Sssss! A novemberi szél süvöltve vetette magát a didergő városra, végigtáncolt a háztetőkön, belekapott az útszéli fákba, bokrokba. A talaj kiszikkadt, és kőkeményre fagyott, a verebek dermedten gubbasztottak a kopasz ágak közt.

Az öregember kilépett az élelmiszerboltból. Kezében dagadt szatyrot cipelt.

– Segíthetek? – kérdezte hirtelen egy fiatal, húsz év körüli leány, s már nyúlt is a szatyorhoz.

– Hagyd csak! Nem olyan nehéz ez.

De az csak nem hagyta, sőt, minden úgy festett, mintha ki akarná rabolni a bácsikát.

– Ereszd el!

– De én csak segíteni szeretnék.

Az egyik húzta jobbra, a másik balra, amíg rájuk nem szólt egy arra sétáló rendőr.

– Valami gond van, uram?

A lány ijedten eresztette el a… zsákmányát.

– Semmi gond! Viszontlátásra!

– Nem tőled kérdeztem, és maradsz! Szeretném tudni, mi folyik itt!

– Hagyja! A lány hozzám tartozik – vette védelmébe az öreg. – Fogd ezt a táskát, és menjünk!

– Még nem végeztünk! – fontoskodott a rend nyurga, rózsás képű őre. – Kérem az igazolványukat!

A szél újult erővel nyargalt végig az úton, s váratlanul lekapta a fiatalember sapkáját.

– A sityakom! – iramodott dühösen utána. – Hé, emberek, kapjátok el a sapkámat!

A lány kiöltötte nyelvét a rendőrre.

– Hát akkor fogd a szatyrot és menjünk!

– Hova? – sandított gyanakodva az öregre.

– Hozzám. Kicsit nehéz ez a csomag. Vagy már nem akarsz segíteni?

– Már miért ne akarnék – vette át a szatyrot, kicsit habozott, majd szélsebesen elrohant.

– Ecce homo!¹ – mormogta Bene Mátyás okleveles mérnök.

A lány pár méter után lassított, egy pillanatra megállt, végül visszakullogott a mérnökhöz.

– Messze lakik?

– Úgy 600 méterre.

Szótlanul baktattak a lassan elnéptelenedő utcán.

– Megérkeztünk! Szabad? – vette át az öreg a szatyrot, és a pénztárcája után kurkászott.

– Hagyja, magának ingyért volt.

– Megdolgoztál érte, hát csak vedd el! Ahogy elnézlek, téged sem vet fel ám a jólét. Nem fázol ebben a pókháló vékony kabátban?

Az ösztövér, vörös hajú lány vállat vont.

– Éhes vagy?

Újabb vállrándítás.

– Gyere be, mert megfagyunk. Ha nem vennéd tolakodásnak, megkínálnának ebből a csomagból, aztán keresünk neked valami melegebb kabátot – ajánlotta az öreg jólelkűen.

– Á, nem szeretnék zavarni. Mit szól hozzá a felesége?

– Ő már semmit, meghalt a jóasszony. Viszont maradt ez-az utána: kabát, blúz, szoknya stb., amit szívesen odaadnék neked vagy valamelyik szegénynek.

– Egyedül lakik?

– Abszolút.

– Akkor ajánlom magamat, vagyis… várjunk csak: hány éves maga tulajdonképp?

– Hatvanhárom.

– Menjünk, mutassa azokat a cuccokat!

Bementek.

– Vedd le a… Most mit bámulsz? Vedd le a kabátod, és szolgáld ki magad! – helyezte a szatyrot a konyhaasztalra.

A lány mohón esett a csomagnak, és egyszerre több ételbe is belekóstolt. A nyugdíjasnak megesett a szíve a vendégén. Vajon mióta nem evett, hogy ekkora az étvágya?

– Csak meg ne fulladj, kedves…Hogy hívnak?

– Pirinek.

– Hány éves vagy? – folytatta a faggatást.

– Miért kérdezi?

