudunk, ennyire vagyunk képesek – vontam fel a vállam flegmatikusan.
– Tényleg? És ezt csak így mondja?
– Ad imposibilia nemo obligatur: lehetetlen dologra senki sem kötelezhető.
– Érdekes felfogás! Csak nem a marosvásárhelyi főiskolán tanulta?
– Lényegtelen. A lényeget ez a diagnózis bizonyítja – nyújtottam át a dirinek egy szabályosan kiállított orvosi bizonyítványt.
– Debil mintal? – olvasta hangosan az igazgató. – Kinek a dovádája ez?
– Az osztály legjobb tanulójáé.
– Á, egy fecske nem csinál nyarat! – legyintett fölényesen. – Tegye el ezt a papírt, és gyakoroljon inkább önkritikát, míg nem késő.
– Egy fecske csakugyan nem. És tizenöt fecske? – lobogtattam meg a többi okiratot is.

Az 1-es számú iskola főnöke lángra gyúlt arccal pattant fel a helyéről, hosszan, fenyegetően bámult az arcomba, majd megjegyzés nélkül távozott.

Ezután három hétig nem láttuk. Isten tartsa meg a szokását! Kicsit másképp képzeltem ezt a nagyvárosi tanítóskodást. A gyerekek még hagyján! Amilyenek, olyanok, nem én válogattam ki őket. Hanem az igi … ! Hát az több vizet kavart, mint az egész telep gyerekestől szülőstől. A helyettese dettó, nem utolsósorban Isten földi helytartója, egy örökké Ceauşecut idéző párttitkár, akik mindent megtettek, hogy megkeserítsék a tantestület életét. Egyik forradalmi újításuk közé tartozott a tanítás előtti begyűjtés. Ez abból állt, hogy minden Czinka Pannai-i tanító reggel 7-kor masírozzék a telepre. Sárban, hóban nem számít. Ébresszük fel a kölyköket, és várjuk meg, míg kidülöngélnek a viskóból. Ez volt az ukáz, és mi fogcsikorgatva, de engedelmeskedtünk a parancsnak. Csúsztatni nem mertünk, miután mindenütt láthatatlan szemek figyelték, mit tesznek, mondanak a Czinka Panna-i marionettek. Legalábbis én ennek éreztem magamat, zsinóron rángatott, tehetetlen bábunak.

– Nem bírom, jaj, nem bírom! – sírta el magát egyszer Márton Erzsike, aki a legkiegyensúlyozottabbnak látszott a tanítók közt. – Becsszó, engem jobban kimerít ez a 7-től 8-ig tartó akció, mint az egész napi tanítás.
 – Engem is – törölgette hol a szemét, hol a szemüvegét a jólelkű Micike. – És az egészben az a legrosszabb, hogy egyesek még így sem állnak kötélnek. Szembe köpnek, megütnek…
– Meg-ü-tik? – szótagoltam hitetlenkedve. – Egek, jó kis helyre csöppentem!
– Miért, magához még nem nyúltak?
– Egyelőre nem, de nem is ajánlom, mert, ha én ütök meg valakit…
– Akkor szépen kirúgják – fejezte be a mondatot a filigrán Gizike.

(Milyen isteni szerencse, hogy ma már nincsenek ilyen típusú diák-tanár konfliktusok a sulikban!)

Miután a begyűjtés nem vezetett sikerre, életbe léptették a ruhasegély akciót, melynek értelmében elláttuk volna ruhákkal a nem hiányzó nebulókat. Ezután hetekig hordtuk az iskolába a használt, de még jó állapotban levő nadrágot, sapkát, inget, blúzt, szoknyát, ki mit tudott nélkülözni a ruhatárából. A dirié volt az écesz, mi adtuk, helyesebben csak gyűjtögettük az anyagot, ugyanis a gyerekek továbbra is messze elkerülték az iskolát.

– A frász üssön ezekbe a kölykökbe! – szitkozódott az igazgató. – Osszák már ki azt a halom kacatot, még mielőtt megüt a guta miatta. Ez mégis csak borzasztó! Akárhova fordulok, mindig belebotlok valami szirszarba.
– Kinek, merthogy mindenki ugyanúgy hiányzik, mint azelőtt? – nyomta el a mosolyát Márton Erzsike kajánul.
– Bánom is én, bárkinek. Akció lefújva.

Megkönnyebbülten lélegzettünk fel. Bár a begyűjtést is lefújná!

– Holnaptól kezdve új húrokat fogunk pengetni. Számolják össze a hiányzásokat, és küldjenek figyelmeztető leveleket a szülőknek. Márton elvtársnő, úgy látom, önnek más a véleménye, vagy tévedek?
– Nos, igen, szerény véleményem szerint mi…
– Majd legközelebb kifejti – tekintett karórájára a szapora beszédű direktor. – Most sajnos mennem kell. Írják meg a leveleket, aztán, ha ez sem hat, bírságolják meg a romákat. Ez a törvény, aminek érvényt kell és fogunk is szerezni.

Eltelt egy hónap. A szülők, gyerekek fütyültek a levélre, bírságra. Ez utóbbit egyébként be se lehetett rajtuk hajtani, miután a szülők zöme munka nélkül lődörgött. A 4. osztályban viszonylag kielégítő volt a jelenlét hála a rajz-, ének- és tornaóráknak. Ugyanis mi, más osztállyal ellentétben, valóban énekeltünk, rajzoltunk… A gyerekek különösen az énekórákért rajongtak, melyeken a nótáktól a legmodernebb slágerig akármit el lehetett nekem dalolni. Én magam, botfülű lévén, egyikhez se értettem, azért velük együtt fújtam, és élveztem is az éneklést.

– Cigánynótákat nem tudtok? – leptem meg egy nap a rajkókat.
– Ne-e-e-e-em! – válaszolták kórusban.
– Táncolni?

Ehhez már értettek, főként egy csinos, a többieknél 2-3 évvel idősebb romalány.

– Gianni! – bíztattam egy ugyancsak helyes, tűzrőlpattant legénykét. –Te? Nem akarsz vele táncolni?
– Szabad?
– Tied a táncparkett! – biccentettem beleegyezően, s a nagyobb hely kedvéért még a padokat is elnyomtuk.

Erre a többi sem volt ám rest, egyikük előkapott egy szájharmonikát, s a következő percben együtt roptuk a talpalávalót.

 

Illusztráció: Alfred Dehodencq – A gypsy dance in the Gardens of the Alcázar