– Csak úgy, de ha zavar, vedd úgy, hogy meg sem kérdeztem.

A lány nem válaszolt. Bene úr nem kíváncsiskodott tovább. Lassan besötétedett. Csend, csak a falióra tiktakolt.

– Köszi a kaját! Most nézzük a göncöket!

– Sajnos elég későre jár. Inkább gyere vissza holnap. A szüleid biztosan aggódnak már miattad.

A leány szeme a semmibe meredt.

– Na, szia! Üdvözlöm az anyucit!

– Holnap nem jövök. És holnapután sem, úgyhogy adja, vagy nem adja azt a kibaszott kabátot?

– Te! – hökkent meg a férfi. – Lehet, hogy nálad ez a menőnyelv, de velem nem szoktak így beszélni.

A lány ismét vállat vont, és az ajtóhoz battyogott.

– És a kabát? Már nem érdekel?

– Maga szórakozik velem, nagypapa?

A házigazda intett, hogy jöjjön utána.

– Tessék, válassz! – tárta szélesre egy ódivatú szekrény ajtaját.

Pirike felvillanyozva túrt a kasztniba. Sorra fogta, tapogatta a ruhákat, különösen egy rózsaszínű, csipkés kombinét.

– Ezt is felpróbálhatom?

– Természetesen, csak igyekezz, kérlek, mert este van.

Levetkőzött. A top alól kibuggyantak apró, csinos mellei. Hanem a hátán véres csíkok húzódtak. A férfi szeme megvillant, amit a lány észre is vett tüstént

– Aha, hát mégis… !

Odaringatódzott az ágyhoz, és a pamlagra hanyatlott.

– Jöjjön! Essünk túl rajta – tárta szét hosszú, vékony combjait.

Az öregúr arcát elfutotta a pirosság.

– Mit? Hogy én…?

– Akkor meg mi a pics… akar?

Most az öregember legyintett.

– Mondd, ki csipkézte ki ilyen cifrán a hátadat?

– De kíváncsi ember maga! – nézett ki hosszan az ablakon; szemében bánat és tanácstalanság bujkált.

– Jó, nem kérdezek többet. Csupán egyet, azzal baszta. Kérdezhetek?

– Nem.

De tüskés egy leányzó! – állapította meg a nyugdíjas, el is nevezte magában Bogáncsnak.

– Nem hozna valami zsákfélét, hogy bepakoljam a ruháim? – pattant fel a lány a pamlagról, és visszaringatódzott a szekrényhez.

– Ma nagyon hideg van odakünn, úgyhogy ha nincs hova menned, nálam nyugodtan elalhatsz.

– Komolyan beszél?

– Komolyan. Hanem előtte, ajánlom, fürödj meg, mert… büdös vagy – gondolta Bene úr, de hát így még egy bogánccsal sem beszélhet. – Mert attól nyugodtabban fogsz aludni.

Volt a szobában egy rekamié, arra ráterítette az ágyneműt, s mire Pirike visszajött, már húzta is a lóbőrt serényen.

– Hogy aludtál, kis Bogáncs? – kérdezte, amint a lány reggel felébredt.

– Jól.

– Kávé?

– Van?

– Gyere a konyhába, és megtudod.

A lány olyan éhesen esett a früstöknek, mintha tegnap egy falatot sem evett volna.

– Hát étvágyad az van! Most már csak az érdekel…

– Köszönöm a szállást és a reggelit! – vágott a szavába ásítva, gyorsan elköszönt, és kilibbent a lakásból.

– Hé, a cókmókod!

Eltelt egy nap, de csak nem jött vissza a kabátért. Különös lány, nagyon különös! – állapította meg a háziúr. Szerintem vagy elűzték, vagy megszökött otthonról, és most megint visszatért az akolba. Csupán azt nem értette, miért mondott le a kabátról.

– Szabad? – csengetett a mérnökre a hetedik nap estéjén.

– Bogáncs!

– Itt felejtettem a kombinét meg a kabátot. Szeretném tudni, megvan-e még, vagy odaadta valamelyik ürgének?

– Nem adtam.

– Akkor elvihetem?

– Parancsolj! – invitálta be a jólelkű öregember. – Tudod mit, maradj itt ismét éjszakára! – ajánlotta, miközben kezébe nyomott két ócska bőröndöt.

– Hát nem haragszik?

– Rád? Kellene?

– Dehogy, csak… csak úgy kérdeztem. Micsoda rumli van magánál! – jegyezte meg másnap Piri a reggelinél. – Nehéz lehet így asszony nélkül egyedül.

– Már megszoktam. Mosógép van, az ebédet kihozzák… Csak a lányom hiányzik.

– Lánya is van? Aztán hol lakik?

– Pesten. Cégvezető egy sörgyárban – büszkélkedett a nyugdíjas. – Fontos ember, és, kopogjuk le, egész szépen keres is. De meg is dolgozik ezért keményen. Emellett még ott a háztartás, férj, gyerekek…

– Szegény! Ezért nem ér rá meglátogatni a papáját.

– Honnan tudod? – szisszent fel, mintha tyúkszemére hágott volna a csavargó.

– Nem így van?

– De. Sajnos ez az igazság – horgasztotta le a fejét leverten.

– Fincsi volt a reggeli! Ha nem bánja, csinálnék egy kis rendet ebben a kupiban.

– Felőlem!

A lány akkurátusan elmosogatott, kiporszívózta a szobákat, letörölgette a bútorokat, könyveket, miközben Bene úr egy fotelben ült és olvasott. Dolgos kis méhecske! – állapította meg tárgyilagosan. Így szorgoskodott valaha a felesége meg a lánya is. És ez most is így lehetne, ha magához venne valakit, mert szép, szép dolog a szabadság, azért egyedül élni sem kellemes – ismerte be évek óta először.

– Holnap ismét eljövök – fogadkozott Pirike. – Még hátra vannak az ajtók, ablakok.

– Az bizony jó lenne! Mennyivel tartozom?

– Majd a végén számolunk – mosolygott az öregúrra kedvesen.

Ni csak, mosolyog! Szóval nem csak szúrni, simogatni is tud a kis Bogáncs! Hanem a lány ugyanúgy, mint régebben, jött, eltűnt, és egy hónapig hírét sem hallotta.

December végén elkezdett havazni. Most már tél volt, zimankós, igazi tél, amikor a madarak éhesen köröznek a csonttá fagyott föld felett. Ekkor toppant be Pirike ismét a mérnökhöz. Dagadt arccal, véraláfutásos szemekkel.

– Te jó ég, mi történt?

A lány zavarosan motyogott valamit, majd szédülten roskadt a padlóra. Bene úr megrendülten telefonált orvosért.

– Semmi komoly, csak egy kicsit megkenték – vizsgálta meg a doki pipásan, amiért ilyen csekélységért zavarják.

Az öreg két napig ápolta, amíg a lány úgy-ahogy rendbe jött.

– És most? Hogyan tovább, kis Bogáncs?

Pirike lesütötte a szemét, és nem felelt.

– A helyedben én visszamennék az apámhoz.

– Én is, de nem lehet – kapott a szeméhez, de még idejében lenyelte kibuggyanni készülő könnyeit.

– Miért?

– Mert elköltözött – tekintett szomorúan a magasba.

– Részvétem. De az anyád még él, vagy tévedek?

– Nem téved.

– Na látod! Menj haza, és fejezd be a csavargást! Nem való az egy ilyen jó lánynak, meg veszélyes is, a fenébe!

– Soha! – ugrott talpra, mintha kígyó csípte volna meg, s arca megvonaglott az undortól. – Én… gyűlölöm az anyámat.

– Helytelen – rázta meg a fejét Bene úr. – Egy anyát sohasem szabad gyűlölni. Nyilván neki is megvannak a maga gyengeségei, hibái, nekünk, hangsúlyozom, nekünk még sincs jogunk ítélkezni felette.

– Én nem ítélkezem, csak egyszerűen utálom.

– Ő csipkézte ki a hátadat?

– Nem.

– Elkergetett otthonról?

– Nem kergetett el.

– Akkor?

– Mindig meg akar baszni a nyavalyás.

Az öregember nem hitt a fülének. Még ilyet! Sajátságos helyzet, erre most mit mondjon?

– Rokonaid vannak-e: nagybácsi, testvér, efféle?

– Nincsenek.

– Ebben az esetben… Bonyolult! Talán aludjunk rá egyet, aztán meglátjuk, mit tehetünk.

Csakhogy a kiút még bonyolultabb volt, mint gyanította, így aztán két nap is eltelt, míg kijelentette:

– Bevallom, nem vagyok otthon gyámhatósági kérdésekben, de szerintem valahol náluk van a megoldás.

– Elküld? Pedig azt hittem, itt meghúzhatnám magamat. Maga olyan kedves, megértő öregúr, ráadásul még a nagyapámra is hasonlít – szontyolodott el a vörös hajú.

– Köszönöm a bókot, de mit kezdenél te egy öreggel? Egyelőre ugyan fitt vagyok, de mi a garancia arra, hogy holnap is az leszek? Hátha elgázol egy autó, szélütés ér vagy ilyesmi? És akkor, mit tennél akkor, kis csibém? – puhatolódzott a nyugdíjas.

– Amit a nagyapámmal: ápolnám.

– Egy ideig. Vagy még addig se, s már az első nap visszamennél a mamádhoz.

– Hát, ha ezt hiszi, jobb, ha már most elmegyek – ébredt fel a lányban az önérzet.

– Hova?

– Nagy a világ, tán csak elférek benne én is valahol. Esetleg Csibihez. Igaz, ő sem világszám, de legalább kitelelhetek nála, ha még… beenged.

– Az meg kicsoda?

– A Csibi? Vele járok, vagyis jártam, amíg nem jött rá a happáré – tárulkozott ki fokról fokra Pirike.

– Ő csipkézte ki a hátadat?

Fátyolos szemmel bólintott, mire az öreg fel-alá kezdett járni a szobában.

– Nem bánom, maradhatsz! – torpant meg végül a lány előtt. – Neked anyád, nekem lányom nincs, vagyis van, de… Mindegy, ne ragozzuk! A lényeg az, hogy: isten hozott… kislányom! – tárta ki a kezét a lány felé.

Összeölelkeztek, s amit Pirike eddig elnyomott, most ráhullott Bene úr kezére.

– Viszont van néhány feltételem – figyelmeztette nyomatékosan. – 1. semmi tekergés 2. többé nem találkozol Csibivel 3. keresel egy állást. Végül: 4. minden munkát elvégzel, ami egy háztartáshoz tartozik.

Megegyeztek, és mindketten maximálisan jól jártak. Történetünknek ezzel akár vége is lehetne, ha Bene úr pénze nem tűnik el egy szép napon. Jókora összeg volt, évtizedekig gyűjtötte, hogy senkinek se legyen terhére, ha bekopogtat hozzá az öregség. A bankokban nem bízott, egyszer már megjárta, azóta hol ide, hol oda dugdosta a tőkéjét. És most eltűnt, valaki gyalázatosan meglopta. Hogy az ég szakadjon rá, akárki is az illető! De mégis ki lehetett: a lánya, veje, unokák, mert csak ők látogatják meg időnként? Vagy Bogáncs lenne a delikvens? – törte a fejét halálsápadtan, és a pincétől a padlásig minden felforgatott. Hasztalan, volt suska, nincs suska! A lány csak nézte, nézte. Hagyta, hadd kutasson, de miután az öreg már a kertet is felásta, nem bírta tovább, megkérdezte:

– Segítsek? Látom, elvesztett valamit.

– Jól látod. És segíthetsz is, ha…

– Ha?

– Visszaadod, amit elloptál – emelte rá az ásót váratlanul Bene úr.

Pirikét szíven ütötték jótevője szavai.

– Ezt sohasem felejtem el magának – hagyta faképnél az öreget.

Hanem az utána sietett, és gyors mozdulattal hátra csavarta Pirike kezeit.

– Még nem végeztem. Mit csináltál a pénzzel, te hálátlan?

– Hagyjon engem békén a pénzével! Hé, ez fáj! Ne szorítsa úgy a karomat!

– Adod, vagy kihívom a rendőröket.

– Maga tisztára megőrült!

– Szóval nem – kapta elő mobiltelefonját a zsebéből. – Utoljára kérdem: elloptad?

– Nem. Engedjen! El akarok menni magától.

– Semmi akadálya! Ezek után látni sem akarlak. Ideadod a pénzt, és le is út, fel is út.

– De hát értse már meg végre: hogy lophattam volna pont magától, aki mindeddig apám helyett apám volt? Oké! Tegyük fel, hogy lenyúltam – fordított egyet a szón Pirike. – De akkor már árkon-bokron túl lennék.

Hm, ebben van valami! Miért maradt volna itt ennyi pénzzel a kis Bogáncs?

– Mit tudom én! Majd kiveri belőled a rendőrség – emelte füléhez a telefonját Bene úr. – Nem, jobbat gondoltam! Amilyen toleránsak a mai törvények, ez nem is olyan bizonyos. Sőt, be sem zárnak emiatt, ezért inkább én veszem kezembe a dolgokat. Lódulj a szobádba! – húzta maga után Pirikét, rázárta az ajtót és odébbállt.

Másnap megint megkérdezte.

– Nos, hol a zsozsó, báránykám?

– Szomjas vagyok. Engedjen ki, ez… ez emberrablás, mérnök úr.

– Csak szomjas?

– Meg éhes is. Éhes és szomjas. Úristen, de nagyot csalódtam magában!

– Hát még én! – adott be egy kanna vizet a leánynak. – Ne izgulj, kapsz enni is, de csak ha visszaadod a pénzemet.

A következő éjjel éktelen dörömbölés verte fel az álmából. Aha, puhul a kis tolvaj!

– Mit akarsz?

– Ki kell mennem a mosdóba.

– Tessék! – nyújtott be ekkor egy ágytálat. – Megfelel?

A harmadik nap gyanús csend fogadta. Az ajtóra szorította a fülét, és hallgatózni kezdett. Semmi nesz! Csak nem lett rosszul ez a mákvirág! – hasított belé a gondolat. Igazság szerint nem is volt ő rossz ember. Ellenkezőleg: inkább vaj-, mint kőszívű, különben be sem fogadta volna Pirikét. De ez a nagy pénz, mert nagy volt az, jócskán megzavarta, ezért döntött úgy, hogy ráijeszt a leányra. Aztán vagy sikerül, vagy … Na, ezt még nem találta ki mostanig.

– Bogáncs! – zörgetett be az ajtón hangosan.

Ugyanaz a gyanús némaság. Bene úr arcán kiütött a veríték. Jézusom, ha ez éhen halt, élete végéig róla fog álmodni! Gyorsan kizárta az ajtót, és benyitott. Kapott is a fejére valamivel akkorát, hogy csillagokat látott a jó öreg.

– Piri vagyok, nem Bogáncs! – csörtetett ki a lány dühösen.

A háziúr kábultan meredt utána, aztán hirtelen megpendült a fejében valami. A pénz! Eszébe jutott, hova a francba dugta el. Most már csak az a kérdés, még mindig ott van-e. Lebotorkált a pincébe, és félretolt egy téglát a vakablakban. Ott volt bizony hiánytalanul, szép ropogós bankókban, ahogy s.k. odarejtette. A pénz tehát megkerült.

Ezzel szemben elvesztette…Pirikét.

 

¹ Íme, az ember! (lat., Pilátus)

 

 

Illusztráció: Petrozsényi Nagy Pál.